Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-02 / 28. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. fabruár 2., csütörtök Nemcsak a sírfeltárás Alapvető cél: Számvetés a közelmúltban megalakult Petőfi-bizottság törekvéseiről Simsay Ildikó: Tájkép Bakallár József: Fészek (Fotó: Szabó Sándor) Lapunkban már hírt adtunk arról, hogy a közelmúltban — Budapesten a MUOSZ-székház Rózsa Ferenc-termében — megalakult Petőfi-bizottság 16 tagja szakemberekből verbuválódott. A rendezvényen, amelyen részt vettek a különböző fővárosi és vidéki lapok képviselői is, Morvái Ferenc nagyrédei feltaláló, a Megamorv Kazánfejlesztő Iroda tulajdonosa, illetve vezetője először az előzményekről szólt. Elmondotta, hogy azért vállalkozott nagy költőnk feltételezett szibériai tartózkodásának „nyomozására”, mert számos olyan, megfontolásra méltó adatsor gyűlt össze, amely sejteti, hogy a poéta nem esett el a segesvári csatában, hanem a mai Burját ASZSZK területén lévő Barguzinban halt meg, s ott is temették el. Arra is utalt, hogy csoportjának tavaly december végi tíznapos expedíciója újabb összefüggésekre derített fényt, s épp ezért elhatározta, hogy hétmillió forintos támogatással menedzseli a további búvárkodást. Jelezte: számít mindazok közreműködésére, akiket izgat ez a talány, akik szeretnék felderíteni az egyértelmű igazságot, akik ötleteikkel, javaslataikkal hozzájárulhatnak a közérdekű kérdés tisztázásához. A testületet azért tartotta nélkülözhetetlennek, mert egy ilyen nagy horderejű probléma megköveteli azt, hogy sokoldalúan tájékozott, a különböző tudományágakat rangos szinten művelő tudósok, nyelvészek, antroHamarosan új karmester áll a Chicagói Szimfonikusok élére. Hétfőn bejelentették, hogy Solti György utóda a francia Bastille Operaház volt igazgatója, Daniel Barenboim lesz. Az argentínai születésű, most 46 éves Barenboim a Solti György által kiszemelt lehetséges utódok közül került ki. A 76 éves, magyar származású, világhírű Sir Solti az elmúlt pológusok, régészek, irodalmárok, újságírók munkálkodjanak nemcsak az esztendő nyarára tervezett kihantolás precíz megszervezéséért, hanem a még kellőképp meg nem világított mozzanatok többrétű megközelítéséért is. 1985 augusztus végén a Népújság cikkei hívták fel a figyelmet arra, hogy ismét felbukkant a régi legenda, amellyel megéri, érdemes foglalkozni. Kollégáink — Pécsi István olvasószerkesztő és Zahemszky László, az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola docense — azóta folytatták a búvárkodást, kapcsolatban álltak a szovjetunióbeli kezdeményezőkkel — Pagirjával, a munkácsi nyugdíjas zsurnalisztával, íróval, helytörténésszel, Tivanyenkó- val, az Ulan Ude-i kandidátussal, az összoroszországi műemléki szervezet helyi csoportjának elnökhelyettesével —, s lépésről lépésre haladtak előbbre. Minderről januárban számoltak be cikksorozatukban. Ezt az úttörő szerepkört méltatták azzal, hogy mindkettőjüket meghívták a koordinatív jellegű csoportba. Helyet kapott itt — hogy csak néhány nevet említsünk — Kiszely István professzor, akinek sikereit nemzetközi szinten is rangosnak minősítik, Varga Gyula archeológus, a vajai Vay Adám Múzeum igazgatója, Balogh Ernő, az MSZMP Központi Bizottságának munkatársa, Petőfi életművének avatott ismerője. Felkérték azokat is, akik vitatják ezt a hipotézist. Nem véletlenül cselekedtek így, hiszen arra számítanak, hogy a pro és kontrák kehúsz évben nagy elismerést szerzett magának azzal, hogy a Chicagói Szimfonikusokat visszavezette a világ vezető zenekarai közé. Solti György 1969 óta dolgozik a zenekarral, s azóta a klasszikuszenei lemezfelvételek legsikeresebb készítői közé számít, amit 23 Grammy-díj is fémjelez. A Grammy-dij a zene világában egyenértékű a filmművészet Os- car-drjával. resztvizében formálódhatnak a hiteles megállapítások. Kellett ez, mivel elkerülhetetlen a pillanatnyilag még meglévő fehér foltok tisztázása. Abban is megegyeztek, hogy az egyes üléseken közösen döntenek a felajánlott összeg felhasználásáról. Ugyanígyjárnak el az illetékes szerveknél, hirdetve az együttműködés, a tolerancia, a higgadt mérlegelés, illetve tárgyalás elsődleges fontosságát, mivel csak így kerülhetők el azok a felesleges konfliktusok, amelyek megnehezítik az előbbre haladást. Nem hiányzik a gárdából a kiskőrösi Petőfi Társaság vezetése sem. Annál is inkább, mert az idetömörültek már régebben patronálták — méghozzá anyagilag — Balajthy András filmrendező okfeltáró utazásait. Az is örvendetes, hogy jó né- hányan nemcsak dokumentumokat hoztak el erre az összejövetelre, önzetlenül megkönnyítve ezzel a tájékozódást, hanem mindenféle honorálás nélkül át is adták azokat. Ráadásul többen pénzt is ígértek az esetleges pluszköltségek fedezésére. Konszenzus született, amely garantálja az indulatok, a torzsalkodások száműzését, s aranyfedezetéül szolgálhat annak a kollektív bölcsességnek, amely kizárja a másképp aligha elkerülhető vakvágányokat, mellékösvényeket, és szavatolja az egyéni érdemekre nem törekvő szorgoskodást. Hogy a titkok köde eloszoljék... Solti már több mint három évvel ezelőtt jelezte, hogy le akar mondani a zenekar éléről. „Életemnek ez a legnehezebb döntése. De ez az egyetlen helyes lépés. Az embernek nem szabad túl sokáig maradnia” — mondta. Solti György a következő két évben fokozatosan adja át teendőit utódjának, aki 1991-ben veszi át teljesen a Chicagói Szimfonikusok vezetését. Ritkán adódik alkalom, hogy kortárs képzőművészetünk különböző irányzatait, formai törekvéseit együtt tekinthessük át. Erre jók azok a tematikus kiállítások, melyekre a Hatvani Galéria rendre vállalkozik immár másfél évtizede, kétévenként váltakozva a portré-, majd a tájfestészet hazai termelésének seregszemléjére. A Magyar Tájak Vili. Országos Festészeti Biennálé anyaga, mely 1988. november 26-tól egy hét meghosszabbítással 1989. január 22-ig került bemutatásra, több elgondolkodtató tanulsággal szolgál. Talán kevesebb a meghökkentő, indulatokat kiváltó, állásfoglalásra sarkalló ábrázolás. Mintha visszafogottabbak, kevésbé kezdeményezők lennének az alkotók, mint azt elvárnánk tőlük. Szembetűnő a témaválasztásban, hogy többen a múlt még éppen fellelhető értékeit kívánják megragadni — egy-egy meghitt természeti jelenet, épületcsoport ábrázolásával (Miskolczi L.: Csend, Vecsési S.: Tél). Az emlékek bensőségessége, az elmúlás iránti nosztalgia, az értékvesztéstől való félelem is munkálhat emögött. (Breznay: Jó Budavár...). Formai eszközöktől függetlenül figyelemre méltóbbak azok a művek, melyek a tájon keresztül egy létező világ kritikáját adják, vagy épp a várható radikális pusztulás, a pusztítás ellen emelnek szót. Ilyen Balázs Imre: Egy táj emléke, Jakab Károly: Kőrös fői utca, Mőzsi-Szabó István: Ma- gyarvalkó őrzői című képei. Viszonylag kevesebben próbálkoztak a stilizáltság sűrítettebb változataival. Pedig ezek a művek korszerűbb, intenzívebb mondandót közvetítenek, s figyelemre méltóbb darabjai a kollekciónak. Bakallár József Fészek című kompozíciója jó példa arra, hogy egy, a természetben létező mikrovilágképbe emeléssel milyen mély emberi tartalmakat lehet közvetíteni. Koszta Rozália Kertajtó címmel erőteljes szín- kontasztra komponált mikro- csendélete kelt a nézőben mély emóciókat. Az élménykoncentráció más dimenziójából keletkezett Giczy János Soproni változatok című képe. Különössége a hagyományoktól eltérő ikonkeret, melybe jelen és múlt rekvi- zítumait tömöríti. Lakatos József meglepő, festészeten túli, vegyes technikával készített kollázsa Alföldi motívumok címmel, melyben a szokványos sztereotípiákat (gémeskút, juhász) próbálja új jelentéssel megtölteni. Bazsonyi Arany Remetekápolnája az elmúlás, a magány, a maradandóság szimbóluma. Simsay Ildikó aranydiplomával díjazott Tájképe sok szempontból kilóg a sorból. Intenzív szín- és foltélményekből építi fel sugárzó naplementéről szerzett benyomásait. Nem valóságos vidéket fest. Lehetne csemegézni még a látottakból. Nyilván, ki-ki ízlésének megfelelően válogatna inkább a népi, paraszti világ rekvi- zítumait idéző, vagy a városok arcát felvillantó részletekben. Aszerint gyönyörködne jobban, hogy az Alföld, a dimbes-dom- bos Dunántúl, vagy a vízparti hangulatok szerelmese. Változatos, sokféle az a szín- gazdagság, fénykezelés, melynek példáival szembesülhetünk. Összegzésképp az a benyomásunk, mintha valamiféle rezignált beletörődés jellemezné az alkotókat. A változtatni akarás kényszerét, szándékát egészében nem tükrözik ezek a művek. Mintha beérnék pusztán az állapot rögzítésével, a magáért való esztétizálással. Mindezek ellenére — úgy gondolom — továbbra is folytatandó a Hatvani Galéria vállalkozása. Talán nem ártana, ha jóval többen teret engednének az efféle tematikus bemutatóknak. S talán reménykedhetünk: a mostanában egyre markánsabban jelentkező irodalmi reformvállalkozások mellett valami megmozdul a képzőművészetben is. Jámbor Ildikó • A Vili. Magyar Tájak díjazottjai. Aranydiploma és első díj: Simsay Ildikó. Második díj: Horváth János, Miskolczi László. Bronzdiploma és harmadik díj: Bakallár József, Delast Elena, Balázs Imre, Fazekas Magdolna. Moldvay-érem és külön- dij: Vecsési Sándor. Pécsi István Üj karmester a Chicagói Szimfonikusok élén Feszty Árpádné Göre szerelmei (IV. rész) Naplórészlet Gárdonyi Gézáról Pályázat mozgássérült gyerekek oktatására Megvallom, évekig nagyon haragudtam Görére. Fájt, hogy később, egy másik, gazdagabb leánynak nem írta azt: lehetetlen elválnom. Gyanakodtam. Ez úgy összevágott azokkal a hírekkel: Gárdonyi ilyen meg olyan jó üzletember. De most — hogy írás közben olyan intenzíven gondolkoztam ezeken a régi dolgokon, és hogy elkértem Margittól ezeket a le- vendulaszagú, fiókjában kegyelettel őrzött, előttem ismeretlen leveleket — szeretnék bocsánatot kérni a pihenő jó baráttól. Ezek a levelek azt mesélik, hogy mint a mesebeli királyfi — úgy várta ő az imádott leánytól azt a varázsszót, amely felbontja az örökös gyanakvás szomorú igézetét. Hogy minden csak próbálgatás volt, és sura tette fel egész boldogságát: tudja-e őt nő úgy szeretni, hogy elfelejtsen mindent: jó hírt, állást, és őrültségre is képes legyen. És a nő, akinél erre vágyott, ezt nem tudta megtenni. Hogy hol van az az Igazság? „Sok volt az ó rejtélye.” Akár azt mondom — szegény, félszeg Göre — akár azt: önző, ravasz Göre: megszenvedett érte csúnyán, keservesen. Mert attól a végső szakítástól fogva, még emberkerülőbb, zár- kózottabb, magának élőbb lett. Még jobban gyűlölte a nőket — még jobban haragudott a sorsra, az egész életre. Vitte, vitte, még gyorsabban vitte végzete az ablak nélküli szoba felé. Pár esztendő múlva, mikor ő már Egerben egészen otthon érezte magát, Párádon nyaraltunk hárman: húgom, a kislányom, Masa és én. Egyszer eszünkbe jutott, milyen kedves volna átrándulni Égerbe. Azt mondják, aranyos város, Görének pedig óriási lenne az öröme. Tényleg, felpakoltuk a gyereket is, és át-kávémasináztunk. Göre az állomáson várt, falusi szabó varrta fehér vászonruhában, pipával a szájában, boldog, vidám szemekkel. Azt képzelhette, titkos beteljesülése egy titkos hívásnak... Meghívott ebédre, kedves, stílusos, de talán kicsit túl pedáns házába. Az édesanyja aranyos, falusi asszony — igazi író-anya, amilyennek képzeltem. Olyan jól illett Göréhez — s olyan jó apa, mint amilyen jó fiú. A nagyszoba egészen Göre volt. Széles, nagy parasztszoba, egyszerű, békés, semmi aprólékosság, semmi, ami felesleges. Komoly, kényelmes angol bőrbútorok; semmi a külsőségért, minden csak a lakójuk egyéni kényelmére. Ezek között a nyugalmat sugárzó bútorok között aztán elszórva a világ mindenfajta hangszere; tán még nagydob is volt köztük. Mindegyiken játszott — de hogyan? — Üristenü A falakon (ez is egyéniségének gyászos foltja) képek. Festette: Gárdonyi Géza. Tárgyuk: fiatal nők, profilban. („En face” nagyon nehéz volt.) Sok-sok fiatal nő — részben fejből, részben illusztrált lapok után kiszínezve. Rettenetes képek; a profil contoure-ok erősen domborúak, a hajszín szőke, az arc mindegyiken gömbölyű, gyerekes... Az arcban volt valami I. Margitból — az igazi Margitból. Hogy a szőke hajat honnan vette? Ézt nem tudom; mert az én két Margitom barna, sötétbarna volt. Megint csak kifakadok: fura, fura ember; hogy gyűlölte theo- riában a nőt; a nőt, mint fogalmat; és amellett folyton, üres óráiban folyton csak az örök nővel foglalkozott... A nagyszobának még egy lakója volt rajta kívül; a pipatórium! Pipák, pipák, pipák, — egész háreme volt pipákból! És dohánybödönök, sziták, megszámlálhatatlan mennyiségben. Ilyen volt abban az időben lakásának a pillanatfelvétele. Sajnos, apróbb részletekre már nem emlékszem. Az a pár óra rövid volt nagyon, s az én memóriám gyalázatosán rossz. Estére eljött a szállodánkba vacsorázni. Az egész vendéglő úgy bámulta, mint az olyan hírességet szokták vidéken, aki csak látogatóban van ott. Csodálatosan beszédes és eleven volt. Életében tán másodszor, egyenesen meg merte szólítani a húgomat. Kérdezte, mi a nótája? És húzatta! Gárdonyi cigá- nyozott! Még dúdolta is a „Páros csillag az ég alján”-t. (Folytatjuk) A mozgássérült gyermekek és fiatalok integrált — azaz ép kor- társaikkal együtt történő — oktatására és nevelésére pályázatot hirdet az óvodák, valamint az alap- és középfokú nevelési és oktatási intézmények számára az 1989/90-es tanévre az Országos Pedagógiai Intézet és a Mozgás- korlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége. A pályázat célja a mozgássérült gyermekek és fiatalok társadalmi beilleszkedésének megkönnyítése. Ehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy együtt tanuljanak kortársaikkal, s ne speciális intézetekben, távol családjuktól és barátaiktól nevelődjenek. A közös oktatás eredményesen hat az ép gyermekek személyiségfejlődésére is, és segíti az előítéletek legyőzését. A jelentkezők kedvező elbírálás esetén 80 ezer forint pályadíjat nyernek el. A pályázatra azoknak az óvodáknak és iskoláknak a jelentkezését várják, amelyekben legalább két mozgássérült nevelését vállalják. A jelentkezők írják le, hány éves és a fogyatékosság típusa szerint milyen gyermekeket fogadnának intézményükbe, s részletezzék, miképpen gondoskodnának a gyermekek mozgás- és szükség szerinti beszédfejlesztéséről. A pályázatokat a jelentkezők március 1-jéig juttathatják el az Országos Pedagógiai Intézet Gyógypedagógiai Osztálya (Bu-* dapest, 1071 Gorkij fasor 17- 21.) címére. A pályaműveket április 15-ig elbírálják. Az ünnepi könyvhétre „ Szent barmunk a politikai rendszer” Kiadóra talált Liska Tibor „Szent barmunk a politikai rendszer” című könyve. A Számaik kiadói főosztálya a Betűvető Kiadó és Terjesztő Kisszövetkezettel közösen nyerte el az 1971-ben befejezett, s azóta megjelenésre váró kézirat kiadói jogát. Liska Tibor könyve, amely mintegy folytatása az Ökonosztát- nak, az árutermelés reformjához kapcsolódva a politikai rendszer reformjának szükségességét, annak mikéntjét elemzi. A mű az idei könyvhéten kerül a piacra, 30 ezer példányban.
