Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-14 / 12. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. január 14., szombat Pécsi István — Zahemszky László: Segesvártól — Szibériáig? Hol Halt meg Petőfi? Szövetségben könnyebb (X/10.) — BEIirRPClííE BoeuHOiíibíróié ynra­•fOIIllJM NLC'IO bk ropoab UlllCyiICK?. Ci! i'iMp), i'At. 6ujk noxopoHcm bt> 1656 rogy i:h ma 1» »tragt AltKcai!A|)t Ortmilitr. Pl J I(ivi'|h>brmi BeuiepCKÍil naiopt u uo.-o b. 1' flil'AHIiyÄ'-Vnv a> »r: un-e í1 nw i.Pki.«.< «lr**“*k A rövid orosz hir szövegének, nidgydr loidilásct. ,■ Magyar hadifoglyok megállapították Iliszuns/k városában (Szibéria) azt a helyet, ahol IH5t»-ban, május havában Alexander Szlye- pánovirs Petrovies magyar őrnagyot és költőt eltemették". Szibériai lap cikke Svigel brosúrájából Térképrészlet Sándor József könyvéből Eddig a pro és kontrák egy ré­sze, azok az érvek, megfontolan­dó, bizonyító erejű adalékok, amelyek töprengésre késztetik mindazokat, akik nemcsak a tisztességgel megszerzett ismere­tekre esküsznek, hanem azt is vallják, hiszik, hogy a gondolko­dás nem tűr korlátokat, s áttöri a maradiság sorompóit. Úgy véljük, szellemi portyánk — amelyre űtitársul hívtuk olva­sóinkat — érzékelteti, hogy az el­múlt három és fél esztendő folya­mán őszinte barátságon, együtt­működésen alakuló oknyomo­zás bontakozott ki, egy olyan ígé­retes folyamat, amelynek messze még a vége. Az egyértelmű választ majd a barguzini exhumáláskor kapjuk meg, akkor dől el, hogy valóban Petőfi nyugszik-e a rejtélyes sír­ban. Az előző lapszámokban emlí­tett mozzanatok önmagukban is arra utalnak, hogy a helyiek és környékbeliek emlékezete egy olyan hadifogoly férfiú karakte­rét őrizte meg, akinek tulajdon­ságai majdhogy egyeznek a ne­ves költő jellemvonásaival. Ez a titokzatos valaki — s ez aligha vitatható — létező érdek­lődést, rokonszenvet keltő sze­mélyiség volt, aki hatott társaira, aki megmozgatta fantáziájukat, akit nem lehetett elfelejteni. A csakazértis, a mindenkép­pen tamáskodók azt mondhat­ják: ezt az attrakciót produkál­hatta egy talpraesett szélhámos is. Azt hiszem, közel járunk az igazsághoz, amikor megkérdője­lezzük ezt a verziót, hiszen ennek a feltételezett szemfényvesztő­nek nem kis előzetes felkészülést igénylő szerepvállalása, illetve — játszása semmiféle haszonnal nem járhatott, ugyanis abban az időben Buijátiában jóformán senki sem hallott Magyarország­ról, e kis haza szabadságharcá­ról, a küzdelem vezéralakjainak tetteiről. A csalók pedig nyereség remé­nye nélkül aligha lépnek porond­ra... Sehol a világon. Persze, az sem kizárt, hogy nem lesz szenzáció, ám az érde­kességre várók mégsem csalód­nak. Meggyőződésünk, hogy mi sem, mert akkor következik az újabb, a szintén izgalmas feladat: választ adni arra, hogy ki lehetett ez a különc, aki a zseni alteregó- jaként jelentkezett. Elkeseredésre tehát semmi ok. Annál is inkább, mert a mo­zaikdarabok szinte törvényszerű egésszé ötvöződtek, s a mindnyá­junk által annyira sóvárgott pe­resztrojka és glasznoszty, a hazai nyíltság, a hosszú távon feltétle­nül egészséges társadalmi kibon­takozás olyan légkört formált, amelyben lehetetlen megálljt pa­rancsolni — semmiféle közbelé­péssel — az önzetlen, a jó szándé­kú, a tisztességes búvárkodás­nak, annak a nemzetközi együtt­működésnek, összhangnak, amely a témával foglalkozókat áthatotta, amely cselekedeteiket meghatározza a jövőben is. Újra azt hangsúlyozzuk, amit Pákh A Ibert szerkesztő fogalma­zott meg 1860-ban, amelyet megint nyomatékolunk: szövet­séget kínálunk mindazoknak, akik segíteni kívánnak, akik jel­zéseikkel hozzájárulhatnak a még létező fehér foltok feltérké­pezéséhez. Köztük — s ezt külö­nösképp kiemelnénk, mert min­dig ezt szorgalmaztuk — az elein­te mereven elkülönülő, elzárkózó szakembereknek is. Törlesszük közösen adósságukat, s támo­gassuk azokat — seregnyi infor­mációra van még szükségük —, akik tőlünk mintegy tízezer kilo­méterre, szovjet földön dolgoz­nak azért, hogy eloszlassák a ho­mályt, pontot téve egy irodalom- történeti kérdő mondat végére. Jó érzés leírni, hogy nem kö­vetjük el azokat a hibákat, ame­lyektől elődeink nem szabadul­tak meg. Meghívást kaptunk arra a saj­tótájékoztatóra, amelyet a buda­pesti Mikroszkóp Színpadon de­cember 28-án rendezett Morvái Ferenc feltaláló, a nagyrédei Ka­zánfejlesztő és Kutatóiroda ve­zetője és tulajdonosa. Készség­gel mentünk el ide, mert bíztunk abban, hogy olyan konszenzus, olyan megegyezés születik köz­tünk, amely az ügy javára kama­tozik. Bizodalmunkban nem csalatkoztunk, mivel ezt ajánlot­ta vendéglátónk is, akinek mene­dzseri képességeit, mecénási ma­gatartását már korábban is nagy­ra tartottuk. Expedíciója, illetve bejelenté­se, hogy 7 millió forintot költ a hantfelbontásra, nemcsak ritka tett, hanem előrelendítője is a majdhogy megfeneklett vállal­kozásnak. Zsurnaliszta kollégáink zöme ekként értékelte ezt a nem min­dennapi megajánlást. Memóriá­juk — szöges ellentétben Fekete Sándoréval —- nem hagyott ki, s pontosan rögzítette azt az egykori tiltást, amelyet ő fura módon ta­gad. Az ásatást mégsem ellenzi, vagyis, ha némileg is, de csak módosította régebbi, korántsem szimpatikus nézeteit. Azon a maratoni diskurzuson egyikünk — Pécsi István — arra utalt, hogy ne a közelmúlt prob­lémáin rágódjunk, hanem tölt­sön el megnyugvással bennünket annak tudata, hogy nem hiány­zik a zöld jelzés, hogy a kevesek nekilendülése szervezett mun­kálkodássá edződhet, erősödhet, olyan lelkes buzgalommá, amely kizárja a konzervativizmust, a fontoskodást, az időrabló, a cél­talan okoskodást, az idegborzoló intrikát, s megajándékoz mind­nyájunkat a közös sikerek semmi mással nem pótolható élményé­vel. Felgyorsultak az események? Nem baj, sőt szívmelengető, hogy mind többen lelnek egy­másra azok közül, akik eddig a mi indíttatásunkra külön-külön bogozgatták azt a szimbolikus gordiuszi csomót. Gyarapodjék, bővüljön ez a kör, mert szövetségben köny- nyebb. Barguzinban és itthon egya­ránt... (Vége) Kjuhelbeker háza 1910-ben. Jobbra a Kuznyecov-ház, ahol Petrovies íakott Kjuhelbeker sírja a barguzini temetőben. A fák között a Petrovics-sír (1889) Ma kenyérre kell a pénz, nem madárra Ki van a ketrecben? Azt sohasem hittem, hogy kis­állat-, madár- és díszhalkereske­désből súlyos vagyonokat lehet összehozni, ám gyermekkori és olvasmányélményeim alapján arra sem voltam felkészülve, hogy egyszer majd szomorú ál­latkereskedőkkel találkozom. Gerald Durrel, a hazánkban is népszerű, angol ismeretterjesztő és természetvédelmi szakíró, az „Állatkert a zsebemben” és a „Rokonom Rosy”, valamint a szakemberek és tanárok körében is osztatlan sikert aratott „Ama­tőr természetbúvár” című köny­vek szerzője is állatkereskedés- beli kisinasként kezdte, s csodál­kozásra nyílt gyermekszemmel bámulta a tekintélyes moraj ú tengerek világát idéző akváriu­mok tarkaságát, s szeretettel ba­busgatta egy-egy ritka, szőrös vagy pikkelyes, netán tollas kicsi szörny fészkét, odúját. Nos, e so­rok írója is valami efféle atmosz­férát várt, de ábrándjaiban ismét keservesen csalódott. Pár éve örömmel nyugtáztuk, hogy házi kedvenceinknek, kun- korodó farkú kutyánknak, misz­tikus pillantású kandúrunknak egy-egy ritkább alkalommal még különleges csemegéket is beszer­zőnk az újonnan nyílt kisállat- és díszhalkereskedésben. S mivel a magyar bizakodó természet, re­méltük: a miniatűr állatkertek jóvoltából humánusabb környe­zetet, állatait jobban ismerő és szerető ifjúság cseperedik majd fel, hiszen ezek a boltocskák nem csupán kereskedelmi funkciót töltenek be, hanem annál fonto­sabbat is: játszva tanítanak, lel­ketformálnak. Csalódott kereskedők „...azonnal gyere ide! Nem megmondtam, hogy nincs egy forintom sem ilyen fenevadakra. És milyen büdösek, hogyne, még csak az kéne, még egy éhes száj­jal több...” — mindez a disputa az egri Sertekapu utca 2. szám alatti Kisteknőc kisállat-kereskedés szűk kis helyiségében játszódott le, amint egy megfáradt anyuka a rácsodálkozás örömét e szavak­kal fosztotta meg kisfiától. — Nap mint nap lejátszódnak ilyen esetek — halljuk Turainé Jávori Judit üzlettulajdonostól. — Az emberek már a nézelődés­től is félnek, hisz, ha a gyermek megszeret valamit, akkor esetleg meg kell vásárolnia. — Önöknek ez volna a jó, nem­de? — Ah — legyint tehetetlen in­dulattal, majd kihúzza a fiókot, és bosszúsan mutatja az aznapi bevételt jelentő 250 forintot. — Délután 1 óra van, karácsony előtt egy héttel ennyi a forgal­munk... — Fia esetleg az üzletük szeren­csésebb helyen lenne, közelebb a belvároshoz, akkor is ekkora vol­na az érdektelenség? — Annak idején én is kicsit a központ felé szerettem volna üz­lethelyiséget bérelni, de a hiva­talnokok válasza jól tükrözi az effajta állátkereskedésekhez va­ló viszonyt: — „a maga ebihalai­nak jó lesz a város szélén is, ott is lehet akváriumot építeni.” Azt már senki nem kérdezi tőlünk, hogy mennyit fizetünk világítás­ra, fűtésre, hiszen a halaknak, tengerimalacoknak állandó hő­mérséklet kell és nem húzhatjuk le a rolót sem szombaton, sem vasárnap. A legtöbben szakma iránti szeretetből csinálják, s nem haszonszerzési vágyból. Úgy gondoltam, talán a vár alatti díszhal- és madárszaküz- letben nagyobb a sürgés-forgás, hisz maga a kereskedés is jobb helyen van, nemcsak helybéliek, hanem idegenek is be-bekuk- kantanak az áramvonalas halak és tarka tollas, rikácsoló szárnya­sok világába. Ám az üzletvezető, Szajlai Miklós, aki régi akvaris­ta, lehűti lelkesedésemet. — Ha a konyhára kell a pénz, akkor senki sem fog madarat venni. A mi szakmánkban na­gyon jól le lehet mérni, hogy hol tart manapság az életszínvonal. Mert amikor már az embernek a kedvenceire, a hobbijára sincs pénze — tegyük hozzá, nem a legdrágább passzió —, akkor ér­demes elgondolkodni a hogyan továbbról. — Ha ismereteim nem csal­nak, ön szeretett volna egy akva­rista kört létrehozni Egerben. — Ez meg is történt. Az Egri Ifjúsági Ház minden tőle telhető segítséget megadott ehhez, s ösz- sze is jött vagy félszáz érdeklődő fiatal. Ám ahogy a pénztárca­zsugorító idők követték egy­mást, úgy kopott el a klub tagsá­ga is. S alig maradtak vagy tízen. Mert nevetséges dolog az kérem, hogy az egyszerű, hazánk kínálta nyersanyagból készült macskaa­lom is csak exportra megy, és a honi cicabarátoknak immáron háromszorosra felemelt árú ter­mék sem jut. Aztán mondhat­nám a szakkönyveket. Az akva­rista-szakirodalmat 120 forintos egységáron az Idegenforgalmi és Propaganda Vállalat adja ki. Kérdem én, bármennyire is hasz­nos és tanulságos ez a kötet, hány család veheti meg lurkójának 120 forintért. S természetesen ál­landóan emelkedik az egzotiku­sabb halak és terráriumba való hüllők ára is. Ha így haladunk, végkiárusítást kell tartanunk. No, és az állatok Az igazat megvallva, nem szá­mítottam sétám után kedvezőbb képre. Mert a budapesti „flan­cos” állatkereskedéseket leszá­mítva, vidéken, ahol jártamban- keltemben érdeklődtem, ugyan­ez a csalódott hangulat fogadott. S én sajnálom a szabadabb keres­kedelemben és a vásárlóerőben bízó árusokat is. De még inkább együttérzek a gyerekekkel és a kényszerből hobbijuknak, ked­venc állataiknak hátat fordító felnőttekkel. Mert igaz, üzletági rész ez is, de nem is akármilyen, ahogy a fentiekben írtuk, humá­nus célokat szolgáló kereskedés. Ismét fel fog nőni a bérlakások dzsungelében egy nemzedék, amelyik mit sem tud a halak né­ma világáról, az ékszerteknősök titkairól, és nem élvezi az apróbb aranyhörcsögök és tengerimala­cok motoszkáló, zárt világát sem. S egyébként is, mit gondol­nak rólunk az állatok... Azt hi­szem, el kell tűnődnünk azon, hogy igazából ki is van ketrec mögött... Soós Tamás A Magyar Televízió két csatornája január 1-től külön-külön, önálló igazgatóságként dolgozik. A tv-2 a hagyományos műsorszerkezettől eltérő, űj, kötetlen formában jelent­kezik. Ä kora délutáni kezdéskor népszerű, szórakoztató műsorokkal indul, majd a sorozatokat, filmeket követően a késő esti rétegműsoro­kig jut el. A tv-2 igazgatója Horvát János, főszerkesztője Román Péter. Felvé­teleink január 4-én, a harmadik adásnapon készültek. Horvát János igazgató, Román Péter főszerkesztő és Born Ádáni művészeti vezető a tv-2 vezetőinek megbeszélésén A tv-2 műsorának vezérlőter­mében az adásrendező, Born Ádám (fent) Adás közben a stúdióban (MTI-fotó: Friedmann Endre)

Next

/
Oldalképek
Tartalom