Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-05 / 4. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. január 5., csütörtök Pécsi István — Zahemszky László: Segesvártól — Szibériáig? T oscaiiiiii-kiállítás Újabb kérdőjelek (X/2.) Oszladozott kicsinyhitűsé- günk, mert a maradiak bástyáinak újabb réseire bukkantunk. Kiderült, hogy ezzel a bizonyos szakállal más bajok is adódtak. A kétségkívül érdekes részleteket az elnyomó hatóságok szigorúan bizalmas információkként kezelték. Olyannyira, hogy a teljes ügyiratcsomó, a Kem- pen-Parrot-féle „dosszié” Deák Imre kutatásainak eredményeként, Mikes Lajos és Dernői Kocsis László tolmácsolásában csak 1930-ban — az évszám nem hibás! — lesz közkinccsé. Addig a bécsi állami levéltárban rejtőzködött. A két szerző diszkréten figyelmeztet a gondolkodásra. Rá kellett döbbennünk — mások is megtették ezt előttünk —, hogy július 22-től 31-ig, a segesvári csata napjáig ilyen dús szőrzet aligha nőhetett ki. Nem kevesen és indokoltan vitatkoztak az öltözék folyvást eltérő leírásán is. Az az igazság, hogy valamennyi tanú más változatra, színre esküszik, s ez bizony minden, csak nem egybeesés és egyértelmű határozottság. Aztán egyéb téren is repedeztek a hivatalos álláspont gonddal malterozott falai. Akadnak, akik kétségbevonják — méghozzá tényekre alapozva — Lengyel doktor állításait. Ma is él és alkot közülük az erdélyi Bözödi György. A neves író-költő ekként válaszolt egyik országos napilapunk zsurnalisztájának kérdésére: „Jaj, az eltűnése! Hát az nem éppen úgy történt, ahogy az iskolában tanítják, és ahogy a Petőfi- irodalomban egyáltalában áll. Ezek jórészt megbízhatatlan forrásokra épülnek. Nem arra vállalkozom, hogy én megmondom, mi történt, s hogy Petőfi hova lett. Az bizonyos, hogy az eddigi megállapítás nem kellőképpen megalapozott. Ezek alapja egy székelykeresztúri felcser, Lengyel Józse/elbeszélése, mármint, hogy ő látta utoljára Petőfit. Mint orvos vett részt az ütközetben. Látta Petőfit Székelykeresz- túr felé futni, s elesni. Lengyel szavahihetőségét persze már a kortársak közül is sokan kétségbe vonták. A keresztúriak határozottan állították, hogy ő a csatatéren sejárt, mert otthon, a kerítésre felmászva a többi keresztiekkel együtt leste Fehéregyháza felől a híreket. De senkinek sem adtak igazat, csak neki. Nem tudom, miért kötöttek ki épp emellett. Itt kapcsolódik a problémához Júlia, akinek holttá nyilvánítási papír kellett ahhoz, Egy katolikus vagy luteránus sírkereszt a szibériai Barguzinból hogy ismét férjhez mehessen. Heydte, a volt udvarszékhelyi császári biztos személye kerül itt a középpontba, aki bemondott adatok alapján állította ki hirtelenjében az igazolást... emlékirataiban viszont homlokegyenest az ellenkezőjét mondja. Eszerint : mikor Bem a fehéregyházi csata után menekült, magával vitte kocsiján „házi költőjét”, Petőfi Sándort, aki az ő dicsőségét verselte meg. Kocsijuk azonban a buni mocsárba süllyedt. Bemet az arra járó honvédek kihúzták, Petőfi tovább vánszorgott és senki sem látta többé. Ezt úja Heydte. Az, hogy Bem kocsija a mocsárba merült, .v irattáruk az ellenség kezére jutott, eddig is köztudomású volt. Hanem most már minek adjunk igazat: az emlékiratnak vagy a Júliának tett nyilatkozatnak... Levéltári és más adatokat keresve áttanulmányoztam a korabeli sajtóvitát, amely a hatvanas, hetvenes években zajlott, ennek adatait is fel akarom dolgozni. Megfontolandó észrevételek, méghozzá érdek nélkül csoportosítva. Szerzőjüket nem vezérli más, csak az igazságkeresés illetve a feltárás nemes szándéka. Mindenféle egyéni érdekeltség nélkül. Valaha kétségkívül létezett és hatott a vak, a kritikátlan rajongás, a szabadság szimbólumává vált személyiség heroizálása. Akkoriban az effajta szemlélet hitet, erőt is adhatott az elcsüggedetteknek. A közléseket azonban meg kell fosztani ettől az emocionális töltéstől. Természetesen az egyéni illetve politikai kívánalom befolyásolta torzulásoktól is. Napjainkban ennek lehetősége sokkal inkább adott, mint bármikor volt. Szembesültünk persze a szibériai legendák ellenzőinek intelmeivel is. Kétségtelen, hogy néhányan visszaéltek a zseni nevével, és kis- vagy nagyobb stílű szélhámosként azonosították magukat vele. A legügyesebb a téli selyemtakács, Sarlay volt, aki először Kápli Lajost, Kisbadod plébánosát, a poéta egykori ismerősét szédíti meg, s aztán vérszemet kap. Addig remekel, amíg Szil- vásy Márton, szemfüles, oknyomozó típusú hírlapíró bravúrosan le nem leplezi. Ekkor megretten, visszahúzódik, ám idővel még nagyobb játszmába fog. 1857-ben már Londonban „mutatkozik be”, s az előkelő magyar emigráció köreiben arat kétségtelen sikereket. Míg végül a mértéktelen alkoholizálás vesztét nem okozza. De csak itthon, miután Perczel Mórt is félrevezette. Nem vontuk kétségbe: ilyen torz karakterek felbukkantak a legendakeltők között is. A legvakmerőbb az az írástudatlan Pap János volt, aki talpraesett bűnözőként, Manasses Dánielnek adta ki magát. A hírt Adorján Miklós erdélyi író röpítette világgá a Magyar Polgár hasábjain, 1877. június 2-án. ő tudósított arról a férfiúról, aki országszerte deklarálta a detonáció erejével ható szenzációt: a messzi Oroszországban találkozott a zseniális poétával. Kihallgatta a mócsi szolgabíró, s ő vakmerőén hazudott. Hajmeresztő ostobaságokat emlegetett, fűszerezve históriai zagyva- ságokkal. Mindezt publikálta az országos sajtó, de nem tiltakozott senki, holott az események bármelyik szemtanúja vétózhatott volna. Mégsem jelentkeztek. Helfy Ignác a Parlamentben interpellált, a történetből majd- hogy külügyi skandalum keveredett, hiszen már Európa-szerte arról beszéltek, hogy Oroszország lábbal tapodja a népjogot. Tisza Kálmán hetelt-hatolt, s akkor Gyarmaty Miklós kolozsi alispán végre leleplezte a szemfényvesztőt, akinek még a cári hadsereg alapvető vezényszavairól sem volt fogalma, holott folyvást azt emlegette, hogy belépett, s esztendőkig szolgált ebben az ármádiában. Eltöprengtünk, ám az is tudatosult bennünk, hogy az efféle esetekből — a többi legfeljebb jóhiszemű, naiv hiedelem népszerűsítése volt — jóvátehetetlen vétség lenne általánosítani. Sem 1985-ben, sem bármikor... (Folytatjuk) Arturo Toscanini a világ zenei életének jelentős és legendás alakja. A nagynevű karmester, zenekarok és zenei intézmények szervezője, antifasiszta személyiségként is közismert. Pedig az első világháború idején még a háborúba lépés híve volt, s 1919- ben csatlakozott Mussolini fasiszta csoportjaihoz. Igaz, csak rövid időre. Hogy milyen út vezetett az ellenállásig, a nyílt antifasiszta fellépésig, az nyomon követhető a Munkásmozgalmi Múzeumban rendezett nagyszabású dokumentumkiállításon, amely az Arturo Toscanini 1915-től 1946-ig címet viseli. Az Emilia-Romagna tartományban összeállított anyag Párma, New York és Tel Aviv után érkezett Budapestre, ahol január 8-ig látogatható. Kétszáz, többségében eredeti dokumentum, kiadatlan írás, fénykép, levél, továbbá filmrészletek és hangfelvételek reprezentálják Toscanini életének e fontos három évtizedét. Méltán választották a kiállítás alcíméül A művészet a politika árnyékában megjelölést, hiszen Toscanini működése, tevékenysége elválaszthatatlan a kor politikai áramlataitól, s a személyes politikai tisztánlátásnak és meggyőződésnek a kialakulásától. (A kiállítás fővédnöke az olasz köz- társasági elnök.) K. M. Toscanini Salzburgban 1930-ban, Bruno Walter és Thomas Mann társaságában. Toscanini unokájával A Magyar Tudomány profilváltásra készül A Magyar Tudományos Akadémia elnöksége Köpeczi Béla akadémikust bízta meg a Magyar Tudomány című folyóirat főszerkesztői tisztségének ellátásával. A testület legutóbbi ülésén megvitatta a folyóirat profiljának változtatására vonatkozó javaslatokat. Kívánatos, hogy a Magyar Tudományos Akadémia, a magyar tudományosság az eddigieknél nagyobb mértékben hallassa szavát mindazokban a kérdésekben, amelyek országunkat, népünket foglalkoztatják, s amelyekre a tudománynak is keresnie kell a választ — hangsúlyozta Köpeczi Béla a folyóirat megújításáról szólva. Fontos lenne, hogy a Magyar Tudomány — amely ma a kutatások legújabb eredményeiről számol be, s főleg a tudományos értelmiséghez szól — ne csupán egy-egy tudományág, hanem több más diszciplína véleményét, válaszát közölje. A tudományos szemlélet ismertetésével formálja mindenekelőtt az értelmiség gondolkodását, segítse elő a munka, az érték tiszteletét, a személyiség jogainak érvényesítését. Szükséges, hogy a folyóirat bizponyítsa azt is: az egyén sorsa sok tekintetben a társadalmi haladástó, igazságosságtól, a demokrácia fejlesztésétől függ. Ajánlatos, hogy hasábjain adjon helyet a vitáknak is, a racionalizmus és a humanizmus orgánuma legyen. A Magyar Tudomány szerkesztőbizottsága egyetértett ezzel, feladatának tekinti a lap közéleti jellegének fokozását, színvonalának emelését, a nemzetközi tudományos irányzatok eredményeinek bemutatását. Úgy vélte azonban, indokolt megőrizni a lap akadémiai jellegét, azt, hogy hathatósabban képviselje az elnökség, s az Akadémia egyéb tudományos testületéinek tudománypolitikai irányvonalát, vállalja a tudományos élet, a kutatóhelyek problémáinak közlését Különösen a tudománypolitikai és -szervezési nézetek közreadásának fontosságát hangsúlyozták az ülésen, s felhívták a figyelmet arra is, hogy a változtatás megkívánja a lap példányszámának emelését. Apáti Miklós: A legnagyobb ember m/3. Apám most se szólt vissza, ahogy máskor se. Volt, hogy a vacsorát is sötétben ettük, hisz a száját sötétben is megtalálja az ember. De Jani bá nem állhatta meg szó nélkül: — Ahol kettő elégséges, a harmadik nem szükséges. — Nem azért mondom én, fiam. Dehogyis küldelek. Csak minden olyan drága... Oszt nem vagyok és Márjás huncut... Azért mindig valami jobbat ettünk, ha Jani bá nálunk járt. Máskor bab, krumpli, ilyenkor meg jutott egy kis lókolbász is. Kenyérrel, hagymával ettük, én nagyon szerettem, ritkán került felvágott az asztalra. — Van még idő vacsoráig. Megtoldhatná a gyerek cipőjét. A cipő az bakancs volt, a toldás foltot jelentett. — Nincs akkora foltom. — Hát keressen. Egy suszternek ne volna? Apám nem volt suszter, de anyám nagyon vágyott rá, hogy mesterember legyen az ő ura, s nem holmi üzemi munkás, egy kártológép mellett. Leginkább a falusi rokonság előtt szerette mondani: „Az én uramnak aranykeze van! Csak kézbe kap egy cipőt, s már meg is van vele. Ugye, apukám?” Mit lehetett erre mondani? Semmit. Apám naphosszat a gép mellett dolgozott, de anyám lelkesítő szózatai közepette már esztendőkkel ezelőtt kitanulta a cipészsé- get. Papírja nem volt róla, de ügyes keze, az igen. Honnan lettek szerszámai? Sose tudtam meg. A sufniban szinte világosabb volt még, mint benn a szobában. Apám föltúrt mindent, de nem találta a flekknek valót. — Az nem lesz jó? — kérdezte Jani bá, aki persze kijött a sufniba is velünk. A sarokba bökött, oda, ahol egy kilyukasztott, keskeny bőrcsík lógott lefelé bánatosan egy szögről. — Lyukas. Apám is, Jani bá is hallgattak. Ők tudták, miért. A mondott bőr tényleg lyukas volt, a gyárban ilyenek futottak a transzmissziókon. Hát persze, lopott holmi! Nem egyszerű lopás volt ez akkoriban, hanem szabotázs. Ha a gépről lekerült a szíj, a gép megállt, leállt a termelés. — Énmiattam nem kell... — mondta Jani bá, kis szünet után. — Apám rám nézett. Nézte, bízhat-e bennem. Pirosodtak a füleim. — Na, jó lesz? — kérdezett rám, mintha tudná, miket gondolok. — Jó. — Nagyon hallgattam, nagyon szégyenkeztem. — De ugye nem fog látszani? Apám a gépszíj kis darabját forgatgatta az én kinőhetetlen bakancsomon, Jani bá hangját hallottam: „Nem hát...” — Verek rá jancsiszögeket is. Csúszkálhatsz majd... „Szikrázni fog!” — gondoltam. „Mint a csillagok!” Mit bántam én már a bőrt! A jancsi- szegek! Hogy fognak irigyelni! Apám egy rongyba burkolt késsel megfelelő nagyságúra kanyarította a bőrt, formáját a bakancsomhoz igazítva. Kitömte a száját faszögekkel, sebesen dolgozott az árral, meg a kalapáccsal. Estére kész is lett. Csak egy lyukasztás látszott a talpon, azt nem tudta mégse eltüntetni. Nem bántam azt se. De a jancsiszögezésre csak télen került sor. Akkorra már nem élt Jani bá. Mint átállt kis- katonát, itt Pesten, a Népligetben ölték meg. Egy tank végzett vele, így mesélte bajtársa, aki tavaszon vetődött el hozzánk, addig bujkálnia kellett. Címünket Jani bá iratai közt találta meg, mégiscsak közelebb voltunk, mint az a tiszavidéki falu, ahonnan Jani bá örökre elszármazott. Csak azt nem értettem, mi az, hogy kiskatona. Egy ilyen nagy ember? Amúgy a halál már ismerős volt. Tudtuk mindannyian, mi az. Vége
