Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-31 / 26. szám
2 NÉPÚJSÁG, 1989. január 31, kedd „Létre kell hozni a kitörés, az élénkülés reális feltételeit" Németh Miklós bejelentése: 9 százalékkal csökkentik a néphadsereg létszámát Németh Miklós, a Minisztertanács elnöke, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja hétfőn délután a Magyar Gazdasági Kamara elnökségének ülésén bejelentette: annak érdekében, hogy a Magyar Népköz- társaság is hozzájáruljon az enyhülési folyamat továbbfolytatásához és az európai hagyományos haderők és fegyverzetek csökkentéséről szóló, márciusban kezdődő tárgyalások sikeréhez, a kormány — a magyar katonai vezetés javaslatára — olyan döntést hozott, hogy 1989 — 90-ben mintegy 9 százalékkal csökkenti a néphadsereg létszámát, és ezzel egy időben a fegyverzetét és haditechnikai eszközeit is. A hadsereg védelmi jellegűvé alakításának korábban kidolgozott programja részeként egyoldalúan csökkentik a Magyar Néphadsereg létszámát, valamint harci-technikai felszereltségét. A csökkentés 1989 — 90-ben mind a szárazföldi, mind a honi légvédelmi haderőnemet érinti. A néphadsereg összlétszáma folyamatosan mintegy 8,8 százalékkal — 9300 fővel — csökken. Az egyoldalú csökkentés során a néphadsereg rendszeréből kivonnak egyebek között 251 harckocsit, 30 páncélozott szállitójárművet, 430 különféle tüzérségi eszközt, 6 harcászatirakéta-indítóáliványt, valamint 9 elfogó vadászrepülőgépet. A létszám- és fegyverzetcsökkentéssel párhuzamosan megszűnik egy harckocsi dandár, egy vadászrepülő-század, és további szervezeti korszerűsítést hajtanak végre. Különösen a gondolkodásmódban történt fordulat Magyarországi riport a Pravdában (Folytatás az 1. oldalról) csegtet sikerrel, ha a kormányzat nem akar senkit akarata ellenére boldogítani. A gazdálkodókat sem, a lakosságot sem. Nem lehetünk süketek, ha crescendó- ban hangzik a tiltakozás vagy helytelenítés. Nem azt mondom, hogy ilyenkor vissza kell vonulni. De meg kell hallani és meg kell gondolni a hallottakat. Sokan beszélnek manapság arról, hogy fiskális terror uralkodik a gazdaságban, és annak van alávetve a lakosság is. Én nem hiszek abban, hogy a fiskális terror alkalmazása célravezető lehetne. Feltétlenül hiszek viszont a pénz gazdasági folyamatokat integráló szerepében, és egyik legfőbb törekvésem, hogy e szerep érvényre juthasson. Az eredményt métje a jövedelem, minősítse a piac és honorálja a vásárló, a fogyasztó. A tehetetlenség, az egy helyben toporgás hátterében — ez vitathatatlan — az állam, illetve a kormányzat magatartása is meghúzódik. Ez a magatartás pedig egy olyan ellentmondásból fakad, aminek feloldására ma még nincs recept. Az ellentmondás abban áll, hogy megtapasztalva az áru- és pénzviszonyok mesterséges kiiktatásának pusztító következményeit, irányt vettünk szerepük érvényesítésére, a piacgazdaság kialakítására. Irányt vettünk, elindultunk az úton, de még nem vagyunk ott. Ugyanakkor az alkalmazott eszközök nagy része olyan, hogy azok ismert és elvárt hatásaikat csak egy jól működő piacgazdaságban képesek hatékonyan kifejteni. A valós piacnak — mint tudjuk — van árkorlátozó hatása, ami megakadályozza, hogy a termelők mindenféle költségeiket elismertessék az árban, és még nyereségük is legyen. A mi piacunk még nem ilyen, és valószínűleg még több évig nem is lesz az. A központi irányítás mégis úgy alkalmazza többek között a hitel- és kamatpolitikát, az ár- és bérmechanizmust, az árfolyampolitikát, mintha valódi piaci viszonyok működnének. Szorítani, terelni kívánja a gazdálkodókat, önállóságot is ad nekik, de nem tudja megakadályozni, hogy a szorítás miatt növekvő költségeket a gazdálkodók tovább hárítsák. Úgy tűnik tehát, hogy egy tényleges antiinflációs gazdaság- politika és eszközrendszer kialakítása igényli az eddigi gyakorlat alapos átgondolását, s a korábbinál sokkal felelősebb együttműködést a folyamatok valamennyi szereplőjétől, a gazdálkodóktól, a kormánytól, az érdekképviseletektől egyaránt. A kormány megkezdte a támogatások széles körű leépítését. Jelentősen csökkentette a veszteséges vállalatok támogatását, az ártámogatásokat, a társadalmi szervezetek működésének támogatását és a honvédelem kiadásait is. A kormány bízik abban, hogy a közvélemény megérti: a túl- burjánzott támogatási rendszer leépítéséhez hozzá kellett kezdenie, mert enélkül a gazdaság továbbra is tévúton járna, veszteségesen termelne. A helyzet gazdaságpolitikai feladványa a következő: az előttünk álló 2-3 évben, de legkésőbb 1992-ig — amikor is adósság- visszafizetési kötelezettségeink jelentősen megemelkednek — a gazdaság jövedelemtermelő képességét a mainál magasabb szintre kell emelni. Minden ezt befolyásoló tényezőnek: a tulajdoni rendszer reformjának, a versenyszabályozásnak, az import- versenynek, a piacgazdálkodás kiépítésének ilyen irányba kell hatnia! Ha maradna a jövedelemtermelő képesség jelenlegi elégtelen szintje, akkor az áremelés ütemének növekedése elkerülhetetlen lenne, s akkor a helyzet valóban drámai irányt venne. Ennek elkerülése alapvető politikai és gazdasági érdekünk, és ez igényli a kormány, a vállalatvezetés, a szakszervezetek, minden dolgozó együttműködését. Olyan termelési közszellemet és mechanizmusokat kell kifejleszteni, amely a minőségi teljesítményt megfelelően honorálja, de egyúttal érzékelhető módon bünteti a hanyag munkát, a lógást. Az intenzív szakaszra való átmenet idején különösen fontos szerepet töltenek be bizonyos társadalompolitikai tényezők. Ezek olyan kapcsok, amelyeket most haladéktalanul létre kell hoznunk, mert a modem ipari világhoz köthetnek bennünket. Melyek ezek? Először: a gazdasági demokráciát, a gazdasági alkotmányosságot a politikai demokratizmussal, a modern jogállamisággal kell megtámogatni. Önmagában érvényesülő gazdasági alkotmányosság ugyanis nincs. Másodszor: emelni kell a szakértelem, a tudás presztízsét, amely a minőségi célokat középpontba állító oktatásfejlesztési stratégiával alapozható meg. A munkaerkölcsi és munkafegyelmi állapotok is csak az átfogó szellemi-erkölcsi megújulás részeként javíthatók. Harmadszor: a vállalkozás élénkítése megköveteli a lemaradókról történő szociális gondoskodást, a szociálpolitikai fordulat megvalósítását. Nyilvánvaló, hogy a gazdasági demokrácia eddigi gyakorlatát meg kell változtatni. Egyrészt ki kell építeni egy ténylegesen működő gazdasági demokráciát abban az értelemben, hogy a gazdasági élet minden szereplője — a nagy-, a kisvállalatok, a magán- vállalkozók és az állam — részére egyenlő esélyeket, szektorsemleges versenyfeltételeket biztosítsunk. Ez a gazdasági alkotmányosság alapkritériuma. Másrészt meg kell változtatnunk a vállalatok működésének módját. Itt jelenleg zavarodott, fonák a helyzet, ami a korábbi gyakorlat következménye. Ennek a gyakorlatnak az volt a lényege, hogy a politikai viszonyok demokratizmusának kialakulását fékezte, és az embereket a termelés területén az üzemi demokráciával kívánta kárpótolni. A termelésben viszont érdek- egyeztetés folyik teljesítményhelyzetekben, amelyre a politikai parlamentarizmus nem illeszthető. De végzetes félreértés lenne, ha ezenközben megfeledkeznénk az emberközpontú teljesítményösztönző rendszerek kiépítésének és működtetésének szükségességéről. Ugyanis nemzetközi tapasztalatok igazolják: csak az a vállalat versenyképes a világpiacon, amelynek vezetése figyelembe veszi a dolgozó ember érdekeit, az emberi teljesítő- képesség egyéni és csoportpszichológiai sajátosságait. Nemzetközi tapasztalatok — Finnországtól Dél-Koreáig — bizonyítják, hogy a technológiain- tenzív növekedési pályát mindenütt a minőségi célokat középpontba állító oktatáspolitika alapozta meg. Az átmenetet tehát nekünk is a „minőség forradalmával” kell megalapoznunk. Szakítanunk kell azzal az oktatáspolitikával, amely a minőséget a mennyiségi növekedésbe fojtotta, a kiválasztás helyett lefelé nivellált, az egészséges kételkedés helyett pedig vakhitet követelt. Ezt kiegészítette a kultúra lebecsülésével, „nem termelő ágazataként való kezelésével, az értelmiség leértékelésével. Ennek következménye pedig a kultúrával szorosan összefüggő erkölcsi és magaviseleti tényezők elhanyagolása lett. Nyilvánvaló, hogy az átmenetnek impulzust csak egy olyan oktatáspolitika adhat, amelyet a nemzet szellemi-erkölcsi megújulását megalapozó művelődéspolitika egészít ki. De ennek terepe csak egy olyan társadalom lehet, ahol az önszerveződés erői szilárd erkölcsi elvek bázisán nyugvó közösségeket formálnak a családból, a munkahelyi kollektívákból, a helyi közösségekből. Az átmenet harmadik döntő eleme a szociálpolitikai fordulat megvalósítása, aminek egyik oldala, hogy a termelési folyamatokban kemény teljesítményvilágot kell teremtenünk. Ez nem embertelen, antihumánus viszonyokat jelent, hanem a dolgozók belső motivációjának erősítését. Ehhez a tulajdoni reform bázisán olyan bérpolitikai gyakorlat szükséges, amely a meglévő munkajövedelmi alapokat célra- orientáltan és differenciáltan, a teljesítménykülönbségek figyelembevételével használja fel. Nem ma ismertük fel, hogy a tulajdonnak nincs valódi gazdája társadalmunkban. Régóta küzdünk az ebből eredő problémákkal, de mindmáig nem találtunk rá megoldást. Ennek alapvető oka minden bizonnyal az, hogy a kérdés megközelítésében a praktikum és a racionalitás szempontjai háttérbe szorultak az ideológiával szemben. A tényleges megoldásra tehát csak az kínál esélyt, ha ezen változtatni tudunk. A kormányban erre erős a szándék, elindult ezen az úton és végig akarja járni! A szociálpolitikai fordulat másik oldala, mondjuk ki végre magyarul: a szegénységet enyhítő program, a leszakadók, a hátramaradók, az önhibájukon kívül nehéz helyzetbejutók segítése. Ehhez a helyi szociálpolitikai rendszerek szerepét kell növelni, mert csak ezek alkalmasak — megfelelő társadalmi ellenőrzés mellett — az egyéni rászorultság megállapítására. A régi szocialista modell híveinek támadásai az utóbbi időben megélénkültek. Ezekre nem polémiákkal, hanem a reformpolitika következetes megvalósításával válaszolunk. A piacgazdálkodás, a modem jogállamiság, a politikai viszonyok demokratizmusa, a szellemi-erkölcsi megújulás ösvényein kell előre haladnunk. Az ösvények a szocializmus innovatív modellje felé vezetnek. Senki sem járt előttünk, nem másolhatunk sem nyugati, sem keleti mintákat. Sajátos magyar úton haladva ki kell építenünk a magyar szocializmus modelljét, amelyről nekünk kell eldöntenünk, hogy milyen legyen. A mai helyzet, amiben vagyunk, modell- és nem rendszerválság. Ha a modellváltás nem sikerülne, akkor kerülne a rendszer válságba. Választott utunkon haladva mind a siettetés, mind pedig a fékezés veszélyes. A siettetés visszarendeződéshez, a fékezés bénultsághoz vezethet. Egészséges kockázatvállalás szükséges, és el kell találni a folyamatnak — a körülmények alakulásával számoló — dinamikáját. A kormányzat reformtörekvéseinek egyik biztosítékát látja a politikai demokratizmusban. Intézményes garanciákat kell kiépítenünk a sztálinista restauráció megakadályozására. Ennek a politikai intézmény- rendszernek a legfőbb jellemzői már egyértelműen körvonalazódtak : — az érdekek pluralizmusát kifejező politikai szerveződések gazdag változatossága, — a stratégiai megújulást társadalmi vezető erőként orientáló Magyar Szocialista Munkáspárt, — a nemzeti felelősséget kifejező, politikai stratégiát megvalósító kormány, — a teljes körű népképviselet megvalósulása az Országgyűlésben és a helyi tanácsokban, — a párbeszédet és az együttműködést helyi szinteken és nemzeti méretekben egyaránt integráló, megújuló Hazafias Népfront-mozgalom, — a dolgozói érdekeket következetesen képviselő szakszervezet. A kormányzati törekvéseket széles népi bázisra, a szocializmus megújításában egyetértő, partnerkereső erők valódi koalíciójára kívánom alapozni. Közös történelmi felelősségünk megakadályozni, hogy a különböző politikai szervezetekben a militáns agresszivitás kerüljön uralkodó pozícióba. Ez végzetes tragédiába fojtaná a szocializmus megújításának esélyeit. A kormányzat törekvéseiben és lépéseiben a politikai rendszer megújítása <^s demokratizmusa összehangolt a gazdasági reformokkal. Ez a koordináltság a rendezett elmozdulás kulcskérdése, és a kormány ezt nem engedi megbontani! — Folytatjuk a kormányzati tevékenység racionalizálását. Segíteni kívánjuk a demokratikus nyilvánosság erősödését. Mindenkinek meg kell érteni: most a cél egy új starthelyzet elfoglalása, aminek záloga a nemzeti összefogás — fejezte be felszólalását Németh Miklós. Egyelőre nehéz értékelni Magyarország életének egyes eseményeit, egy dolog azonban világos: mozgásba lendült a társadalom, mind több ember kapcsolódik be a közéletbe, levetve a tartózkodó közönyt és a külső megfigyelő szerepét. Éppen ezért akkor, amikor megkérdik tőlem: „Mi történt Magyarországgal?” — ezt válaszolom: „Nem történt semmi”. — Alekszandr Karpi- csev, a Pravda munkatársa fogalmaz így az SZKP KB napilapja hasábjain hétfőn megjelent teije- delmes budapesti riportjában. ”Az ismerős és ismeretlen Magyarország” címmel megjelent tudósításban Karpicsev — aki évekig a Pravda állandó budapesti tudósítójaként dolgozott — az öt évvel ezelőtti helyzethez képest bekövetkezett nagyarányú változásokat elemzi. — Különösen a gondolkodásmódban történt fordulat, a kritikai árnyalatok kerültek előtérbe: szóbeszéd tárgya az áremelkedések, a neves maszekok, a szabad gondolatokat ébresztő demokrácia, az alternatív csoportok, s sok minden olyan, ami korábban egyáltalában nem volt vita tárgya. A tudósító emlékeztet budapesti éveire. Az ország — úja — már húsz évvel ezelőtt megpróbált elszakadni a szocializmus dogmatikus felfogásától. 1968- tól beindult a gazdasági reform, utat nyitva a piaci viszonyoknak, amire azonban nem volt ajánlatos utalni a szovjet sajtóban. A tavalyi országos pártértekezlet eredményeként új emberek kerültek a vezetésbe, így Grósz Károly lett a párt főtitkára, Pozsgay Imrét és Németh Miklós közgazdászt beválasztották a Politikai Bizottságba, akárcsak Nyers Rezsőt, akinek nevét alig emlegette a szovjet sajtó, habár éppen ő volt az egyik szerzője a gazdasági reformnak, ami annak idején nem nyerte el csúcsvezetésünk tetszését — állapítja meg a szerző, majd így foglalja össze a pártértekezlet hatását: A friss májusi szellők minden kétséget kizáróan felrázták a társadalmat, annyi bírálatot gyűjtöttek a nyíltság hullámhegyére, hogy a párton belül és a társadalomban is hangok hallatszottak: forradalmi fordulat megy végbe az országban, vagy eluralkodott a káosz? A Pravda ennek kapcsán kitér arra, hogy a kommunisták pártja maga is a kritikák össztüze alá került. A helyzet elemzése érdekében a lap tudósítója számos magyar vezetővel, így Grósz Károllyal, Berecz Jánossal, Pozsgay Imrével, valamint Jakab Máriával, a Parlament alelnökével, illetőleg az alternatív mozgalmak és szervezetek képviselőivel folytatott beszélgetést. A Grósz Károllyal lezajlott nem hivatalos találkozójáról beszámolva a Pravda munkatársa idézi a főtitkár korábbi kijelentéseit, miszerint a társadalom elveszti közönyét, s a szocializmus sztálini modelljének teljes felszámolása mellett száll síkra. Emellett azonban vannak nyugtalanságra okot adó jelenségek is: egyes módszerek radikális jellege, a sztrájkok, megalapozatlan követelések veszélye. A tudósító utal arra, hogy az MSZMP főtitkárát nyugtalanítja a pártot érő bírálat. Véleménye szerint a szocializmus felépítése Magyarországon az egy- pártrendszer keretei között képzelhető el, de jogi szempontból ugyanakkor nem lehet kizárni a többpártrendszer lehetőségét. Karpicsev emlékeztet túra, hogy Grósz Károly nemrég vált meg miniszterelnöki tisztségétől: „Most már minden erőmet a pártmunkára koncentrálhatom” — jelentette ki a Pravdának az MSZMP főtitkára. Berecz János a Pravdának nyilatkozva a pártirányítás megújuló módszereiről, a nemzeti összefogás megteremtésének jelszaváról beszélt, nem rejtve véka alá a pártból történő kilépéseket sem, de megítélése szerint e jelenségtől nem kell tartani. — A Politikai Bizottságon belül egységesen az a vélemény alakult ki, hogy szükség van a politikai intézményrendszer reformjára — jelentette ki a Pravdának nyilatkozva Pozsgay Imre. — Igen, egyetértek azzal, hogy a párt bizonyos válságot él át, ugyanis nem a megfelelő mértékben segítette elő a változások folyamatát a társadalomban. Ezzel összefüggésben két politikai kérdés merül fel. Az egyik szerint a vezetés diktatúráját a vélemények pluralizmusával kiegészített demokratikus jogrendszer váltja fel. A párt vezető szerepe nem deklarációkban, lózungokban nyilvánul meg, s nem tartom szükségesnek az alkotmányban rögzíteni a pártnak a társadalom életében játszott vezető szerepét. Ami a többi pártot illeti, nekem az a véleményem: a többpártrendszer elkerülhetetlen, csak az időpont lehet még kérdéses. — Pozsgay Imre ezt követően a gazdasági refom szükségesséről beszélt, majd az alternatív mozgalmakkal kapcsolatos kérdésre válaszolva megállapította: a párton belül nincs bizalom irányukban. A politikai válság veszélye azonban nem az alternatív csoportok felől fenyeget. Nem hiszem például azt, hogy hazánkban lennének a restaurációra gondoló erők. Az embereknek van mit veszteniük. Megítélésem szerint az érdekek harcáról van szó. A Pravda tudósítója felvetette azt is, hogy a párt- és állami vezetésben korábban is részt vevő emberek látták-e a jelenleg éles bírálatokat kiváltó negatív jelenségek közeledését? — Sok mindent láttam, s nem kevésszer bevertem a fejem — válaszolta Pozsgay Imre, utalva arra, hogy egykor „Fordulat és reform” rímmel dokumentumot dolgozott ki: a Politikai Bizottságban figyelmeztetést kapott érte, most viszont a dokumentumban megfogalmazott gondolatok az új akciók platformjává váltak. Az alternatív csoportok működéséről beszámolva a hétfői Pravda a magyar társadalom realitásának minősíti meglétüket, utalva arra, hogy a hozzájuk való viszony a legutóbbi KB-ülésnek is témája volt. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Nyugaton nagy figyelemmel kísérik e csoportok létrejöttét, hiszen ezekben látják a leendő s az MSZMP számára konkurenciát jelentő politikai pártok magvát. A Pravda tudósítója beszámol az alternatív mozgalmak képviselőivel megtartott találkozójáról, amelyen a televízió is megjelent, s a sajtó hírt adott róla, talán nem is annak jelentősége miatt: valószínűleg ezzel akarták jelezni az alternatív mozgalmak elismerésének tényét a szocialista demokrácia fejlesztésének keretén belül. Nagyon érdekes beszélgetés sikeredett, amelyen egy szó sem hangzott el a párttal és a kormánnyal való esetleges konfrontációról. Sőt, amikor a kisgazdák képviselőinek egyenesen feltettem ezt a kérdést, úgy tűnt, hogya beszélgetőpartnerek meg is haragudtak. Nyilvánvaló, hogy én nem vagyok honfitársuk, s az őszinteség mértéke itt láthatólag más volt — állapítja meg tudósításában Karpicsev, a beszélgetés alapján utalva egyebek között a Parlament feloszlatását szorgalmazó követelésekre, az MDF tevékenységére is. A Pravda tudósításában végezetül emlékeztet arra, hogy a kisgazdák nem tekintik megszűntnek pártjukat, akárcsak a Szociáldemokrata Párt, amelynek vezetősége úgy foglal állást, hogy a pártot 1956- ban nem oszlatták fel.
