Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-02 / 1. szám

2. NEMZETKÖZI ÉLET NÉPÚJSÁG, 1989. január 2., hétfő Nadzsibullah elnökkel összhangban Szovjet fegyvernyugvás A Szovjetunió teljes támoga­tásáról biztosítja az afgán vezetés legutóbbi békekezdeményezé­sét, s a maga részéről kinyilvánít­ja: valamennyi, még afgán terü­leten lévő szovjet katonai egység január 1-től ugyancsak beszün­teti a tüzet — jelentették be szombaton Moszkvában. A szovjet külügyminisztérium nyi­latkozata méltatja a Nadzsibul­lah elnök által az egész ország te­rületére meghirdetett egyoldalú fegyvemyugvást, s hangsúlyoz­za, hogy a Szovjetunió döntése mindaddig érvényben marad, amíg tart az általános fegyver­nyugvás időszaka. Az élet bebizonyította, hogy a fegyverek erejével nem lehet megoldani az afganisztáni prob­lémákat: az erőviszonyok olya­nok, hogy a harci cselekmények folytatása csak a vérontás állan­dósításához vezet, felesleges ál­dozatokat jelent, az egész afgán nép szenvedését fokozza. Ennek figyelembe vételével kell végle­ges választást tennie az afganisz­táni ellenzéknek, s azoknak, akik ezt az ellenzéket támogatják — hangzik a szovjet nyilatkozat, amely végezetül utal arra, hogy a szovjet fél. egyebek között az Egyesült Államokhoz fordulva, újólag kifejezi készségét: kölcsö­nös alapokon január 1-től szün­tessenek be mindenfajta fegy­verszállítást az Afganisztában szembenálló erőknek. Nem Líbia ellen Amerikai hadihajók küldetése Egy 13 hadihajóból álló köte­lék futott ki a virginiai Norfolk kikötőjéből, fedélzetükön 12 ezer tengerésszel. A hadihajók úticélja a Földközi-tenger, kül­detésük hat hónapra szól. A Pentagon a kötelék felvo­nultatását a Földközi-tengeren állomásozó amerikai 6. flottával kapcsolatos rutinszerű művelet­nek nevezte. Mel Sundin szóvivő hangsúlyozta, hogy a hadihajók már korábban eltervezett átirá­nyításának semmi köze sincs a Pan Am amerikai légitársaság Boeing-747 típusú utasszállító repülőgépe ellen elkövetett po­kolgépes merénylethez, vagy pe­dig a Líbiát egy vegyifegyver- üzem építésével vádoló amerikai figyelmeztetésekhez. A kötelék tagja az Egyesült Államok legújabb atommeghaj­tású repülőgép-hordozója, a Theodore Roosevelt, amelynek ez lesz az első útja a Földközi­tengeren. 67 évesen először Yves Montand apa lett Yves Montand, a francia film­színészek és sanzonénekesek nagy öregje, apa lett -J- 67 évesen először. Simone Signoret-val va­ló negyedszázados házasságából nem született gyerek, most Caro­le Amiéi nevű 28 éves élettársa ajándékozta meg egy fiúval. A fiatal nő Nizza legelőkelőbb ma­gánklinikáján szülte meg szil­veszterkor 4,2 kiló súlyú babáját. Anya és gyermeke jól vannak, a nevet még nem jelentették be. ”FIogy őszinte legyek, nem terveztem én már gyereket ne­velni, és ezt nem is rejtettem véka alá... De azért nincs kizárva, hogy holnap reggelre kisfiát ké­nyeztető ifjú atya válik belőlem.” Montand ezzel belépett a ké­sei apaságban megifjult nagy művészek sorába. Chaplin, Pi­casso, Lórin Maazel és néhány más társa, pl. Herbert von Kara­jan, szintén hatvanadik évük tá­ján, sőt hetvenen túlon lettek új­ból vagy először apák. A nyomozás után: Együtt a Bush-kormány A szövetségi rendőrség — az FBI — száznál több különleges nyomozója hónapokon át túló­rázott. Fel kellett deríteniük, hogy nincs-e olyan folt a január­ban hivatalba lépő Bush-kor- mányzat leendő tagjai és más, magas beosztású köztisztviselők múltjában, amely alkalmatlan­ná teszi őket a megbízatásra. A rendőri nyomozás olykor kínos is lehet. John Tower volt szenátor például csak szokatla­nul hosszú vizsgálat után kapott jó „kádeijellemzést” az FBI-tól. Ráadásul George Bush mindad­dig nem kívánta nyilvánosan vé­delmi miniszternek jelölni őt, amíg nem tisztázódnak italozási és nőügyei. (A válasz: régen tör­téntek, s a Tower ma már egyik területen sem aktív.) Az is meg­oldásra várt: árthat-e a Pentagon jövendő vezetőjének, hogy eddig egy sor hadiipari szállító cég ta­nácsadója volt. (A válasz: nem árthat, hiszen a kormányzat volt tagjai rendszerint a polgári élet­ben kamatoztatják tapasztalatai­kat és kapcsolataikat). A vezető posztok jelöltjeinek 9 oldalas kérdőívet kell kitölteni­ük, majd az FBI embere szemé­lyesen is kikérdezi őket. Például arról: fogyasztottak-e tiltott ká­bítószereket 18 éves koruk óta, vagy kezelte-e már őket ideggyó­gyász. Ezután jön még csak a ja­va. A jövendő miniszterek eseté­ben az FBI a jelöltről 40-70 vagy még annál is több személyt kér­dez ki, régi munkatársakat, bará­tokat, elvált házastársakat. Meg­vizsgálják a tanulmányi bizonyít­ványokat csakúgy, mint az orvosi feljegyzéseket, nemkülönben az adóhivatal kimutatásait, hiszen — Amerikában — az adócsalás vétke máris alkalmas arra, hogy valakit kizárjon a közszolgálat­ból. George Bush, a jelek szerint, maximális óvatosságra töreke­dett, bár voltaképpen biztosra mehetett. Az új elnök „új arco­kat” ígért választási kampányá­ban, kormánya azonban éppoly kevéssé új, mint maga Bush, aki évtizedek óta szerepel a was­hingtoni politikában, az utóbbi 8 évben alelnökként. Karácsonykor, az energiaügyi miniszter kivételével, együtt volt a kormány. Összetétele semmi újdonságot nem hozott: vala­mennyi kulcsposzton főként a korábbi, a Nixon, Ford és Rea­gan vezette republikánus kormá­nyok kipróbált emberei kaptak helyet, vagy pedig olyan szemé­lyek, főként Bush barátai, akik túlnyomórészt ugyancsak régi közszereplők. Szinte valameny- nyien — akárcsak az új elnök — lényegében a párt mérsékelten konzervatív, középutas vonalát képviselik. A külügyminiszter — James Baker— Bush régi, közeli barát­ja; ezért is őt tartják a kabinet legbefolyásosabb tagjának. Rea­gan idejében Baker a fehér házi politikai apparátus főnöke és pénzügyminiszter volt. Nicolas Brady, a jelenlegi pénzügymi­niszter a helyén marad, akárcsak Richard Thornburgh igazságü­gyi és Lauro Cavazos oktatásü­gyi miniszter, valamint William Webster, a CIA igazgatója. Az „újak” közül John Tower a was­hingtoni politika egyik közismert alakja, hosszú évekig volt a sze­nátus katonai bizottságának ve­zetője. Bushnak, ellentétben a rend­kívül népszerű Ronald Reagan- nel, létfontosságú a jó munka- kapcsolat a törvényhozással és saját pártjának embereivel. Alig­hanem ennek tudható be több miniszteri jelölés, elsősorban Elisabeth Dole-é, a munkaügyi tárca élére. Dole történetesen annak a befolyásos republikánus szenátornak a felesége, aki Bush egyik legkeményebb vetélytársa volt az elnökjelöltségért vívott harcban. Szintén a törvényho­zásnak szóló gesztus Jack Kemp jobboldali konzervatív volt kép­viselő kinevezése lakásügyi mi­niszterré vagy egy másik volt képviselő — Manuel Lujan—je­lölése belügyminiszternek. Lu­jan egyébként — Cavazos-szal együtt — latin származású politi­kus, ami azért fontos, mert a la­tin-amerikai eredetű választók tábora mindegyre növekszik. Hasonló meggondolások ját­szottak szerepet abban, hogy egy feketét jelöltek egészségügyi mi­niszternek, dr. Luis Sullivant. A konzervatívok jobbszár­nyán elhelyezkedő politikusok közül Kemp mellett csak még egy került a 17 tagú vezető cso­portba: John Sununu, New Hampshire állam volt kormány­zója, aki a Fehér Ház politikai apparátusának a vezetője lesz. A Bush-kormányból így jószerével hiányoznak azok a szélsőségesen konzervatív ideológusok, akik az első Reagan-kormányban meg­adták a hangot. Ez viszont még nem jelenti azt, hogy Bush és munkatársai máris gyors ütem­ben tömének előre a nemzetközi enyhülési politikában. Jelszavuk az óvatosság, a helyzet tanulmá­nyozása, átfogó külpolitika ki­alakítása, majd a megfontolt ha­ladás. Ami a fegyverzetkorláto­zásban nem ígér további gyors si­kereket, ám a régi-új washingto­ni gárda szakmailag jól felké­szült, tapasztalt, s az előjelek sze­rint reálisan, gyakorlatiasan kö­zelíti meg a világ dolgait. S ez hosszabb távon mégiscsak jó re­ményt jelent a korábbinál gyor­sabb enyhülésre. Heltai András A Pan Am-gép merénylője „áruló módjára végzi majd életét” Arafat segítsége döntő lehet Jasszer Arafat, a PFSZ Végre­hajtó Bizottságának elnöke egy brit újság szerint beleegyezett, hogy a másfél hete szerencsétle­nül járt Pan Am-gép merénylői­nek kézre kerítésére együttmű­ködjön az amerikai hatóságok­kal. A The Sunday Telegraph cí­mű londoni hetilap legújabb szá­ma úgy értesült, hogy Arafat sa­ját vizsgálatot indít a merénylet­tel gyanúsított palesztin szerve­zetek körében, márpedig — mint egy amerikai tisztségviselő a lap­nak elmondta — „Arafat rendkí­vül jó információkkal rendelke­zik a palesztin csoportokról, s így segítsége döntő lehet”. Egy másik brit lap, a The Sun­day Express szerint Arafat még ennél is tovább ment, s kész len­ne kommandót küldeni a felelő­sök megbüntetésére. A konzer­vatív lap szerint — amely nem közölte, honnan szerezte infor­mációit — a PFSZ vezetője nem­régiben levelet intézett Ronald Reagan amerikai elnökhöz, s eb­ben ígéretet tett: a merénylő „áruló módjára végzi majd éle­tét”. Ismeretes, hogy az amerikai kormányzat és a PFSZ között az elmúlt hetekben jött létre az első hivatalos kapcsolatfelvétel, s a Pan Am-gép felrobbantása elter­jedt vélemény szerint épp ennek megtorpedózására szolgált. Az El-Fatah is elítélte a me­rényletet. A béke ígérete A béke ígérete 1988-ban a Földön sokfelé került közel a betel­jesüléshez. Nem így Betlehemben, ahol Jézus Krisztus született. Betlehemnek nem volt boldog karácsonya: halottait gyászolta. A város nem öltözhetett díszbe, az elöljárók csak a templomi szertartásokat engedélyezték. Az Izrael által megszállt területe­ken immár egy éve tart a palesztin felkelés, amely eddig 340 pa­lesztin és 13 izraeli életét követelte, s bár nincs jele annak, hogy alábbhagyna, már új politikai szelek érezhetők. A derűlátóbbak szerint előrevetíthetik a négy évtizedes izraeli-arab konfliktus le­zárásának kezdetét. Izrael fő támasza, az Egyesült Államok a közelmúltban elha­tározta: megbeszéléseket kezd a Palesztinái Felszabadítási Szer­vezettel, miután annak elnöke, Jasszer Arafat kinyilvánította: szervezete elutasítja a terrorizmust és elismeri Izrael államot. A világ legtöbb országa lelkesen üdvözölte a fordulatot, hiszen rég­óta abban véli megtalálni a konfliktus megoldását, hogy az ENSZ 1947-es határozata alapján megosztják az izraeliek és a palesztinok között az egykori brit mandátum területét, Paleszti­nát. Izrael azonban nem lelkendezett; Jichak Samir miniszterel­nök értésre adta: kormánya továbbra is "terrorista szervezetnek ”, vagyis ellenségének tekinti a PFSZ-t. Ennek ellenére aligha képzelhető el, hogy a Közel-Kelet kívül rekedne a regionális konfliktusok tárgyalásos rendezése, a pár­beszéd felé mutató általános irányzaton, amely a Szovjetunió és az Egyesült Államok között kialakult együttműködés új légkö­réből táplálkozik. A Föld más térségeiben ugyanis, kezdve Afri­kától, egészen Indokínáig, 1988-ban feltűnt a látóhatáron több, mélyen gyökerező viszály megoldásának a reménye. Igaz, attól nem kell tartani, amit nemrég egy brit fegyvergyáros mondott: ’’Fennáll a veszélye annak, hogy kitör a béke”. A konfliktushelyzet leglátványosabb javulásának talán az szá­mít, hogy az iraki-iráni fronton augusztus 20-án elhallgattak a fegyverek. Bár azóta szinte egy helyben topognak a béketárgya­lások, a harcok elcsitultával e térségben elhárult a politikai és a gazdasági stabilitást leginkább fenyegető veszély. Afrika déli részét is megcsapta a változás szele: Dél-Afrika, Angola és Kuba képviselői decemberben aláírták azt a megálla­podást, amelynek értelmében Pretoria jövőre megadja a függet­lenséget Namíbiának, cserébe pedig Ángolából távozik az 50 ezer főnyi kubai haderő. Ezzel azonban egy csapásra nem ér vé­get az angolai polgárháború; még váratnak magukra a luandai kormány és az UNITA közötti tárgyalások. Afganisztánban — a Genfben aláírt egyezmény nyomán — májusban megkezdődött a szovjet csapatok kivonulása, ám a hadszíntéren ez a harcok felerősödését vonta maga után. Nincs megegyezés az új kormány összetételéről, és nem kizárt, hogy véres hatalmi harc robban ki, ha a szovjet csapatok februárban végleg távoznak. A Kambodzsában állomásozó vietnami katonák is hazafelé tartanak: 1989 végéig a százezres haderő fele, 1990 áprilisáig az utolsó vietnami katona is elhagyja az országot. A Phnom Penh-i kormány és a vele szemben álló, három kambodzsai frakció bé­ketárgyalásai azonban egyelőre nem jutottak túl a holtponton. Nyugat-Szaharában is felcsillant a béke reménye: Marokkó és a Polisario Front augusztusban elfogadta az ENSZ tűzszüneti tervét, a vitatott terület lakossága pedig népszavazáson dönt majd a hovatartozásról. Nicaraguában szintén alábbhagytak a harcok, miután a washingtoni kongresszus februárban megvonta a katonai segélyt a kontráktól. 1988-ban felgyorsult a kelet-nyugati fegyverzetellenőrzés fo­lyamata: az Egyesült Államok és a őzov/eíMmo'ratifikálta a köze­pes hatótávolságú atomrakéták felszámolásáról szóló szerződé­sét, s megkezdte 2500 rakéta megsemmisítését. Mihail Gorba­csov szovjet pártfőtitkár-elnök, aki nagy horderejű leszerelési kezdeményezései révén a nyugati közvélemény szemében rend­kívül népszerű politikus lett, december 7-én bejelentette, hogy a Szovjetunió egyoldalúan kivonja Kelet-Európábán állomásozó egységei egy részét. Végül pedig: küszöbön áll a NATO és a Var­sói Szerződés megegyezése az európai hagyományos haderők csökkentésével foglalkozó új tárgyalások feltételeiről. Móricz Ilona Afganisztán: Az exHirály színre lép Sötétkék, elfüggönyözött Lancia gördült be karácsony napján a Rómából északra kive­zető Via Cassián egy kőfalakkal elkerített, diszkrét villa kapuján. A villa lakója 1973 óta Zahir sah volt afgán uralkodó. Látogatója Julij Voroncov, szovjet első kül­ügyminiszter-helyettes, aki ok­tóber óta kabuli nagykövet is, teljhatalommal felruházva kor­mányától arra, hogy politikai megoldást dolgozzon ki február 15-ig, a szovjet csapatok teljes távozásáig a polgárháborútól dúlt ország jövendő kormányza­tára. A nem mindennapi találkozó fordulatot sejtet a rendkívül bo­nyolult afganisztáni rendezési folyamatban. Zahir sah eddig el­hárított minden kezdeményezést, amelyet a szovjet diplomácia tett irányába. A karácsonyi találko­zó az olasz külügyminisztérium aprólékos előkészítése és közve­títése révén jött létre. Előzmé­nye, hogy Voroncov a szaúd-ará- biai Taifban és Pakisztánban — Iszlámábádban — már találko­zott az afgán ellenállási mozga­lom képviselőivel is. A volt afgán uralkodó jelenleg 75 éves. 1973-ban hivatalos láto­gatáson járt éppen Rómában, amikor otthon unokatestvére és miniszterelnöke, Daud állam­csínnyel megfosztotta trónjától, amelyen 40 évig ült, nagy erőfe­szítéseket téve országa moderni­zálására. Az exkirály teljes visz- szavonultságbán él azóta az olasz kormány oltalma alatt, élénk fi­gyelemmel kíséri azonban hazája történéseit, amelyek nem szű­kölködtek fordulatokban 1973, majd 1978 óta mindmáig. Ritka megnyilatkozásai egyikén a kö­zelmúltban kijelentette: kész minden személyi ambíció nélkül részt vállalni Afganisztán jöven­dő sorsának alakításában, ha er­re az érdekelt felek felkérik, de csak három feltétellel: vissza kell állítani az ország függetlenségét, a szabadságjogokat és az afgán nép önrendelkezését. Ez a gyakorlatban azt jelenti: a szovjet csapatoknak teljesen ki kell vonulniuk, a jövendő kor­mány nem maradhat függőség­ben sem Moszkvától, sem Was­hingtontól vagy egyéb külső ha­talomtól, az iszlám vallás intéz­ményeit maradéktalanul helyre kell állítani. Zahir sah egyfajta közvetítő szerepéről a Nadzsi­bullah vezette kormány és a mu- dzsahedek, a pakisztáni „hetek szövetsége” között tulajdonkép­pen már a genfi megállapodások aláírása óta beszélnek, annál in­kább, mivel a volt király jó szom­szédságot alakított ki annak ide­jén a Szovjetunióval. Ám ő mindeddig elzárkózott a megbe­szélések elől. Zahir sah Voroncov előtt nem sokkal találkozott most a mu- dzsahedek Rómába küldött kép­viselőivel is, s miután megtörtént a közvetlen kapcsolatfelvétel a szovjet diplomácia és ez utóbbi­ak között, megnyílt az út Voron­cov számára a Via Cassia villájá­ba. A téma most már nem csu­pán a szovjet hadifoglyok vissza­szolgáltatása (ahogyan a taifi és iszlámábádi találkozó témáját megjelölték), hanem a jövendő kabuli kormányzat kérdése, ami­nek hátteret szolgáltat Gorba­csov ENSZ-beszédének ide vo­natkozó javaslata: léptessenek életbe teljes tűzszünetet Afga­nisztánban január 1-től és füg­gesszenek fel minden hadi­anyag-szállítást mind a két fél­nek, a kabuli kormánynak és az ellenállási szervezeteknek. A szovjet diplomácia erőfeszí­tései arra irányulnak, hogy olyan kormányzatot állítsanak fel — legalább átmeneti időre —, amelyben az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt képviselői is helyet kaphatnak. Ennek az át­meneti kormánynak lehetne a vezetője a volt király (ha mind­két oldal elfogadja őt). A fő aka­dály, hogy a mudzsahedek szél­sőséges csoportjai hallani sem akarnak ilyen megoldásról. Cél­juk a Nadzsibullah-kormány tel­jes megsemmisítése (fizikai érte­lemben is), mihelyt az utolsó szovjet katona is elhagyta az or­szágot. A tény, hogy Zahir sah hajlan­dó volt találkozni Voroncowal a mudzsahedekkel folytatott meg­beszélés után, arra enged követ­keztetni: nyílik talán valami szűk tér kompromisszumra. Lehetsé­ges, hogy mégis a mérsékeltebb erők kerekednek fölül a hetero­gén ellenállási mozgalomban. Álig egy hónapja a pesavari he­tek szélsőséges hangadói még törvényszékkel fenyegették a volt királyt, ha beteszi a lábát az országba közvetítési szándékok­kal. És nagyon kétségesnek-tűn- tek magának a volt uralkodónak egyezkedési szándékai is a kabu- liakkal, miután a kommunisták által támogatott puccs fosztotta őt meg a hatalomtól. Természetesen az első megbe­szélés, amelynek tartalmáról egyébként semmit sem közöltek, még nem jelenti azt, hogy az af­ganisztáni polgárháborúban szemben álló felek elfogadták volna a volt király személyét köz­vetítőként, még kevésbé azt, hogy a megcélzott kompromisz- szum és koalíció már formálódó­ban lenne. Mindenesetre felfog­ható erre utaló jelnek. Egyelőre csak arról lehet szó, milyen felté­telekkel vállalná az exkirály a közvetítő szerepet. A rámái Far- nesina illetékesei mindenesetre már nem olyan biztosak abban, hogy február 15. után a Nadzsi- bullah-kormányt elsöprik az el­lenállók. Voroncovnak azonban, hogy sikerrel folytathassa a diplomá­ciai erőfeszítéseket, kellene kap­nia valami biztosítékot ez utób­biaktól, hogy elfogadják a békés átmenetet, és ezt felkínálni a ki­rálynak. Lehet persze, hogy a hidegvé­rű és kemény tárgyalófélként is­mert szovjet diplomata (aki a genfi rakétatárgyalásokon is a legnehezebb csomót oldotta meg tavaly) végső soron csak egy célt követ: azt, hogy mentesítse or­szágát az „Afganisztán-szindró- mától” — amely nyolc év alatt éppen elég terhet és gondot oko­zott belpolitikailag is. Egy kitűnő és feltétlenül meg­gondolandó érve mindenképpen van a legradikálisabb afgán el­lenzékiek megfékezésére: akár­milyen kormány kerül is hata­lomra fél év múlva Kabulban, a határfolyó túlsó oldalán mindig a Szovjetunió lesz. Magyar Péter

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom