Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-14 / 297. szám
4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. december 14., szerda Kufárkodás a kultúrával Napjainkban egyre kevesebb a közösből a kultúrára fordítható pénz, s ha összegszerűen egyes területeken nem is kisebb, az áremelkedésekből adódóan mégis kevesebb lett, sok esetben szinte a minimálisra csökkent. S közben a kultúra lassan, de szisztematikusan árucikké változott. Még akkor is, ha a művelődés egyes ágazataiban napjainkban is jelentős állami támogatással találkozunk. A kultúra árujellegét ma már kevesen vitatják. Sőt, mert áru lett, „termelésére” vállalkozások alakultak és alakulnak. A hagyományos kultúra ára is megváltozott: a különböző intézményekben megdrágultak a belépőjegyek, egyes színházi vagy opera- előadásoknál elképzelhetetlenül magas helyárakat kérnek, drágul a könyv, a múzeumi tájékozódás és sok minden más. Mindez gazdasági kényszer eredménye, s nem tudatos kormányzati célkitűzés, amely a kultúrát áruvá si- lányítani igyekszik. Ám a legfelsőbb elképzelés, irányítás és a kultúrára éhes fogyasztó, a befogadó között hosszú az út, mert közben különféle elosztó, forgalmazó, és közvetítő szervek nehezítik és drágítják azt. Kihasználva a gazdasági nehézségek szülte helyzetet, megjelentek és egyre nagyobb számban megjelennek a kultúrával kufárkodók, a nyerészkedők, akik által igen sok esetben a kultúra annyira áruvá változik, hogy már nem is kultúra, csak árucikk. Sok területen a kultúra úgy lett áru, hogy nem elsősorban a nyújtott értéknek, szolgáltatásnak kérik meg a megváltozott, megemelt árát, hanem a pénzbevétel növelése érdekében árasztják el a közönséget kultúrának álcázott selejttel, sok esetben szeméttel, szennyel. Példákat alighanem mindenki tud sorolni, aki nyitott szemmel jár a kultúra környékén. Elég végignézni az utcai könyvárusok kínálatát, vagy akár a könyvesboltokét is, milyen arányban van jelen az értéket, a tudást, a nemes szórakozást kínáló könyv, és mennyi a könyv formában közreadott pletyka, az ál-ismeretterjesztő, a félpomó, az egészen pornó, értéktelen iromány. Sajnos, a különböző kiadói vállalkozások ontják ezeket a selejtes árukat. Méghozzá igen drágán árusítják! Tömegével jelentkeznek az új kiadók, s félő, hogy többségük nem az értékek kiadásának és terjesztésének megsegítésére jött létre, hanem egyszerűen gyors hasznot hajtó üzleti vállalkozásként kufárkodik a kultúrával, könyvként ad el olyasmit, ami csak küllemében az. Meg lehet tekinteni a mozik műsorkínálatát, különösképpen a vadgomba módjára szaporodó videomozikét, s felmérni, milyen hányadot képvisel a kínálatban a filmművészeti érték és mekkorát a selejt, a pornó, a horror, az aljas ösztönökre hatni kívánó — és sajnos, sokaknak példát is adó —, az erőszak hatalmát glorifiká- ló szennymunka. S hozzá kell számítani azt is, melyik fajta mozidarabot hol és hányszor kínálják az esetleg tájékozatlanabb nézőnek. Sajnos, a magyar filmbe is begyűrűzik az ilyenfajta közönségfogó, kufárkodó indíttatású motiváció: alig akad már játékfilm szexjelenet, a testi szerelem nyers, durva ábrázolása nélkül, gondolva, így többen megnézik. Arról már nem is beszélve, hogy a feketeforgalomban lévő videokazetták elsöprő többsége a művészeti érték alsó határa alá szorult gyártmány. Bekúszik ez a tendencia a hanglemez- kiadásba, buijánzik a vidéki hakniműsorokban, s sok más területen. Kultúraterjesztés címszó alatt álkultúrával, kultúrsze- méttel, szennyművészettel ku- fárkodnak sokan. Fokozódó gazdasági nehézségeink közepette végzett kulturális erőfeszítéseink ijesztő mellék- terméke ez a kufárkodás, és egyre több zavart okoz. Hígítja a jó törekvéseket is. A kultúra anyagi támogatásának szűkülése jelen körülményeink sajnálatos, de természetes folyamata. A kultúrával való kufárkodás azonban már túllépi a tűrés határát. B. M. Stábot Mater Jelenet a Szegedi Balett Stabat Mater című előadásából. Művészeti vezető: Bokor Koland (Fotó: Földi Imre—MTI) A TIT és az idegen nyelvek oktatása A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat egyik fő tevékenysége az idegen nyelvek oktatása. Az elmúlt időszakban megyénkben ellentmondásos helyzetbe került: egyre több tényező sarkallja a fiatalabbakat és az idősebbeket a nyelvtanulásra, idejük viszont egyre kevesebb. Egyébként is: a tanfolyami részvételi díjak kényszerűségből emelkedtek. A konkurencia is megnőtt: a különböző szervezetek és magánszemélyek foglalkoznak ezzel. Megállapítható, hogy 1986-ig emelkedett a TIT-tanfolyamo- kon részt vevők száma, majd 1987-től csökkent. Általánossá váltak azok a kurzusok, amelyeken heti két alkalommal kétvagy háromórás foglalkozásokra kerül sor. Újdonság az óvodai csoportok rendszeres szervezése, ahol játékos módon készítik elő a nyelvtanulást. Gondot jelent, hogy országosan sincs a módszertana kidolgozva ezeknek. Nem csak fantázia ígéretes sorozatot indított a Világablak, amikor rajtoltatta A tudomány határain című vállalkozás egyes blokkjait. A kezdeményezés célja az volt, hogy megszabadítson bennünket meglehetősen száraz, túlzottan praktikus, eléggé begyepesedett gondolkodásmódunk béklyóitól, arra serkentve mindnyájunkat, hogy a tények mérlegelésekor ébresszük fel a Csipkerózsika-álmából zsibbadt fantáziánkat, s olyan kapcsolásokat teremtsünk, amelyek eredeti módon világítják meg a ma még tisztázatlan problémákat. December 5-én, hétfőn este — többek között — az egyiptomiak piramisairól, illetve az inkák monumentális építményeiről esett szó. Juhász Árpád, a megszólaltatott szakember számomra rendkívül megnyerőén reagált a neki tálalt kérdésekre, mintegy igazolva azt, hogy a megtanult, az elsajátított ismeretek nem bilincselhetik meg a korlátokat tagadó értelmet. Voltaképpen valamennyiünknek szellemfrissítő töprengést javasolt, nem fukarkodva az ehhez nélkülözhetetlen információözönnel sem. Elmondta, hogy a hajdani építők olyan feladatokkal birkóztak meg, amelyeket századunk technikai apparátusa se oldana meg. Ebből következik — nincs ebben semmi különös —, hogy esetleg más bolygóról érkezett vendégek hagyták ránk ezt a káprázatos örökséget. Talán azért, hogy emlékezzünk rájuk, hogy ne feledkezzünk meg a kötelező szerénységről, s döbbenjünk rá: nem mi vagyunk az Univerzum letökéletesebb lényei, s meglehetősen messzi még az az idő, amikor önmagunkon túllépve jóval magasabb fejlettségi szintet produkálunk. Egyben arra is figyelmeztettek: a lehetőség adott, s persze csak akkor, ha szakítunk konzervativizmusra valló beidegződéseinkkel, s megpróbálunk szárnyalni, s elérni azokat a távoli ormokat, ahonnan lepillantva tiszta derűvel, hamisítatlan bölcsességgel mérlegelhetjük azt, hogy honnan, hová jutottunk. Szálljunk hát magunkba! Megéri, érdemes, mert zömében szürke hétköznapjaink tartalommal telítődnek, s a felfedezett perspektíva tudata bearanyozhatja csukaszürke perceinket, óráinkat. Felnőtt gyerekek Kedden — 6-án délután — a Beszélgessünk . . .-ben a riporterek arról faggatták a gyerekeket, hogy mit jelentenek számukra az ünnepek, miként várják a Mikulást, a Karácsonyt. Az egyik kislány reakciója különösképp meglepett. Úgy beszélt, fogalmazott, mintha túl lenne már a negyedik ikszen. Diplomatikus, felnőttektől ellesett feleletei elszomorítottak, s tanári keserűségeimet juttatták eszembe. Hajdanán amiatt bánkódtam, hogy a leleményes nyolc-kilenc esztendős fiúk, lányok tizenéves korukra uniformizálódtak, s csokorba fűzött közhelyekkel rettentettek meg, holott régvolt értékeikre lettem volna kíváncsi. Most hát hatványozottan jogos az S.O.S. Vissza kellene szerezni a markáns karakterek, az utánozhatatlan egyéniségek jogait. Ha ez elmarad, akkor a bántó egyhangúság uralja azt a terepet, ahol a változatosságnak, a sokarcúságnak járna a főszerep. Köszönet az áttételes intésért. Hiszen: nem volt hiába . . . Nyomasztó emlékek Nem először írom le, hogy a Vasárnapi újság minden „száma” tartogat valamiféle kuriózumot, ekként is szolgává az egészséges megtisztulás szerencsére felgyorsult folyamatát. Legutóbb azok nyilatkoztak, akik a második világháború után szovjetunióbeli táborokba kerültek, s megjárták a pokol iszonyatos stációit. Tegyük hozzá: zömében teljesen ártatlanul. Erről korábban aligha szólhattunk volna, ám a gorbacsovi jövőlátás, illetve tervezés megnyitotta az egykor örökre zártnak vélt zsilipeket, s jóvoltából — nem lehet ezt kellőképp méltatni — szembesülhettünk a feltárásra szom- júhozó múlt szégyenfoltjaival, a megaláztatás vérlázító jeleneteivel, sorstragédiák ezreivel. Hallgattam a felszakadó fájdalom könnyekbe torkolló me- mentóit, s az együttérzésen túl mégis elégtételt sugallt az, hogy ezeket az üzeneteket nem őrzi már a némaság pecsétje. Okulhatunk belőlük, mert mindegyik arra serkent, hogy vigyázzunk: az ilyesféle borzalmak ne ismétlődhessenek meg. Semmikor, sehol. . . Pécsi István Megjelent a Heves megyei Pályaválasztási Tájékoztató Az 1987/88-as tanévben megyénkben az általánost végzett 4728 tanuló 97,5 százaléka jelentkezett középiskolai továbbtanulásra. Nagy többségük a szakmunkásképzők valamelyikét választotta, de sokan részesítették előnyben a szakközépiskolát is. Egyebek mellett erről is értesülhetünk a Heves megyei Pálya- választási Tájékoztatóból, mely a napokban jelent meg 5000példányban. A Megyei Pedagógiai Intézet kiadványa alapos információkkal szolgál azoknak a végzős fiataloknak, akiknek e hónapokban kell eldönteni, hogy melyik középfokú oktatási intézményt választják. Tartalmazza a továbbtanulással kapcsolatos tudnivalókat: a pályaalkalmasság kritériumait, a felvételi követelményeket. Részletesen bemutatja megyénk huszonhárom középiskoláját, ismerteti a diákszociális juttatásokat, a felvételi keretszámokat. Közli az országban működő két tannyelvű gimnáziumok adatait, továbbá a megyén kívüli speciális tantervű iskolákét is. A korábbiakhoz képest újdonság, hogy 19 megyei vállalat tevékenységéről is tájékozódhatnak az érdeklődők. Ez minden bizonnyal segítséget nyújt a mérlegeléshez. A könyvet Balázsné Csuha Mária, CsivincsiknéNagy Erzsébet és Mészáros József szerkesztette. A közeljövőben már lakóterületünk valamennyi általános iskolájában hozzáférhető lesz. Az égig lebbenő függöny mögött <n/i.) Csepp . . . csepp . . . csepp. Csigalassúsággal, mintha apró rögök lennének, gördülnek alá a folyadék részecskéi. Elválnak egymástól szinte külön életet élve, hogy életet adjanak. Már órák óta nézi az ágya mellett, a feje fölött a palackot, bűvöli a vékony, hosszú csövet, melynek végén a tű a vénájába fúródik. Most nem érez fájdalmat. Félelmet sem. Elmúlt a szörnyű, fojtogató szorítás, halványan emlékszik csak, hogy rátelepedett a mellére, torkára. Csak a mentő szirénájának vijjogása üti meg újra meg újra a fülét. Soha nem hitte, hogy vele is megtörténhet egyszer. Vele, aki negyven esztendőnél is régebben gyógyít. Hányszor, de hányszor adta a vénás injekciót, hány, meg hány beteget hozott vissza a halál torkából. Hát most itt van ő is. A kisváros kórházának intenzív osztályán, ahová mint orvos még nem lépett be. Most ő egy beteg. Egy eset a sok közül. Mozdulni kellene, elgémberedett már a karja, zsibbad a háta. Próbáld — biztatja önmagát—, hiába. És a kacsa ... Ki tudja, hányadik palack infúzió jut a szervezetébe ... át kellene, hogy mossa belsejét, zsige- reit. A legrosszabb, hogy tudja, pontosan tudja, mi játszódik le szerveiben, micsoda szörnyű színjáték egy belső színpadon. A kiszolgáltatottság. Igen, rájött, a kiszolgáltatottság bántja a leginkább. Most. Most . . . megszólal. — Nővérke — mondaná —, de csak rekedt sóhaj tör elő torkából. No még egyszer. Csak bátran. Meg kell szólalnia! — Nővérke ... — sikerült. Semmi. Pedig a fehér köpenyes könnyű lányalak mintha egészen a közelében suhant volna el . . . Hát persze. Nem csak egyedül ő van a világon. Nem tudta, nem gondolta volna, hogy az eszmélés, az életre ébredés még rosszabb lesz az eddig történteknél is. Lassan fordítani is bírja a fejét. És lát. Mennyi szín — ki gondolta volna. A falról a kék csempék, mintha egyenesen őrá akarnának zuhanni ... És az ágyak körül sárga függönyök. Az övét már félrehúzták — eszmél most rá — hát van remény, hát jobban van? — Nővérke ... a kacsa, ha kérhetném .... — egészen jól ment, érthetően, hangosan formálja már a szavakat. — Jól van bácsi, várjon kicsit, nem látja, hogy nincs megállásom? — a hangok már nem a víz alól jutnak el hozzá. Ez jó. Jó jel — állapítja meg. Aztán töpreng: bácsi. Bácsi lettem. Egy test. Hiába, itt testek vannak, szervezetek, nem emberek, egyéniségek. — Itt vagyok na — hűvös ujjak érintik —, forduljon már, segítsen kicsit maga is. No, így, így, jó lesz. Kész is ... — a következő pillanatban már nincs is mellette senki. Most fordul vele a világ. Körben a falak mentén a gépek, titokzatos készülékek, a gördíthető ágyak, kígyózó csövek és a palackok mintha egy forgószínpadon lennének. Á fehér ruhás alakok nem is lépkednek körülötte, különös, lebegő táncot járnak. Nehéz a légzés. Haláltánc . . . jut eszébe .. . haláltánc . . . Jobb már, végre jobb. Különös. Mintha a hófödte faluban lenne, életerős, fiatal doktor megint. Bécsben szerzett diplomája a szekrény legfelső polcán, Anna selyemhajú ifjú asz- szony, ráteríti bundáját a vállára, s ő indul a szánnal, repítik a lovak, hogy hamarabb odaérjen betegéhez. Anna . . . hol van már, hová tüntette a fél évszázad ... és hol vannak az ő betegei? Úristen, nem hozta magával az orvosi táskáját, hová tűnt a sztetoszkópja, meg kell keresnie . . . meg kell találni. Hol vannak a csecsemők, akiket ő segített a világra, hol van Pásztor néni a reumájával, hol van a falu, az ismerős sok ember, emberek, akikről mindent tudott. Könyörgő szemükbe nézett, és beszélt, beszélt hozzájuk, nyugtatta őket. Őhozzá nem szól senki. Csepp . . . csepp . . . csepp . . . csak a könyörtelen gördülő folyadék van vele. (Folytatjuk) Mikes Márta
