Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-10 / 294. szám
6, MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. december 10., szombat Apáti Miklós Kidobós L angyos, egyenletes őszi napsütést képzelek most Bükkös Anikó lobonc- nagy haja köré, s a vállára. És azt a régi őszt is, amikor dörögtek körülöttünk a felnőttek fegyverei,-mi az elhullajtott töltényhüvelyeket cserélgettük egymás közt, akadt olyan társunk is, akinek kézigránátja volt, persze rejtekhelyen. Anikó fegyvere a szépsége és az ereje volt, a kidobós játékban magasan ő volt a legjobb. Erőteljes dobásai — „na, most kapsz egy bükköst! ” — ügyesen elkapott labdát, sebes kifordulásai az elkaphatatlannak ítélt labdák elől: felejthetetlenek. A kidobóst az iskolaudvaron játszottuk, egy nagyjából te- niszpályányi területen. A pálya csak néhány játék idejére volt képes megőrizni formáját, a pattogó labdák, a csúszkáló, fékező, forduló lábbelik, a vetődő, hasaló testek elég gyorsan megtörték a pálya egyenletes és barátságos vonalazottságát. Ha volt időnk — s többnyire volt —, még menet közben is javítottunk rajta, de már sose lett olyan szép, mint az, amit Deákkal húztunk. Anikó gyakran és közelről ellenőrizte munkánkat, néha elkísérj négyszögű kőrútunkra is. Anikónak volt először frufru- ja az osztályban. Neki lett először bolyhos a hónalja, a lábszára. Ő hordott először lila selyemkendőt az úttörőnyakkendő helyett. Sokféleképpen tudta megkötni, volt, hogy a hajára, volt, hogy magasan a torkára csavarta fel, s volt, hogy csak kacéran a vállára dobta, s e kendőligetből mosolygott ránk bájosan. Ne szépítsük, ne röstelljük a dolgot, Anikó nő volt, tizenhárom évesen. Ő volt a démonunk. A játékban őt célozta minden fiú. De. Anikó ügyesen, egy csípőbillen- téssel kitért a labda elől, vagy ami még látványosabb volt, simán elkapta a felé suhintott labdalövedéket. Az elfogott labdával a felezővonalig futott, s már ő dobhatta a megszerzett labdát ellenfele lábára, fejére, testére, menekülő hátára. Volt hát veszély abban, ha valaki őt célozta meg. De Anikó nem küzdött, ő játszott! Démonunktól féltünk, és rajongtunk érte. Anikót céloztam többnyire én is, valószínűleg nem csak szerelemből, de játékszenvedélyem miatt is. Harcunkban többnyire ő diadalmaskodott, csúfolódó nevetését, dühösen toppantó lábát a cinkosság kifejeződésének véltem, talán nem is oktalanul. Játszani, szeretni — ma sem vágyom többre. Anikót — démonunkat — nem érdekelte a politika. Szülei a remíz mellett laktak, szolgálati lakásban, apja villamost vezetett, anyja kalauznő volt. Féltették őt, hisz a legközelebbről ők látták, mennyire nő már. Mi is láttuk, de igazából nem értettük, miért kell ezért félteni valakit, s miért épp a politikától. A tavaszi szünetben falun voltam, megerősödtem. Hála Juliska nénémnek, ihattam elég tejet, a segélycsomagok is lassan csörgedezni kedtek, soha annyi csokoládét nem ettem, mint azon a tavaszon. Mire visszatértem, azt hittem, én is férfi lettem. Irigyeltem azokat, akiknek volt töltényhüvelyük, addig ügyeskedtem, míg Büdös Kis Jóska megmutatta az elrejtett kézigránátot. Deák Robi is megerősödött, valósággal kirobbant orra alatt a fekete bajsza. Megkaptuk első hosszú nadrágjainkat, gyönyörű, enyhe tavaszunk volt, járhattunk volna rövidben is, de nem, az Istennek se akaródzott mutogatni pipaszárlábaimat. Érdekes, Anikó nem sokat változott. Felnőttünk hozzá. S volt hova! Mert Anikó nagylánysága egyre többünket, s egyre erősebben vonzott, de mert már sejtettük, milyen is egy igazi nagylány, kezdtünk félni tőle. Deák, mint régen, fölkapott, hiába lettem több kilóval nehezebb, s centikkel magasabb. Vonalaztunk. A pálya szebb lett, mint valaha, nőtt a súlyom, javult a technikám: sarkam erőteljesen feszítettem a földnek. Felállt a két csapat. Anikó megint az ellenfél csapatába került, nem is bántam. Jobb volt ellene lenni, mint vele. Ha csapattársa voltam, gyakrabban nyertünk ugyan, de többet veszekedtünk. így azonban tiszta sor: ellenfél, ki kell üssem. Körülötte gyorsan fogytak az emberek, mellőlem is egyre többen dőltek ki. Érdekes, Deákot csak a vona- lazás érdekelte igazán, a labda nem tudta igazán foglalkoztatni. A tavaszi nap teljes erejéből sütött, kicsit szemből kaptam a fényt, s ez nehezítette a dolgomat. Végül megint ketten maradtunk. Nagy erővel dobtam rá a labdát, ő könnyedén kitért előle, mindannyiszor. Láttam a szemén, mit akar. Azt szerette volna elérni, hogy a legjobban célzott labdát elkapja, s azon lendületből, amivel megragadta a labdát, hozzám vághassa, de úgy, hogy én, meglepettségemben, ne tudjam elkapni. Pontosan céloztam, ez volt az a labda, amit Bükkös Anikó várt. De két dologgal nem számolt. Egy, hogy sokkal erősebb lettem, s így erősebbeket dobok, a másik... hogy megerősödött a melle. Ahogy elkapta a labdát — mert azt azért elkapta! — már ösz- sze is görnyedt a fájdalomtól. Szinte spriccelt a szeméből a könnye, ült a földön némán, a szoknyája kicsit fölcsúszott, lila kendőjét egy hirtelen föltámadt, gyors szélroham az arcába csapta. Nem visított, nem hisztériá- zott, csak fájt. Démonunk ült a földön, szinte feküdt már, és szenvedett.. Odaszaladtam hozzá, bár tudtam, hogy nem segíthetek. Én is hallottam azt a döndülést, ami a labda és a mellének találkozásából született, és láttam az arcát, mint szürkül a lila kendő árnyé kában. A labda kigurult az Öléből, vigyáznom kellett, hogy, egy rúgással ne tetézzem a bajt. De egy villanásra elképzeltem, s ezt szégyellhettem akár holtomig is, mégis igaz marad, mert megtörtént bennem, hogy most lábbal is képes lennék eltalálni, hiszen bombaformában vagyok, s akkor Anikó féje a jó célzott lövéstől hátrakoppanna, feküdne hosszan hanyatt, a combjából még több látszódna, talán még a bugyija is, és akkor, ha ketten lennénk... de szerencsére nem voltunk ketten, ott volt már körülötte az egész osztály, a napközis tanár is elindult felénk, meg- érezvén, hogy már megint történt valami, hogy esemény van. Deák Robi volt az, aki a diófa cirkalmas árnyékába vonszolta Anikót, hiába kérdeztem tőle, hogy nagyon fáj-e, nem felelt, máig se tudom, hogy rám haragudott-e, vagy csak orvul megnőtt melleire, mindegy végül is, nem tágítottam mellőle, mint a rossz regényekben, a tettes nem tudott elszakadni áldozatától. Kis idő múlva Anikó jobban lett, föltápászkodott, erős száját mosolyra erőltette, s annyit mondott nekem: „nyertél”. ✓ Ami tulajdonképpen igaz volt, de most már, hogy nem a pályán voltunk, s a többiek fejéből is nyilván kiszállt az egész mérkőzés, a kettőnk küzdelme, nem volt érdekes az egész. Volt egy titkos húszasom, megkérdeztem Anikót: „Jössz délután moziba?” Sűrű szempillája alól felelt: „Veled, Egy vonalzóval?” Bükkös Anikó mindnyájunk démona volt, most már csak az enyém lett. Rajongtam s féltem őt, még esztendőkig. Aztán ő elment kalauznak, én még egy kicsit tanultam tovább. Úgy képzelem, hogy Deák Robi szeretője lett először, terhes lett, anyja elcsináltatta a gyereket, apja megverte a lányt, férjhez adták egy kollegájukhoz, villamosvezetőhöz, vagy kalauzhoz, ebben nem tudok dönteni. Gyerekei születtek, a félj KISZ- munkája révén lakást kaptak a Havanna lakótelepen, s még most is élnek. Tóth László Állok szavaid előtt Zs.-nak Állok szavaid kivégző osztaga előtt elfeledve magamban mindent türelmest tülekedőt ki mind én voltam valaha míg egészen be nem havazott közönyöd hava most már semmi se fáj semmi se bánt ha van isten ő majd felránt magához a könnyű egekbe s ha nincs az sem érdekel a természet majdcsak újból szétbont szétszerel ha már így egyberántott valami téves őserő ez még a nyár? vagy már az őszelő? kérdem s hogy közben enyém voltál az ad most erőt ' nyugodtan állnom szavaid kivégző osztaga előtt Mátyás Ferenc Széplaki emlék Egyszer az álom elsodort s láttam a régi pincesort, a mese-hegye, hol a bor valódi szőlőből kiforrt. Hasas hordókban jó nedű szolgált, lelkünk is földerült. Berda gyakorta ott csücsült az ászokfán, hordómra dűlt, — mondván, Ferim, elszáll a gond, ha kortyolgatom jó borod, a traminid fénylőbben ragyog, miként az égi csillagok. Tisztább volt, mint a Balaton, reményt, még az a bor adott. Szájunkban szétáradt íze, nem volt abban a tó vize. A borivó annak örült, amit neki érlelt a fürt. De az álomnak vége lett, a valóságra úgy ébredek, — hogy tizedel minket az élet, s asztalunk nélküle szegényebb. Tóth Béla FECSKÉÜL ÉRTENI minden gyerek eleven vágya. Az érzés akkor tört rám teljes erejével", amikor Győri Vilmos udvarában játékaink közben a derült égből váratlanul megérkezett a villásfarkúak csapata. Puha suhogással, örömös csivitelés- sel keringtek fölöttünk, lassan leereszkedtek a hosszú lóistálló dudacserepeire. Egy részük viliózva, szárnyával súrolta az épület ereszében füzérszám gyöngyöző fészkek kalárisát. így kopogtattak be tavalyi hajlékaikba, így tapogatták, hogy itthon vannak-e igazából. S mennyi, de mennyi fecske Győri Vilmosék udvarában. Nálunk, három házzal arrébb egy fészekaljnyi sem lakik. Az öreg takarmányos Tanner Vendel éppen zöldet talicskázott a lovaknak. A kalap alól nézde- gélt föl rájuk. Kérdezem tőle, hogy lehet az, hogy itten majdnem száz fészket számolunk, nálunk meg egy sincs. — Te, gyerek, nehogy megkí- vánásodban egy fészket is elrabolj, hogy haza vigyed. Véres tejet ád a tehenetek, a házatok is meggyulladhat. Gyerkőckoromban én is az ingem derekában akartam hordani őket. A fecskéket csak szemmel szabad simogatni. Noha könnyű lenne őket megfogni. Éjszaka évadján. Vagy nappal is. Jut eszembe, mikor megnősültem, Győri Vilmos a régi kúria száraz bejáratát alakíttatta át cselédlakásnak. Abba költöztem lakni. A mostanihoz hasonlatos szép meleg áprilisi időben, éppen ebédeltünk, a nyitott ablakon beröppent a szobánkba két szót- lan fecske. Körülrepülték a kis szobácskát többször is. Gondoltam, legyet hajkurásznak, majd kimennek, hiszen emberhez nem szoktak ilyen közelségben száll- dosni. Letelepültek a csüngős lámpa ernyőjére, onnét nézegettek fölfelé. Rákapaszkodtak a mestergerendára, aztán a sifon tetejére ültek. Fölsejdült előttem, hogy ezek tavaly itt fészkelhettek, amikor még kapubejáró volt a kvártélyunk. De hát ember meg fecske egy lakásban nem élhet. Marasztalhatnám őket. Becsukhatnám az ablakot. Belátták maguktól is néhány perc alatt, hogy a tavalyi világnak számukra itt vége. Elszálltak. Nem tudom haraggal-é, nem tudom találtak-é udvarunkon fészkelőhelyet. Szívesen gyúrtam volna nekik másikat. De azt nem fogadják magukénak. Nem voltam egyedüli a fecskeimádatban. Naponta többször csőszöltük őket, hogy mit is cselekszenek. Az első napjuk sem tellett ki csupa örömködésből. Sokan az első minutumban megtalálták fészkük bejáratát. Rákapaszkodtak, farkukkal támasztották magukat. Becsicsentettek. Fi- nomságos jártassággal bújtak a drága hajlékba. Sokáig nem mutatkoztak. Elaludtak a hosszú út után? Más pár igazítani valót talált a fészkén. Egér telelhetett benne. Hordták kifelé a tavalyi almot. Nem túrták ki fészkük alá a bélést. Szálanként vitték az udvaron is túl, ahol elejtették. így tettek azok a fészektulajdonosok is, amelyeknek pók szőtte be az ajtóját. Szépen szájba vették a pókhálót, repültek a fátyollal. Némely fészek alján véletlen lyuk tátongott lakatlanságában. Az igaz gazdák sárvarga módra láttak neki a foltozásnak. A kút és itatóvályú tájékán tócsában állt a víz, sárrá dagasztotta a földet. Lepték is a fekete frakkos kőművesek. Méltósággal ereszkedtek a szélére, odalépdeltek a bányához, fölcsippentettek egy fuvarra valót, röptűkben keverték össze nyálukkal, ragasztották az oktalan nyílásra. Öt-hat fordulat után az eresz cserepére ültek pihenni. A válluk is összeért. Tollászkodtak. Újra nekiláttak. Talán, hogy a fölrakott sár még nedvesen fogadja a rákövetkező sort. A házatlan fecskék serény röpdöséssel kezdtek új fészkek Szabó László: Olajbányász Demjén Attila: építéséhez. Volt a hosszú istálló eresze alatt elég szabad portának való. A kinézett helyen apró pöty- tyecskékkel rakták föl az első sort. Mint valami karéj kenyér, olyan szabályos hajlásban simult a másik fészek mellé. S lassan, de szemmel követhetően sorról, sorra emelkedett a lakás fala. Emelkedésében domborodott, mint valami nagyobbacska óvó meleg tenyér. Úgy számoltuk, minden figyelő gyerekeszünket összetéve, hogy három nap alatt elkészült az új hajlék. Negyednapra már bebútorozták, friss alommal, levegőben libegő pihe- tollal. Hetvenegy régi fészket tartottunk számon. Ezek közül ötben verebek ütöttek tanyát. Mindből lógott ki valamilyen fecskéklakta fészeknél szokatlan fűszál. A régi tulajdonosok érkezésük első percében beszóltak az árendásoknak, hogy megjöttünk, szeretnénk beülni. Egy verébpár az első szóra kiröppent. A másik helyen lakó szürkék hallgattak. Kívülről pedig ketten is mondták a magukét. Végtelen hosszan, kérlelően. Nem érhetett a szavuk semmit. Hogy s mint mehet ez fecské- éknél, arra lettünk figyelmesek, hogy vagy húszig számolható csapat fölhussant, s a veréblakta fészkeknek karéjozott, mint valami eleven, madárból font karikás ostor, suhogott. Szárnyak, mellek, szavak döngették a fészekvárakat. Az ostromlók rohamára három fészekből kimenekültek a szürkék. Nyomukban bebújtak a fecskék. Szálanként hordták kifelé a verébfészket. Mindig csak egyikük repült. A másik őrizte a házat. Az ötödik veréblakásbéliek nem adták föl. Másnap is tartót-
