Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-10 / 294. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. december 10., szombat MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS 7. König Róbert: Kővágóörs König Róbert: Balaton-felvidék Takács Imre Múlandóság Nem akarlak megismerni, mert fájna nagyon, hogy mással jársz ide föl a kertbe. Az a baj, hogy lenni se igen lehetnél. Látlak — példányaidban — az utcán, és ez a legtöbb, de ha megölelhetnélek, az több lenne. Hatvankét éves koromra kifejlődött bennem az ízlés, Éhezik érted az ízlésem. ízléstelenség lenne bármit is tennem érted. Csak a szerencse hozhatja hozzám a te formádat. Csanády János kholmi iskolahajó Kocsis Árpád: Népkert ták magukat. Nem esznek, nem isznak. Kis harci szünetekben ki- kukkantak. Pedig az ő albérletük is kapta a fecskerajok percenként megújuló rohamait. Nem futottak meg. Félelmükben a bátorságuk? Tartja magát a fészekvár verebestől. A fecskeraj próbát tesz még egyszer, kitapasztalt támadó zajokkal fölfegyverkezve. Nem ér semmit. Akkor egy fecskeraj lerepül a sárbányához, viszi a ta- pasztást, az elfoglalt fészek szájára ragasztja. Ahol húsz—harminc madár dolgozik a diónyi rés befalazásán ott halad a munka. Fél órai serénykedés után egy ceruza nem férne a nyílásba. Ekkor kicsit megpihen a szelíd fecske- ség harcias serege, amelyik, mint hírlik, olyan elszánt, a sólymot is megszalassza, ha határi légymezők fölött fecskepecsenyéjét szedi a ragadozó. Pihenés a sereg várakozása, vagy utolsó rémséges figyelmeztetés? Még kijöhettek, vagy ez lesz a koporsótok! Sötét lehet már odabent, akár a zsákban. Az addig hallgató szürkék felsírtak. Tud a veréb csimasza, párja elvesztésén olyan szívhez szólóan sírni, napokig nem áll be a szája. Belülről csőrkalapácsok rombolják a friss falat. Kitörnek a sársírból! A harcos fecskék megértő nyugalommal nézik. Ott vannak a régi gazdák. Napok elvesztése után sietve tatarozzák, takarítják a hajlékot. Néhány nap, lassan medrére térül a fecskefalu. Mint a Kupa folyó áradások után. Napkelte előtt szól a muzsika. Addig tart, míg a nap a fa hegyébe ér. Ezzel fölhajtja a harmatok elől elbújt rovarságot. Légykapó útjára indul a fecskesereg. Enni, nótázni nem lehet egyszerre. Szárnyalásuk oly zajtalan, szinte úsznak, mint halak a vízben. Olykor alant járnak, szárnyukkal is érintik a falakat, háztetőket, ahogy az időjárás leszorítja az ennivalót. Máskor olyan magasan köröznek, szemmel alig érni utói őket. Napokig mintha mást sem tennének, esznek, röpdösnek, összeülnek, bandáznak. Mindig együtt tartanak. Aztán megfeleződik a számuk. Csöndös a falujuk. Elkezdődött a költés. Egyik madár üli a tojást, a másik legelni jár. A reggeli éneklésen kívül hallik fecskeszó. Éppen csak a legszükségesebbeket mondják. Amikor váltja egymást a pár. Hogy a tojáson ülő is kapkodjon valamit magába. Illedelmes mozzanatok. A kinti beszól a sárcipóra ragadva, megjelenik a benti, elröppen, beóvakodik a másik. Melyik a férfi, melyik az asz- szony, ember fia azt szemmel soha nem különbözteti meg. A csimaszok világrajöttét tudtunkra adja, amikor a szülők hordják kifelé a tojáshéjdarabokat. Nem lökdelik ki gondatlan gazda módján a fészek alá. Elviszik messzire. Visszajöttükben rovarka a szájukban. Az öt tojásból kibújt utód éhes ám, pirinyó szúnyogszámyú falatok kerülnek a fiókák szájába eleinte. Aztán ahogy a falánkok tátogása egyre követeli a betévőt, nagyobbacska lepkécskék, legyecskék, pajorok a szülők szájában. Mind a két szülő úton. Az utódok odamagasodnak, egynek, kettőnek kicsüng piros szegéjű szája az ajtónyíláson. Másra sincs gondjuk, mint a szülőket várják. Ám azok nem az első szájába dugják a falatot. Valahonnan tudják, melyik a soron következő. Néha bebújnak a falattal, hogy az kapja, amelyiknek a hátán állva követelőzik a kikandikáló erősebb. Az egy fészekalja egyszerre növeszti a szárnyát. Nincs közöttük kedvenc, mostoha. A rendre tanított utódok farukat a bejárathoz szorítva kipöty- tyentik az ürüléket. Nyoma megfolyik a fészek falán. Megszárad. A szülők csőrvésőjükkel lefeszegetik, elviszik. Üres csőrrel nem térnek vissza. Ahogy kinő a fecskefiak tolla, újra teliszalad a levegő szülői hívogató szóval. Gyere ki, röppenj ki! Ül a legerősebb a fészek szájába kapaszkodva. Menne is, fél is. Kéreti magát. A többiek ihinge- tik belülről. Egy kis rebbenés, kibuggyan egy fiókmadár. Csak éppen az eresz első cserepéig. Kétmétemyi sincs az út. De az nagy út. Piheg. A másik is a nyílásban. Szülői biztató szó, fodrozódik. — Gyere te is. Te sem vagy hitványabb. Röppenj! Az is eléri a cserepet. Ahogy kiszabadulnak a nagy térbe, maguktól is gyakorolgatják ősi tudásukat. Nekirugaszkodnak a tető mezőjében. A szülők oda fuvarozzák az eleséget. Némelyik fiú már többször körülrepüli az udvart, a szülő utána. Röptében dugja szájába a falatot. Pár nap alatt akkorát nőnek, a kis család nem fér a fészekbe. A szülők kint éjszakáznak némely gyerekük társaságában. Egy hét alig telik el, alig tudjuk, melyik az utód, melyik a szülő. Anyányivá senderedtek. Együtt járják a nagy égi mezőket vadászni. Együvé tartozásuk esténként látszik. A fészek közeli tető részén ütnek tanyát. A szülők a második költésre készülnek. Az utód, bár szülő- nyi, még éretlen a házasságra. Útjaik elválnak. A szülők maguk akarják uralni a fészket. Ha éjszakára bebúvik valamelyik fecskegyerek a szülői fészek melegére vágyva, nem űzik. Kiküldik. Némely család annyira együtt tart, hogy a szülők a második eresztéshez új fészket építenek. Mint valami póttáska, két domború fészekre ragasztva készül. Az utódok maradékai abban laknak, a szülők a régiben. Néhol családi viták késleltethetik a második vetést. Sietve rak új fészket az öreg pár. Tán a gyerekeik, vagy belátó fecsketársak fognak össze, fürgén tapasztják az új hajlékot. Tízen is dolgoznak. Két nap alatt megépül a tanya. Az új nemzedék gondozása fáradhatatlan buzgalommal folyik. Amíg azok is kitollasodnak, már messzi határokból is össze- jámak a távoli fecskecsapatok. Az istálló tetején lehet ezer cserép. Majd mindenre jut egy pár. Kevés zajjal élnek. Tervezgetik az előttük álló utat! Napok mennek. Legelnek, üldögélnek. ' Egy reggel arra ébredünk, elmentek. Féllábú, egy számyatö- rött sem maradt hírmondónak utánuk. Minden órában lessük őket. Hátha csak rovarászni mentek. Jó meleg még az idő. Hajnalonta a nap végigszalajt- ja házaik előtt kis sugárkölkeit. Lámpájuk nyomán látni, hogy a póktakácsok sok fészek ajtójára már kifeszítették hálóikat. Har- matcsöppek gyöngyöznek rajtuk. Válasz a gyászra Apám, anyám szólítanak, az árvaság szívemre dől, akár a fekete iszap áradó árok medriből. Szólítanak, hogy jól van ez, a sors el nem kerülhető, születtek — néhány évtized, és már a mély, fekete föld. Jól volna? Alig hihetem, — s eszem már éppen nem gyerek — mégsem hiszem, mégsem hiszem, hogy odalenn kihűltetek. Mondják, megbomlott az idő, s a havas sír virágbaszökkent s ácsolt bölcsőként ring a föld a mezőföldi temetőben. G. Nagy llián Szeretnéd érteni az időt? Sétál a tested az utcán, de szellemed illegalitásban van. Ha valahonnan eléd toppanna menyasszony-ruhában az Igazság, tudnád-e szeretni? Mennyit beszéltél, hallgattál róla, és most itt van — karjaidban a te időd. — Ó az Igazság? — kérded. — Igen. — De hát Igazság nincs is! — kiáltod, és már sími se tudsz. Simái Mihály Határtalan daccal nem több egy inga-útnál s nem kevesebb a végtelennél emberi lehetőség GONDOLAT-LÉZER — megkeresni a teremtés napját az elhagyott isteni műtőasztalt s véges arcodon határtalan daccal folytatni mégis a folytathatatlant
