Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-01 / 286. szám
4. ii n fi wfSÍ- | TmBM- |Ér ^ Igpr jjj mH «jwnp _ jg Ssí § fi NÉPÚJSÁG, 1988. december 1., csütörtök Élő színházi közvetítés Egerből „Mindig minden megtörténhet...” Az is megállapíthatja, hogy ma este élő színházi közvetítés zajlik az egri Gárdonyi Géza Színházból, aki nem figyelt föl rá a műsorból. A teátrum körül közvetítőikocsik állnak, mindenütt vezetékek, sürgő-forgó munkatársak, kíváncsi kamerák. November 17., csütörtök, 18 óra 40 perc. Wisinger István a műsorvezető megigazítja nyakkendőjét, az előzetes beszélgetés szereplői némi izgalommal ülik körül az asztalt. Minden fényárban úszik, hogy szemük hozzászokjon a reflektorokhoz. Néhány perc, s meggyulladnak a kamerákon a piros lámpák. Az est házigazdája nyugodt mosollyal jelenti be: „Kedves nézőink! Egerből adunk közvetítést, Osztrovszkij: Tehetségek és tisztelők című komédiáját láthatják három felvonásban. Mindenki feszült, egy merő figyelemben ég az optikák látószögén innen és túl. A hogy a beszélgetések elhangzanak, s megjelenik a színpad a képernyőn, félrehívjuk Wisinger Istvánt, a Magyar Televízió 1-es programjának igazgatóját, aki ennek a Színházi estének a műsorvezetője. — Ez a harmadik évad — mondja —, amelyben az élő színházi közvetítéssel jelentkezünk. Nem teljes egészében újdonság ez, hiszen amikor a televízió indult, minden adás hasonlóan „egyenesben” jelentkezett. Mostanában újra divattá vált, elég csak megnézni a műsort: ott a Hazai Tükör, a Hírháttér, a Fórum, valamennyi egy az egyben kerül a programba. — Mi adja meg véleménye szerint a varázsát ezeknek a helyszíni közvetítéseknek? — A kockázat, hogy mindig, minden megtörténhet. Olyan sodrása van ezeknek az alkalmaknak, amely semmivel sem pótolható. Most is úgy alakult az est első része, hogy próbára tettük mindenki rugalmasságát. Másképp terveztük az indulást. A rendező, Szőke István nyilatkozata is nehézkesre, „kopogósra” sikerült. Akadt olyan rész benne, amit egy felvételből már kitörültünk volna. De igazából így adta vissza egyéniségét, jellemvonásait. Előfordult már szélsőségesebb helyzet is, annak idején Nyíregyházáról adtuk Remenyik Zsig- mond: Apai ház című művét. Elvittük Benkő Gyulát, aki negyvenvalahány évvel ezelőtt játszotta a főszerepet. Amikor vége volt az első felvonásnak, a zokogástól alig jutott szóhoz, amikor a szünetben faggattam. De most is úgy nyilatkozott Epres Attila és Szatmári György, hogy nehezebb a bevezető öt perc számukra, amikor „civilben” jutnak szóhoz, mint a következő két és fél óra a színpadon. Egyszóval, fésületlenebb, következésképpen érdekesebb is lehet az élőadás. — Az ember mindig szívesen hall az ilyen különleges helyzetekről, mert ezekben sűrítetten megláthatunk minden veszélyt. Melyik volt a legemlékezetesebb Színházi este ilyen szempontból? — Apróbb-nagyobb nehézségek mindig előfordulnak. De számunkra az volt a legsúlyosabb szituáció, amikor tavaly a József Attila Színházból jelentkeztünk a színházi világnapon. Egy régi felvétellel kezdődött az adás, s közben a helyszínen rövidzárlat történt. Szerencsére a büfében volt egy kameraállás az azóta elhunyt Gobbi Hilda kedvéért, aki már nehezen mozgott. Hirtelen áttelepültünk oda. Mondanom sem kell, hogy öt évet öregedtünk az izgalmak következtében. — Nincsenek máskor is kiszolgáltatva hasonló galibáknak, műszaki hibáknak munkájuk során? — Sajnos, az ország és benne a televízió technikai helyzete egyre romlik. Semmire sincs pénz. Műszaki berendezéseink egyre züllenek. — Ha ez a helyzet, nem felelőtlenség-e egyre több élőadást vállalni? — Nem tehetünk mást, ez kutyakötelességünk. Például a Színházi este komoly kulturális missziót teljesít. Ilyenkor minimum kétszázezren tekintenek meg egy produkciót, ennyien együttvéve sem vásárolnak jegyet egy előadásra, bármennyi- szer is játsszák. Ráadásul körülbelül hússzor jelentkeztünk összesen, és talán ha egyszer volt rosszabb a közvetített darab, mint máskor. Egyébként általában „doppingolja” a színészeket ez az óriási nyilvánosság. — Azért azt is hozzá kell tenni, hogy nem azonos az élmény: ha valaki felveszi az öltönyét, s a közönség részévé válik, másként éli meg a színházat, mintha a saját foteljából figyeli... — A személyes élményt nyilván nem pótolhatjuk. A semmihez képest viszont óriási többletet adhatunk, mert a túlnyomó többség nem szánja rá magát, hogy kimozduljon otthonából, s elinduljon a teátrumba. így azért az is előfordulhat, hogy valaki kedvet kap a teljes bekapcsolódásra. De folynak viták ezzel kapcsolatban, például többen kifogásolják, hogy miért adunk mi közeli képeket, miközben ilyesmit a nézőtéren soha nem élnek át. Én nagy vívmánynak tartom — minden polémia ellenére —, hogy évente tíz-tizenkét produkciót ajánlhatunk a nézőknek. Ráadásul a két program közötti munkamegosztás megváltozása miatt ezt az 1-esen is tehetjük a jövőben. — Mi történik addig, míg a műsorvezető megjelenik a képernyőn, s az adott színházból köszönti a nézőket? — A televízió színházi szerkesztősége figyelemmel kíséri a premiereket. Lelki- ismeretesen végzik a munkatársai nem könnyű feladataikat. Jómagam csak azt nézem meg, amit ők javasolnak. Ügy igyekszünk választani, hogy az előadáson túl az azt kísérő beszélgetések is érdekessé váljanak. Csak elismeréssel szólhatok tevékenységükről, ennek is köszönhető, hogy a színházi világ és a televízió közötti konfliktusok nem olyan élesek. Igyekeznek nem a „lilaságot”, hanem a hétköznapi ismeretterjesztést szolgálni. Ha valahová másodszor is ellátogatunk, mint például most Egerbe, azt tapasztaljuk, hogy el is érik céljukat. Sok emlékezetes produkció van már a hátunk mögött. Micsoda óriási dolog, hogy például a felmérések szerint egymillióan nézték meg >a Madách Színházból közvetített Békés Pál- darabot, A női partőrség szeme láttára címűt. — Sokszor járnak vidéken. s kevesebbszer látogatnak el fővárosi társulatokhoz. Nehezebben boldogulnak a budapestiekkel? — Igen, féltik a nyilvánosságtól az előadásaikat. Pedig szerintem ez alaptalan, kivéve ha a darab valami különleges poénra épül. Egyébként szerintem inkább reklám. De nemcsak ez áll annak hátterében, hogy több olyan produkciót ki kell hagynunk, ami megérdemelné, hogy adásba kerüljön. Nem ritkán szerzői jogi problémák adódnak. így például Arthur Miller nem járul hozzá a művei tévéközvetítéséhez. Személyesen írtam ez ügyben neki, de választ sem kaptam. — Másodszor látogatnak rövid időn belül Egerbe. Az itteni társulattal milyen a kapcsolatuk? — Nagyon felhőtlen. Különösen azért figyeljük ro- konszenvvel lépéseiket, mert az együttes egy nagyon nehéz időszakban született, hosszú vajúdás után. Ráadásul ezt a folyamatot nyomon is tudtuk követni. Úgy érezzük, hogy nagyon jó kapcsolat alakul itt ki a művészek és a város között, az itt élők magukénak érzik a színházat. Eddig is híres volt Eger kulturális örökségéről, a televíziónak is az a dolga, hogy erősítse ezt az értékes hagyományt. — A nézőkkel egyedül kerül szembe. De úgy látom, hogy sokan segítik, dolgoznak a keze alá ... — Ügy hatvan-hetvenen a Budapesten tevékenykedőkkel együtt. A közvetítés vezetője ma Szirtes János, az ő csapatával dolgozunk. Két gárda váltja egymást, a múltkori egri adásnál a másik volt a soros. Hatalmas feladat ez. Fontos, hogy egy hullámhosszon legyek az est minden résztvevőjével. Beszélgetésünk épp időben fejeződik be, mert a végszónál Wisinger Istvánt hívják a színházigazgató irodájába, ahol bejelenti a tévéhíradót, majd a következő felvonás végén rövid és frappáns eszmecserével zárja a mai estét. Amikor végleg elbúcsúzik a nézőtől, még megállítom, hogy milyen érzés tölti el most, megkönnyebbülten törli meg homlokát: „Nagyon jó, hiszen az utolsó pillanatig történhet valami . ..” Gábor László Könyvtárcsőd Van még esély? Életem legszebb, legnyugodtabb és legcsodálatosabb óráit (azokon kívül, amelyekről a nagy nyilvánosság előtt nem szokás beszélni) a könyvtárban töltöttem gyerekkoromtól, mind a tegnapi napig. Ez persze magánügy is lehetne, ha nem tudnám, hogy a magyar könyvtáraknak még mindig van három és fél millió beiratkozott olvasója, akik közül egy-két millió bizonyára az enyémhez hasonló örömmel lép be a szentélybe kölcsönözni, olvasni, tájékozódni. Ámbátor örömöm mostanában csökkent. Meglehet, nem csak enyém. ^ Hogyan kezdődött? Mondhatnám: egy szúnyogcsípéssel. Egy népszerű történeti munkára lett volna szükségem, amelyet, bár szerettem volna tulajdonomnak tudni, de borsos ára miatt megjelenése idején nem vettem meg. Az efféle megkívánt, de magamévá nem tett könyvek száma hónapról hónapra nő. Mondjuk, ez magánügy. (Nem az!) Kedvenc könyvtáramban a kedvenc könyvtárosom — remélem — kedvenc olvasójának nem tudott segíteni. Azt már megszoktam, hogy a könyvek a megjelenés után néhány hónappal kerülnek csak a könyvtári polcokra, de most nem erről volt szó. „Ne haragudjon — mondta Pállasz Athéné késői és elszegényedett leszármazottja —, kis könyvtár vagyunk, ilyen művekre már nem jut pénz, mióta a könyvek árát harminc százalékkal emelték. De ha akarja, könyvtári kölcsönzéssel.. Nem akartam. Nekem azon a napon kellett a könyv. Elmentem hát a központi könyvtárba, egy óra oda, egy óra vissza, napszámos órabérben kétszáz forint, beszorozva száz-kétszázezer sorstársam elmaradt bérével, az annyi mint... Any- nyi, mint... Sok. És ez csak az első bánat volt. Követte a második, a harmadik, a sokadik. Kedvenc könyvtáram olvasótermében például nem találtam meg azt a két vidéki folyóiratot, amelyet minden körülmények között elolvasok, s mindig ott. a könyvek mellett, a csendben. A hiány oka: mint fent. Kedvenc könyvtáramban másolóberendezés sincsen, hogy ne kelljen órákon át kijegyzetelni a szükséges oldalakat, s persze hiába keresnék számítógépet vagy mikrofilm-leolvasót. Kedvenc könyvtáram tehát néha már az öröm forrása helyett a bosszúság forrása. Bevallom, az elmúlt másfél évben sokkal kevesebb időt töltöttem el a szeretett polcok között, mint annak előtte. Ha egy-egy íráshoz információra van szükségem (s ez bizony naponta többször előfordulhat), igyekszem úgy kanyarítani a cikk fonalát, hogy inkább ne legyen szükség a konkrét adat, ismeret, idézet felhasználására, minthogy felkeressem a könyvtárat. Tudom, ez szégyen. Szégyellem is magam érte. Remélem nem csak én. A kedves olvasó talán azt mondja, hogy ez az én speciális szakmám, speciális problémája? Nem hiszem. Eddigi életemben ugyan még nem voltam sem mérnök, sem hivatalnok, sem párttitkár, nem tudom, nekik mekkora szükségük van a könyvtári szolgáltatásokra. (Remélem nagy!) Voltam viszont tanár, népművelő, apa, házépítő, utazó, barkácsoló és egyszerű állampolgár is, amely minőségeimben gyötrő információhiányokat éltem át. Talán nem kell ezt a hiányt sem bizonyítanom, sem részleteznem, hogy elhiggyék. Nem lehet az életben mindig, mindent az édesanyánktól, a szomszéd bácsitól vagy a napilapunkból megtudni. S bizony komoly ezresekbe kerül (került nekem is!), ha az ember nem tudja például, hogy mennyi cement kell a sóderhez, hogy beton legyen belőle. Melyik úton milyen lehetőségek várnak, ha kocsival indulunk Amszterdamba? És mit kell elolvasnia és felolvasnia egy apának, ha azt akarja, hogy gyermekei képességei kibon takozzanak? S még sorolhatnám napestig azokat a problémákat, amelyekre a könyvtár válaszolhat. Válaszolhatna. Ha ... Ha nem örökké a költség- vetés maradékát kapták volna meg a kulturális intézmények. Ha világosan felismert és elismert lett volna a tény, hogy a Nyugaton kibontakozó információs forradalommal szemben nem lehet katalógusainkkal felvenni a versenyt, legyenek azok bármilyen tökéletesek. Ha a pénzügyek felett döntő vezetők megértették volna, hogy a japán vagy az NSZK- béli gazdasági csodát nem a befektetett töke, hanem a .,tőkébe fektetett tudás", a naprakész és gyorsan elérhető információ hozta létre. Ha a vállalatok felismerték volna... Ha a könyvtárosok tudták volna, ha merték volna ... Ha ... Ha... Nem nevetek. Inkább sírok. Mert ma, az országos szanálási program idején, tudom, hiába kérném a szükséges százmilliókat a könyvtárak számára, bottal kergetnének ki a Pénzügyminisztériumból. „Munkanélküliség van, infláció, s maga komputereket kér a könyvtáraknak? S mindezt azért, hogy majd két-három év múlva jól működhessen, és az európai információs rendszerhez csatlakozhasson a magyar könyvtári hálózat? Észnél van ember? Addig meg is kell élni!” Addig. Jó. És aztán? Persze az ember reménykedő élőlény. Én is abban bízom, amiben az optimistább könyvtárosok egyesületük szekszárdi vándorgyűlésén: ha a könyvtárak csatlakoznak a helyi reformfolyamatokhoz, ha meglévő lehetőségeikkel segítik az átképzést, a gazdasági kibontakozást, a közéleti megújulást és az erőpótló ki- kapcsolódást, akkor az illetékesek előtt felismerhetővé válhat a közös érdek, és nagyobb fejlesztési támogatást kaphat örömünk és gazdaságunk egyik forrása: a könyvtár. (N. G.) Németh Géza festőművész műtermében Acsortfunk Csak állok, és bámulom, hogy mindannyian álldogálunk. Állunk a sorban a sorunkra várva, a buszra, villamosra, vonatra várva, s I állunk a buszon, a villamoson, a vonaton. Állva utaz- tí zuk végig életünket. Állunk a hivatalok ügyin- tézői előtt, állunk bérre, la- i kásra. tisztességre várva. Ál- - lünk a sorban, hogy megverj hessük gyötrődve megkere- :: sett pénzünkért az autót, ’ ami sokunknak már nem ' luxuscikk — erre legfeljebb a valóságtól elrugaszkodott ára emlékeztet —, hanem munkaeszköz. Állunk és várunk, hogy bekössék rég megígért és nélkülözhetetlen telefonunkat, de ha a készülék közelébe kerülünk, akkor is csak állunk. Mert nincs vonal, vagy van, de foglalt, mert akit hívtunk, az is áll és vonalra vár. Vonalra várunk egymáshoz, megvalósulatlan álmainkhoz. S ha végre kicsöng a hívás, tévését kapcsol a fáradt, elöregedett automata központ. A szerkesztőségi szobában már csak én pötyögöm régi, kopott írógépemen két ujjal ezeket a sorokat. Az asztalokon komputerek, szöveg- szerkesztő gépek. Kilépek a szerkesztőségből, s megint csak ácsorgók. Agyonnyúzott Trabantom ontja az ólom- és szén- monoxid-tartalmú kipufogógázt a forgalmi dugókban. s közben az idő kérlelhetetlenül rohan — talán már rés el is futott melletW' T\ ,r_ Mert mi csak állunk. Szerelőre áhítozva, hogy busás borravalóért és még busá- sabb munkadíjért életet varázsoljon lerobbant tévénkbe; megállítsa ócska vízcsapunk csöpögését; kicserélje a már nem kapcsoló villany- kapcsolót. A mesterre tétován várakozunk, hogy bevakolja házunkat, ha van, kijavítsa a lyukas tetőt, ha van a fejünk felett. Állunk e rohanó világban. Futkosva is csak állunk. Állva visz haza a busz, a í villamos, a vonat, hogy ott- i hon, felpattanva szobakerékpárunkra, illúzióink langy- melegében száguldjunk hatvan kilométeres álomsebességgel — egy helyben. Virágh Tibor A Színházi este házigazdái», Wisinger István (Fotó: Koncz János)
