Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-03 / 288. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. december 3., szombat MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS 5. Egy időszerű könyv Imre László: Arany János balladái Emlékmű a második világháború áldozatainak A Csongrád megyei Mindszent községben közadakozásból emlékművet állítottak a második világháború és a fasizmus áldozatai emlékének. Az emlékmű Fritz Mihály szobrászművész és Koczor György építésztervező együttes alkotása (MTI-fotó: Tóth Béla) Mindennapi nyelvünk „A firtató Firtató Arany, akit Németh László méltán nevezett a „legmagya- rabb költő”-nek, — sajnálatos módon — ma nem tartozik a divatos versszerzők közé. Nyilván többféle oka van ennek, s egyszer tán el is szánja magát valaki, felfejteni e dicséretre egyáltalán nem méltó okokat. Ma még inkább csak tűnődhetünk azon, hogy miért veszített mostanra varázsából a Toldi szerzője, a Családi kör s az Őszikék poétája s még inkább a világot és a magyarságot míves-veretes balladákkal megajándékozó lírikus? Tűnődünk is, nem is kevesen talán azok, kik iskolai stúdiumaink legemlékezetesebb pillanataiként őrizzük az Arany-versekkel való találkozásokat. Mert a Toldi nyelvi, ritmikai s ennélfogva akusztikai szépségeinek felfedezését, a Családi kör komor felhangjaival is meghittséget, erkölcsöt s ebből fakadóan tanulságokat kínáló sorait s a balladák emberi és nemzeti drámát ötvöző világának rejtelmeit elemző és feltáró hajdani magyarórák számunkra a valódi élményszerzés pillanatai voltak. A Tetemre hívás, a Mátyás anyja, a Szibinyáni Tank, az V. László, a Szondi két apródja, A walesi bár- dok, az Ágnes asszony, a Tengeri-hántás vagy a Híd-avatás strófáit igazán nem tehertételként memorizáltuk, mint ahogy a Leteszem a lantot s a Családi kör sorait sem, mely utóbbinak hangulatvilágából ráadásul — a faluhelyen cse pered ők — még személyes élményként is kaphattunk valamit. Tűnődünk tehát, s örömmel nyugtázunk minden újabb kísérletet, mely Arany költői nagyságának tudatosítását célozzák, s a nemzeti hagyományok értékrendjében elfoglalt helyét s jelentőségét latolgatják. Keresztury Dezső újabb Arany-könyve („Csak hangköre más”. Arany János 1857-1882) után most épp Imre László szép munkáját a balladaköltő Aranyról. Időszerű ez a könyv, mert mélységesen igaza van szerzőjének, amikor azt állítja, hogy „az utóbbi évek magyar irodalmi köztudatában kissé lebecsülően, de legalábbis a nagy értékű, de korszerűtlen műalkotásoknak kijáró elnézéssel szokás kezelni Arany balladáit.” Indokolatlanul — teszi hozzá mindjárt —, mert „ . . .a világirodalmi folyamatok elfogulatlan historikusai egyetértenek abban, hogy a XVIII. század második felének balladagyűjtése és balladakultusza nem-- csak a műballada felvirágzásához (Goethe, Schiller) vezet el, hanem Edgar Poe-n keresztül (akinek A holló című versét, a modem líra egyik ismert mintadarabját, a német romantikus ballada inspirálta) a századfordulóig, Swinbumig.” Más helyen pedig bizonyítja azt is, mily mértékben készítették elő Arany balladái az Adyval fémjelzett korszak magyar líráját. A Tankönyvkiadó Műelemzések Kiskönyvtára sorozatában megjelent munka a balladaíró Arany egész pályáját áttekintve szól az előzményekről, az Arany-balladák rétegei ürügyén a művekben tetten érhető „szubjektivitás szintjeiről”, a balladákban felsorakozó erkölcsi értékekről s ezek összefüggésében a művek jelentős hányadát markánsan motiváló tragikumról, a balladákban tükröződő eszmékről és jelképekről, a szövegek elbeszélő modoráról, nyelvéről, képeiről, majd ezekből fakadóan az akusztikai szféráról s a kompozícióról, hogy végül lezáija a kérdést a legjelentősebbnek ítélt balladák elemzésével. Átfogó, monografikus igényű munka tehát az Imre Lászlóé, olyan dolgozat, amely egyszerre összegez és nem egy kérdésben irányt szab. Miként a balladák sokrétűségét, úgy e könyv dimenzióinak mindenikét sem lehet persze egyetlen ismertetés keretében érinteni. Jelezni is a problémáknak és eredményeknek legfeljebb a töredékét lehet, ám e tekintetben nagy a felelősség, mert mindenfajta szelekció óhatatlanul is a szubjektivitásnak kedvez. Ha mégis vállaljuk a szubjektivitással járó kockázatot, abban a reményben tesszük, hogy orientáló célzatú kiemeléseink eredményeképp ki-ki kedve és igényei szerint hasznosítja majd a kitűnő Arany-kalauz megállapításait s eredményeit . . . Itt van mindjárt a balladaköltői pályaívet felrajzoló, az eddigi legfontosabb ismereteket szelektálva rendszerező, az előzményekre kitekintő, majd a korszakolás kérdésében állást foglaló fejezet, amely anyaggazdagságával, információbőségével, világos, a nagyközönségnek is szánt okfejtésével, könnyed stílusával s nem utolsósorban rendszerező igényével vonja magára a figyelmet. Nemcsak a balladaíró korszakok karakterizálása történik meg itt, hanem az Arany-ballada genezisének felvázolása is. Imre László ui. számba veszi mindama összetevőket, amelyek az Arany János-i műballada létrejöttében szerepet játszhattak, mindenekelőtt a Goethe és Schiller által művelt műfajváltozatot, majd a skót és az angol balladákat, aztán a „Shakespeare-i pszichopatológiát”, de a népi balladakincset is, s akkor még nem említettük a középkori hiedelemvilág örökségét, a históriás énekköltészetet, a reneszánsz történetírást (Istvánffy, Verancsics), s a szerb folklór lehetséges hatását, valamint a hazai romantikus előzményeket, Kölcsey és Garay János kísérleteit, mely utóbbiak (Garay művei) a Hunyadi balladakor létrejöttében játszhattak szerepet. Az Arany költői műhelyében így létrejött műformá(k)ról szólván — ilyen alapvetés után — okkal határozzá meg azok jellemzőit eme szavakkal: „Arany balladái azáltal hoztak oly lényeges minőségi változást, hogy a hazai és külföldi népballada indításait ötvözték a német és a reformkori műballada tanulságaival. Úgy azonban, hogy nem valamiféle vegyülékes alak állt elő, hanem öt-hat szuverén balladatípusban aknázta ki a költő a műfaj és a magyar epikus költészet lehetőségeit. A műfajt hermeti- kussága és tárgyiassága olyan gondolati és érzelmi kifejezésre tette alkalmassá, amelyre egyetlen más megszólalásmód sem képesítette Aranyt.” Talán arra sem érdektelen itt utalni, hogy ez a balladaköltészet „igen hamar elméleti visszaigazolást is kapott”, melynek megfogalmazója Greguss Ágost volt 1865-ben, s „ . . . amelynek (ti. Greguss tanulmányának LI.) fő ihletője éppen az ő balladaművészete volt.” Imre László kitűnő műelemzéseket is közöl s itt nemcsak a legfontosabb balladák kerek interpretációira gondolunk, hanem azokra a fejezetekre is, amelyek a balladák jelképi világával, elbeszélő modorával, nyelvi és képi anyagával, valamint kom- pozíciós bravúrjaival foglalkoznak. Élvezetes, sodró előadásban szól pl. az Arany-balladák nyelvi gazdagságának forrásairól (népi szólások, népnyelvi jellegzetességek, archaizmusok, szentenciózusság, mondatritmus, a históriás énekek szókincse, a „vendégszövegek”, szinonimák halmozása, színszimbolika, szóhangulat stb.) a versekben érvényre jutó metrikai formákról, a balladaszövegek akusztikai szférájáról. Okfejtéseit tömörítve summázza, így pl. a balladák „akusztikai rétegezettségének”, a mondatritmus, a szóhangulat szerepének kifejtését követően az alábbi szavakkal: „A balladák akusztikai rétegezettségéhez nemcsak a metrum, a strófa által determinált melódia és rímelés tartozik hozzá, hanem a ... mondatritmus, szóhangulat stb. is. Mindezek együtt teszik ki az Arany-balladáknak azt a roppant gazdag, sokféle, mégis jól kivehető vezérelvű muzikalitását, amely mindig megszabja a versek karakterét, hatásuk első és legfontosabb alapját képezve.” A muzikalitásban testet öltő gazdagság — derül ki a könyv más passzusaiból — imponáló tartalmi és motívumgazdagsággal is párosul. Mert a balladákban a „kereszténység előtti, pogány hiedelmek” — mint a nemzet szellemi öröksége — éppúgy jelen vannak, mint „a lovagvilág gesztus kultúrája”, továbbá „az asztaltáncoltató XIX. század”, „a keresztény mártírium változatai”, majd „a csatatéren elpusztuló honvéd világnézeti-politikai krízise”, „az erkölcsi értékek világában választásra kényszerülő egyén időtlen dilemmája”, „a középkori istenítélet”, „a reneszánsz életöröm” (Az egri leány), vagy éppen „a világvárossá növő modem Budapest.” A tollat itt le is tehetjük, hisz az értékek felsorolása még hosz- szan folytatható lenne. Ajánljuk hát e balladakalauzt jó szívvel mindazok figyelmébe, kik Arany János költői világának teljesebb megismerésére vágynak . . . Lőkös István A KISZ Eger Városi Bizottsága időszaki kiadványának megnevezésére szolgáló jelzős szerkezettel kapcsolatban több levélírónk is megkérdezte, mi a véleményünk e „merészen szokatlannak s fiatalosnak” tűnő címadásról. Voltak olyanok is, akik megkérdőjelezték a használatát, mert szerintük a firtat, firtató szavak jelentéstartalmához és használati értékéhez elsősorban olyan cselekvések és történések tapadnak, hogy valaki rendszerint kényes, kellemetlen, illetőleg egészen magántermészetű dolgokról kérdezősködik, kíváncsiskodik. A megfelelő szakszótárak is elsősorban a „kissé bizalmas” minősítéssel emlegetik a szócsalád minden tagját: firtat, firtatás, firtató, firtatott, firtatható, firtogat, megfirtat. Az sem véletlen, hogy a leggyakrabban ilyen jellegű szövegrészietekben jutnak közlő, kifejező szerepekhez: Ne firtassuk ezt az ügyet, senkinek nem használ az ilyen kérdések firtatása, a kellemetlenkedő firtatok száma megnövekedett stb. Még napjaink újságcikkeiben is gyakran rosszalló használati értékével tűnik fel a firtatás megnevezés. Erről bizonykodik ez a szövegrészlet: „Előtérbe kerül a bürokratikus firtatás pallosa” (Népújság, 1988. nov. 17.). Ilyen összefüggésben a szót ezek a jelentésárnyalatok terhelik meg: gyanakvóan kérdezősködik, kellemetlenkedve faggat, bántó módon „lelkizik” stb. Azok a levélírók, akik számára meglepően szokatlannak tetszik az egri kiadvány címe, megnevezése, még ebbe a rokon értelmű szó- és kifejezéssorba illesztik bele a firtat, firtató megnevezéseket: bolygat, feszeget, fürkész, szimatol, nyomoz, vizsgálódik, puhatolódzik stb. Mai közéleti nyelvhasználatunkban, a sajtó, a rádió és a teleO!” a m m m m vízió frazeológiájában a szóban forgó szócsalád jelentéstartalma és használati értéke átalakulóban van: a rosszalló áthallások is meggyengülnek, hogy milyen mértékben és célzatossággal, arról ezek a sajtó hasábjairól idézett szövegösszefüggések tanúskodnak: „Az esztétikai kérdéseket firtató vitában sokan elmondták véleményüket.” — „Firtatjanálam, hogyan áll a magyar nyelv tanítása”. — „Valamely mű ideológiai minőségének firtatásakor a kritikust valósággal úgy kezelik, mint feljelentőt”. Az sem véletlen, hogy az ifjúság lapjának címeként is jól teljesíti szerepkörét a Firtató elnevezés. Nyelvi leleményként is minősíthető ez a névadás. A névadók nyelvérzéke és nyelvtudata úgy érzékelte az elnevezést, hogy éppen napjainkban a jelentés- és használati értékváltás azt eredményezi, hogy a szócsalád minden tagja szervesen illeszkedik bele ebbe a rokon értelmű szósorba: kérdezősködik, kérdez; tudakol, érdeklődik, utánajár; kutat, keres; feltár, kikérdez, tudakozódik, kíváncsiskodik stb. A sajtó eléggé monoton frazeológiáját is színesíteni óhajtó egri kezdeményezés közéleti és politikai hátteréről is tanúskodó címválasztás azt is sugallja, hogy az újság munkatársai bizonyítani kívánják; a firtat, firtató, firtatás szavak jelentéstartalmába és használati értékébe nem férnek bele a sápatag általánosságokra való kérdezősködés gyakorlatának az olvasót ingerlő és bosz- szantó „mesterfogásai”. Annál inkább felerősödik a cikkek íróiban és olvasóiban az a felismerés, hogy a firtatás, a türelem, a tisztesség és tapintat egymást erősítő kulcsszavak ebben az új egri kiadványban. \ \ T, Magyar tájak Vili. országos festészeti biennálé Hatvanban... A Hatvani Galériában megnyílt Magyar tájak cún- rael a VIII. országos festészeti biennálé. Az idei rangos képzőművészeti seregszemlére 100 festő 100 alkotását küldte el, tájfestészetünk legújabb termésének válogatott darabjait. A kiállítás 1989. január 15-ig látható. Reprodukcióinkon a díjnyertes alkotásokat mutatjuk be. 1. kép: Simsay Ildikó: Tájkép (arany diploma) ' 2. kép: Miskolczi László: Csend (ezüstdiploma) 3. kép: Vecsési Sándor: Tél a pusztán (Moldvay-érem, különdíj) 4. kép: Bakallár József: Fészek (bronzdiploma) 5. kép: Horváth János: Ho- dály (ezüstdiploma) 6. kép: Delast Elena: Napnyugta (bronzdiploma) (Szabó Sándor felvételei — MTI) Dr. Bakos József
