Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-13 / 245. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1988. október 12., csütörtök KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS r- '- t * m A Fnu hét KÉPERNYŐ Lm Uy f Ivl m m m ELŐTT Szomorkás álomvilág A história hívei ismeretlen adalékok sorára bukkannak a Fejezetek az első világháborúból című sorozatban (Részlet a Diadal és tragédia című Sztálin-életrajzból) Fordította: Zahemszky László Tuhacsevszkij Nem szeretem a csinnadrattás jubileumokat, az ilyenkor meglehetősen üresen hangzó, de fésült mondatokat, az illendőség diktálta tiszteletköröket. Ódzkodom tőlük, mert az alkalom, s nem a lélekből fakadt elismerés szülöttei. Mégis kellenek, szükség van rájuk, mivel negatívumaik ellenére is felhívják a figyelmet azokra az irodalmi, etikai értékekre, amelyeket vétek lenne elfeledni, hiszen élővé, hatóvá válásuk valamennyiünket gazdagít. Ilyen kincs Krúdy Gyula sokrétű munkássága, akit száztíz esztendővel ezelőtt Nyíregyháza adott a honi literatűrának, aki talán legegyénibb, legeredetibb stílusú regényírónkká nőtt, aki többek között olyan hősök sorsába álmodta önmagát mint Szind- bád, Rezeda Kázmér, Nagy bojtos Viola, azaz számos alakban villantotta fel karakterét, illetve megszenvedett, intelemként kamatoztatható tapasztalatait. A televíziósok a Napraforgó című, Í976-ban készített adaptációval emlékeztek rá, ezzel a nem véletlenül díjnyertes munkával. E sorok írója már akkor látta a produkciót, s megbabonázták nemcsak a szerző kivételes erényei, hanem az átdolgozás átlagon felüli érdemei is. Az írótól megszokott szomorkás hangulat szövi át a nem éppen cselekménydús sztorit. A szöveg a lényeg, a gondolatok mélysége a fontos. Élvezzük a jelzők, a hasonlatok ízét, a testre szabott öltöny mögötti gondolatok töprengésre késztető erejét. Portyázunk a múltban, elmosódott arcélek jelennek meg előttünk, megkopott impressziók színesednek újra. Hajdani házakba kopogtatunk, egykori virágok illata bódít, s fájlaljuk az idő megállíthatatlan múlását. Horváth Z. Gergely rendező és Márk Iván operatőr hiánytalanul ráérzett ezekre a motívumokra, vagyis mindkétten tökéletesen tükröztették az írás atmoszféráját, méghozzá a képi nyelv nem könnyen meglelhető speciális eszközeivel. Ezt tették Thália kimeríthetetlen kelléktárából merítve a szülészek is, különösképp Szirtes Ádám és Kiss Mária, akik talán a megrajzolt szintnél is árnyaltabbá mintázták megjelenítendő figuráikat. Amikor ijesztően szaporodnak az öncélú, az űrkitöltő ismétlések, érdemes emlékeztetni arra, hogy az archívumi anyagban okosan is lehet tallózni, hiszen, ha most sikerült, akkor máskor is megoldható. Közmegelégedésre . . . Pécsi István (IX/7.) Ha a korszak konkrét tényei- nek elemzése alapján próbálkozunk behatolni Sztálin lelkivilágába, azt látjuk, hogy a „vezér” makacsságát mértéktelen önbizalma, a tulajdon elemzései jelentőségének túlértékelése táplálta, valamint a bátorság hiánya, hogy belássa döntései hibás voltát. Konkrét helyzetben az ilyen makacsság magát az akaratot is aláássa. A mértéktelen önbizalom végül megbénítja az akaratot, és a hirtelen fellépő határozatlanság és kételyek béklyóiba veri. Ennek eredményeként az ember semmiképp sem képes arra, hogy elszánja magát egy különlegesen felelősségteljes lépés megtételére. A háború előtti utolsó napokban, különösen pedig a döntő órákban Sztálin pontosan ilyen emberré vált. A ko- noksággá változott akarat nem figyel az intellektus érveire. Ez — Engels szavaival — „elvakult ko- nokság”, mely összeütközésbe kerül az ész érveivel. Mindehhez még megjegyezzük, hogy Sztálin nem rendelkezett az előrelátás adottságával, azzal a képességgel, hogy fellib- bentse a jövendő függönyét, és a „horizont mögé nézzen”. Sok hosszú távú prognózisa már régebben is hibásnak bizonyult. Sztálinnak „praktikus esze” volt. Lényegében akkor is a dualista felfogáshoz tartotta magát („a béke lehetséges, ám a háború is valószínű), amikor a dilemma már nem is létezett. Sztálin továbbra is a tulajdon elképzeléseinek hipnózisa alatt állt. Ha a külpolitikai és operatívstratégiai hibákat Sztálin „vétkeinek” nevezzük, akkor a káderekkel kapcsolatos tevékenysége egész egyszerűen bűntény volt. A tömeges repressziók azért váltak lehetővé, mert a „vezér” előidézte az erőszak társadalmi tehetetlenségi törvényét, amely feljelentéseket, elvtelenségeket, rágalmazást, tömegméretű hazugságot szült. A hazugságnak akkor nincsenek esélyei, ha szemben áll vele a lelkiismerettel szövetséges igazság. Ma már tudjuk, hogy azokban az esztendőkben gyakran hallgatott a lelkiismeret, s mindenekelőtt azért, mert hiányzott az igazság. 1939 végén Sztálin tájékoztatást kért a hadsereg és a flotta parancsnoki állományának minőségi elemzéséről. Hosszasan hallgatva vizsgálgatta a rubrikákat, táblázatokat, amelyek a számok szűkszavúságával számoltak be az életkorára nézve nagyon „zöld” állományról. A hadsereg és a flotta parancsnoki karának kb. 85 százaléka 35 évesnél fiatalabb volt. Sztálin szótlanul lapozgatta a jelentés lapjait. Meglehet, az jutott eszébe, hogy a három marsallon (Jegorov, Tuhacsevszkij, Bljuher. — A ford.) és az első- és másodosztályú hadseregparancsnokok egy csoportján kívül más tehetséges hadvezérek is eltűntek az ő akaratából? Közülük néhányan kinevezésük alkalmából megfordultak a dolgozószobájában... Lehet, hogy eszébe jutott Voro- silov 1938. november 29-i beszéde a Honvédelmi Népbiztosság katonai tanácsának ülésén? A népbiztos akkor nagy eredményként könyvelte el, hogy „1937—38-ban a Vörös Hadseregben végrehajtott tisztogatás során több mint 40 ezer embert szűrtünk ki... 1938-ban tíz hónap alatt több mint százezer új parancsnokot neveztünk ki. A régebbi összetételű katonai tanács 108 tagjából mindössze tíz maradt meg”. Milyen érzésekkel szemlélte a vezér a parancsnoki karon ütött réseket? Aligha mondhatja meg valaki. Csak any- nyit tudunk, hogy amikor Sztálin látta a parancsnoki állományban a „foghijakat”, azt javasolta, hogy növeljék az akadémiák számát, hozzanak létre új katonai középiskolákat. Már a következő esztendőben, 1940-ben 42 új katonai középiskolát nyitottak, majdnem duplájára emelték a hadiakadémiák hallgatóinak létszámát, számos alhadnagyképző tanfolyamot szerveztek. Sztálin sürgetett, sürgetett... Ám katasztrofálisan kevés idő maradt a megpróbáltatások órájáig. Egy szakaszparancsnokot hathónapos tanfolyamon lehet kiképezni. Hát egy körzet- vagy hadseregparancsnokot? 1939 első felében végre kezdett elülni az a hullám, ami a Bljuher „nép ellenségei” és Tuhacsevszkij, Jakir, Uborevics és más ártatlanul elpusztult katonai vezetők „cinkostársainak” felkutatását célozta. Ám még 1939. június 14-én is ezt jelentette Sztálinnak V. Ulrih (a koncepciós perek idején a rögtönítélő Katonai Kollégium elnöke. — A ford.), aki sehogyan sem tudta fékezni magát: „Jelenleg nagyszámú ügy vár kivizsgálásra a jobboldali-troc- kista, burzsoá-nacionalista és kémszervezetek résztvevőivel kapcsolatosan: a Moszkvai Katonai Körzetben — 800, az Észak-Kaukázusi Körzetben — 700, a Harkovi Katonai Körzetben — 500, a Szibériai Katonai Körzetben — 400 ügy. Javasoljuk, hogy a titkosság érdekében ne engedjenek védőket a bírósági ülésekre. Utasítást kérek. V. Ulrih, a Katonai Kollégium elnöke.” (Folytatjuk) Könnyen és gyorsan? Pénteken az országgyűlési szavazás körüli izgalmak' miatt kissé elcsúszott a Kastély csillagfényben című tévéjáték bemutatója. A mozgalmas parlamenti jelenet fölkelthette a néző érdeklődését. Ha a bevezető ilyen változatosságokat rejteget, akkor . milyen lehet a folytatás? — fordulhatott meg annak a fejében, aki a képernyő előtt töltötte az estét. Aztán fokozatosan alábbhagyott a várakozás, mert bebizo- nyosult, hogy manapság az élet sokkal nagyobb feszültségeket rejteget, mint amit az írók fantáziája. Túlságosan is könnyen kiismerhető volt a cselekmény, a „váratlan fordulatok” nem hatottak a meglepetés erejével. Szinte az első pillanattól kezdve lehetett tudni, hogy mire megy ki a játék. Nemzeti tudatunk alaprétegéig akart jutni a szerző, ezért a Petőfi-mítoszt elevenítette fel. Története szerint valahol Magyarországon áll egy kastély, ahol bujdosókat menekítenek. Itt jelentkezik egy keszeg fiatalember, akinek alkata, kihajtott gallérja minden magyarban asszociációkat kelt. De hát a forradalom tüzei már csak parázsla- nak, s a lehetetlen, bármilyen szép is, nem következhet be. így hát hamarosan különböző rangú titkosrendőrök párviadalává alakult át a hazafiasnak induló sztori. Egyik végletből a másikba jutottunk, két közhelyet is megjelenített az alkotó. Az egyik szerint szalmaláng lelkese- désű nép vagyunk, talpig becsületesek és önfeiáldozóak, a másik szerint a névtelen feljelentők és besúgók hazája ez a kicsi hon. Mindkét felemás megállapítást különösebb újdonságok nélkül fogalmazta meg a szerző, nem adott árnyalt megfogalmazást, inkább az utóbbi torzképet fogadta el. A látottak alapján eszembe jutott, hogy annak idején kezembe akadt Gyárfás Miklós egy könyve, amelyben humoros formában arról írt, hogy miként lehet „gyorsan és könnyen drámát írni”. Nos, ez a lecke a tanítómesternek megy a legjobban, valóban igen-igen hasonlatossá vált ehhez a megfogalmazáshoz a tévéjáték. Hiába igyekezett a jobb sorsra érdemes Gelley Kornél, Kolos István, Varga Mária és Hunyadkürthy György, ilyen alapanyagból csak sablonos figurákat tudtak megjeleníteni. Talán jobban meg kellene választani, hogy mit is visznek képernyőre, mert ebből a setesuta történetből sok jó nem sülhetett ki. Legfeljebb a bosszan- kodás marad, más tartós érzésről ezzel a filmmel kapcsolatban nemigen lehet beszámolni. Gábor László Agyelszívás Érdekes, több szempontból is elgondolkodtató műsort sugárzott vasárnap délután a Kossuth adó Agyelszívás — a nagyvilágban címmel. A hallgató nemcsak arról alkothatott képet, hogy glóbuszunk egyes államaiban miként törekednek a jövőt alapozó tudományok felvirágoztatására, hanem arról is: mit tesznek a közérdekű cél érdekében. Többek között úgy, hogy az értékes elméket máshonnan csábítják honunkba. Pénzzel — ez sem lényegtelen szempont —, és lehetőségek, kibontakozási alkalmak biztosításával. A kommentárok úgyszólván teljesen elmaradtak, majdhogy csak a tények beszéltek önmagukért. így aztán mi mérlegelhettünk, dönthettünk, s levonhattuk a számunkra sem érdektelen következtetéseket. Megtudhattuk, hogy a Kínából külföldön tanulóknak fele se igyekszik haza. Érthető, mivel a hűséget esküdök hátrányos helyzetbe kerülnek. Pénzük jóval kevesebb, mint másutt, s az érdemleges alkotás is csak töredékük osztályrésze. Dél-Koreában addig töprengtek, amíg meglelték a pillanatnyilag üdvözítőnek tűnő megoldást. Néhány vállalatot az USA- ba helyeztek, s ezekbe felvették hazájuk ott dolgozó polgárait, illetve frissen diplomázott fiataljait, akik ugyanolyan kifutópályát és bért kaptak, mintha valamelyik amerikai cégnél tevékenykednének. Szó esett Angliáról is, ahol a kormányzat fukarkodik a holnapokért áldozott juttatásokkal, ezért sok kutató mondott búcsút Albionnak. Ennek igazolására egy adalék: 1987-ben ezren települtek át tengerentúlra. Persze az is igaz, hogy el nem távozók mozgalmat szerveztek érdekeik és hivatásuk védelmére. Francia földön nem ritkák a nemzetközi sikerek, ám a holnapért aggódók mégsem elégedettek, hiszen a teamek sorsa nem éppen rózsás, holott a szerényebb adottságú, de igyekvő csoportok is produkálhatnak olykor átlagon felülit, olyat, amelynek egykor a gazdaság látja hasznát. A svédeknek nem kell szerénykedniük. Ök tisztában vannak azzal, hogy kizárólag az elvetett mag hozhat termést, méghozzá ügy, hogy az egyes fejlődési periódusokban kellőképp ápolják. Emiatt nem spórolnak, nem hivatkoznak financiális nehézségekre. Ekkor zárult a kör, ám valamennyien tovább meditáltunk. Voltaképpen ezt akarták, kívánták a riporterek, s ezzel érthetett egyet Tamás Pál szakértő is. Megfogadtuk kimondatlan tanácsukat, s a mostoha magyar viszonyok jutottak eszünkbe. Remélem: az illetékesek is erre koncentráltak. Minden valamirevaló fórumon. Mesepirula Szükségünk van rá, nélkülözhetetlen. Ha bevalljuk, ha nem, akkor is szomjúhozzuk, sóvárogjuk. Nincs ebben semmi különös: illúzióhiánytól szenvedő korunkban kell a pótmedicina. Ifjabbaknak, idősebbeknek egyaránt! Például olyan, mint az ünnepnapi Hol volt, hol nem volt. . . német ihletésű Százszorszépe. Az sem zavart senkit, hogy a sztorit annyi változatban olvashattuk. Az igazság az, hogy ennek ellenére is élveztük a naivitással és romantikával fűszerezett fordulatos cselekményt, a szegény lány és a királyfi hirtelen fakadt, de akadályok regimentjébe ütköző szerelmét. A nincstelen szépség szabódik, a gazdag és hatalmas partner ajándékokkal kedveskedik. Mindaddig, amíg fel nem tűnik a vén szipir- tyó, aki feldühíti az öreg uralkodót, aki tűzzel-vassal rendet teremt, s elszakítja az egymáshoz ragaszkodókat. A tiszták fondorlata persze diadalmaskodik. A nincstelen menyasszony megnyeri az öreg fenséget, férfiruhába öltözött szolgálóként szerezve meg ro- konszenvét. Aztán következhet a hepiend, amely csak a fantázia szüleménye, amelyre a hétköznapok során nem számítunk. Talán éppen ezért hitdozis. Nemcsak a tizenhárom perces műsoridőben, hanem kissé utána is. Pécsi István
