Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-21 / 226. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 21., szerda Töprengések egy mozgóképtörvényről 1934 és 1938 között a budapesti filmműtermekben száztizenhárom, egész estét betöltő játékfilm készült el, azaz évi átlagot számítva huszonhárom-huszonegy produkció. (Annyi, mint amennyi manapság.) Akkortájt (is) az volt a legfőbb gond: miként lehetne elérni azt, hogy ezeket a honi munkákat be is mutassák a filmszínházakban, amelyek a legszívesebben a hollywoodi látványosságokat vetítették. Nos, a helyzetet a parlament oldotta meg. Kétnapi vita után elfogadta azt a filmtörvényt, amely — a többi között — kimondta: minden moziüzem köteles teljes műsorának tíz százalékát Magyarországon készült és magyar nyelvű produkciókkal kitölteni S ÜIV. törvénycikk, 2. paragras). Manapság hazánkban nem létezik hatályos filmtörvény, ám nagy szükség lenne rá. Az egyik filmes képviselő, dr. Bokor László kezdeményezésére megindult a töprengés a Film- és Televízióművészek Szövetségén belül arról, hogy vajon mi is kerüljön bele majdan egy esetleg az ország- gyűlés elé bocsátható filmtörvénytervezetbe. A továbblépés indokoltságát az is aláhúzza, hogy ma a filmkészítésre, forgalmazásra, archiválásra vonatkozó legfontosabb hatályos jogszabályokat furcsa módon az 1986-os sajtótörvény tartalmazza, ám a dolog természeténél fogva az sem szabályozhat mindent. így aztán részkérdésekben születtek alacsonyabb szintű — művelődési minisztériumi, tájékoztatási hivatali és más — jogszabályok, amelyek között hosszasan keresgélhet az ember, mire megtalálja a megfelelő passzust. A filmesek némi joggal vetik föl tehát azt, hogy a mozgókép — függetlenül attól, milyen „hordozóanyagra” rögzítették — jelentőségéhez egyáltalán nem méltó elbánásban részesült akkor, amikor a sajtótörvénybe és más, alacsonyabb szintű jogszabályokba rejtették el. Ma már több mint világos, hogy a huszadik — a közelgő huszonegyedik — század egyik — ha nem fő — meghatározó ismeret- és művészetközvetítő eleme a mozgófénykép, amelynek helyét, szerepét, előállításának módját, megőrzésének metódusait a legmagasabb szintű jogszabályokban kellene rögzíteni. Mert például míg a 17/1986. (VIII. 20.) számú művelődési miniszteri rendelet akkurátusán szabályozza a sajtótermékek köteles- és tiszteletpéldányaira vonatkozó eljárásokat, a film- és vi- deoművekről csupán annyit mond, hogy a „Magyar Filmintézet a kötelespéldányt nyilvántartásba veszi, legalább 10 évig megőrzi és hozzáférhetővé teszi, forgalomba azonban nem hozhatja”. Ám mi történik a „film- és videomű”-vel tíz év után? Kidobják, letörlik? S miért nem kell kötelespéldányt szolgáltatni a kizárólag sugárzással nyilvánosságra hozott, televízióműsort tartalmazó technikai eszközökből? Ezek nem részei nemzeti kultúránknak? S a Magyar Filmintézetnek honnan, miféle törvényesen garantált forrásból kell — vagy kellene — archiválási feladatainak eleget tennie? A kérdések csupán e téma kapcsán is vég nélkül gyarapítha- tók, s akkor még nem is igen említettünk más területeket. Azt például, hogy a magánvállalkozások, a kft-k, a készülő társasági törvény korában illő lenne korszerű formában újra rögzíteni azt is, hogy ki vagy kik gyárthatnak mozgófényképet? Csak jogi személyek, ahogy az eddig volt? Vagy esetleg magánszemélyek is, társulások, kft-k? S ha igen, milyen forrásból tehetik ezt meg? Bevonhatnak-e például ipari vagy banktőkét, ha igen, milyen feltételekkel? S a nem „hivatásos” filmstúdió vállalatokban esetleg elkészülő, széles körű forgalmazásra szánt mozgókép milyen formában jut el leendő nézőihez? Ha eljut egyáltalán. 1935-ben a filmtörvény garantálta, hogy a filmszínházak műsorának tíz százaléka hazai produkció legyen. (Később a kvótát húsz százalékra emelték föl.J Manapság nincsen magas szintű jogszabályban lefektetett garancia arra, hogy például a stúdióvállalatoknál elkészített magyar játékfilmek mindegyike valóban az egész országban látható legyen. Aki csak egy kicsit is ismeri a filmforgalmazás közelmúltját, fejből föl tudja sorolni, melyik magyar filmet melyik megyében nem mutatták be — különféle helyi, vélt érdekekre való tekintettel. Nyilvánvaló tehát, hogy ezekben a hónapokban, amikor a filmforgalmazást is átszervezik, amikor új forgalmazó vállalatok szállnak ringbe, a magyar mozgókép ügyét szívükön viselők joggal kérdezik meg: mi a jogi garancia arra, hogy ezek a vállalatok valóban szívükön viselik majd a hazai, ámde nyereséget nem hozó mozgóképes művészet jövőjét? A szép szavakon, a fogadkozásokon túl . . . Természetes dolog, hogy ha mozgóképet mondunk, azon az elektronikus úton rögzített műsorokat és a videokazettákat is értjük. Sőt, például ide érthetjük akár a helyi jellegű, úgynevezett városi televízióműsorokat is, amelyekről persze megint csak egy más joghely — a 2/1986. (IX. l.)MTH számú rendelkezés — intézkedik, mindenfajta archiválási kötelezettség nélkül s meg sem említve azt, hogy ezek a mozgóképek is nemzeti kultúránk elidegeníthetetlen, így megőrzendő részét képezik. Van aztán a mostani, dzsun- gelhez hasonlatos szabályozásnak egy ugyancsak „kényes”, ám a társadalmi nyilvánosságjdszé- lesedésével természetes módon reflektorfénybe kerülő része: a mozgóképek engedélyezése. A mozgóképek közül a filmről és a videóról a 29/1986. (IX. 1.) MM számú, „az egyes sajtótermékek engedélyezéséről és az impresz- szum feltüntetéséről” címet viselő rendelet tesz említést, leírván, hogy milyen esetekben s milyen dokumentumokat kell a Művelődési Minisztérium Filmfőigazgatóságának benyújtani az engedélyokirat kérvényezése esetén. A szabályozás alapossága itt véget is ér, hiszen arról már nem szól a rendelet, hogy például személy szerint kik felelősek az engedélyezésért — vagy nem engedélyezésért —, mint ahogy arról sem, hogy a döntést bárki is köteles lenne nyilvánosan megindokolni, vagy hogy egy — uram bo- csá’ — vitatható indoklással meghozott elutasítás ellen hol, milyen jogfórumon lehet orvoslást keresni. Ez a joghézag már egymaga elegendő volt eddig is néhány szembekötősdi játékhoz, hiszen nem volt kötelező a vitatható kérelmet indoklással elutasítani, elég volt indoklás nélkül semmit sem mondani s nem kiadni a bemutatási engedélyt. A kérdés még messzebbre vezetne, ha taglalni kezdenénk a műsoros kazetták körül burjánzó jogi dzsungel rejtelmeit is, ezért bele se fogunk most inkább. Any- nyi azonban bizonyos: a mozgóképpel foglalkozó szakma berkeiben megindult közös töprengésnek — akármi is legyen máj d a végeredmény — nemes hajtóereje: minden résztvevőt a magyar mozgógépkultúra jövőjéért érzett aggodalom vezérel. V. P. Tanfolyamok Hevesen Régi és új tanfolyamok egyaránt indulnak októbertől Hevesen a Móricz Zsigmond Városi Művelődési Központban. Ezekre felnőtteket és gyermekeket egyaránt várnak, hiszen szinte minden korosztály megtalálhatja a neki megfelelő időtöltést. így például három-három hónapig működik a kis teljesítményű kazánfűtői és az ív- és lánghegesztői szakkör, s akiknek a kézi kötéshez van kedvük, 60 óra alatt ezt is elsajátíthatják. A modern táncok szerelmesei 20 óra alatt foglalkoznak breakkel és electric-boogi-val, s a modellezés, barkácsolás iránt érdeklődő fiatalok ötödik osztályos kortól jelentkezhetnek az ezzel foglalkozó klubba. Aki bővebberszeretne megtudni mindezekről, az az intézményben kopogtathat. Új arcok az egri színházban „Vándorok vagyunk... ” Liza (Fráter Kata) és Pickering ezredes (Bregyán Péter) a Pygmalion egri előadásán (Fotó: Koncz János) Nem ismeretlenül érkezett az idei évad elején az egri Gárdonyi Géza Színház társulatához a Fráter Kata— Bregyán Péter házaspár. A tavasszal már láthatta őket a helyi közönség Shaw Pygmalionjában, s korábban is jártak már itt a miskolci és az egri teátrum kapcsolatának idején. Mostantól már szerződésük is ideszól, s mindketten megkezdték a munkát. Fráter Kata a Képzelt riport egy amerikai pop- fesztiválról című musical- ban, Bregyán Péter pedig Osztrovszkij: Tehetségek és tisztelők című komédiájában próbál. Ahogy mesélik, kissé szokatlan nekik, hogy most nem egy darabban játszanak, hiszen ez korábban általában így történt. Emiatt aztán a szokásosnál is kevesebbet találkoznak. Szerencsére azért sikerült összehoznunk egy randevút, sőt utána még a kutyasétáltatásra is maradt idejük. Ám előbb egy kicsit beszélgettünk. F. K.: — Veszprémben jártam középiskolába, s három évet töltöttem el egy ottani amatőr színjátszó csoportban, ahol sokkal többet tanultam, mint a főiskolán. Az ottani négy év ugyanis szerintem nem sokat ért. Már végzősként is játszottam a Miskolci Nemzeti Színházban, s a diploma után hat évet töltöttem ott mostanáig. A pályámat lényegében Egerben kezdtem, ugyanis az első darabot, amelyben felléptem, itt próbáltuk. B. P.: — Alföldi ember vagyok, tehát ebből a szempontból nem sok közöm van ehhez a vicékhez. A főiskola után azonnal behívtak, majd Kaposvárra kerültem. Ezután egy-egy évet töltöttem Kecskeméten, illetve Pécsen. Végül ez idáig én is hat évet játszottam Miskolcon. Annak idején borzasztó szerencsésnek tartottam, hogy a két színház szétvált, hiszen Egerben, ahol ennyire szeretik ezt a műfajt, önálló társulatnak kell lennie. F. K.: A miskolci városi vezetés nem szerette azt az irányvonalat, amelyet a Nemzetiben Csiszár Imre követett. Ők másféle munkát akartak. Változott is a helyzet, most más a koncepció Miskolcon, s mások az emberek is. B. P.: — Megszűnt az a színház amiért dolgoztunk. Ezért jöttünk el. — Tapasztalataim szerint bemutatkozó darabotokat, a Pygmaliont a közönség vegyes érzelmekkel fogadta. Ti hogyan értékelitek az előadást? B. P.: — Vegyes érzelmekkel? Én nem így vettem észre. A közönség szeretetének a megnyilvánulásával még nagyon ritkán találkoztunk ilyen mértékben. Alig-alig fordult elő máshol, hogy megálh'tsanak az utcán és gratuláljanak. A Pygmalion itteni újszerűségét az adta, hogy mi eljátszottuk azt a négy jelenetet is, amelyet sehol máshol nem szoktak. — Nyilván azért is fontos volt nektek ez a produkció, hogy ismerkedjetek, összerázódjatok a többiekkel. Mennyire sikerült ez? F. K.: — Sok embert nem ismertem az egri színészek közül. Ennek ellenére jól összejöttünk, remek csapat van itt. Azért is jó ez, mert Miskolcon évekig ugyanazokkal az emberekkel dolgoztunk, s már ismertük egymás összes rezdülését. B. P.: — Ütőképes az itteni fiatal társulat. Jó együtt lenni, s ezt Miskolcon már nem mondhattuk el, a közösség felbomlott. Egerben alapító tagnak tekintjük magunkat. Hogy milyen ez a színház igazán, az csak most fog eldőlni. — Említettétek, hogy a miskolci színházeszményetek összeomlott. Milyen szerintetek az igazi színház? B. P.: — A jelenben élő, a ma gondjaival, bajaival foglalkozó alkotóközösséget tartom ideálisnak. Azt hiszem Egerben is ez a célkitűzés. Egyébként nagyon szimpatikus volt nekünk, hogy mikor Gáli László igazgató-főrendező hívott bennünket, előbb eljött megnézni, és sokat beszélgettünk az itteni célkitűzésekről. F. K.: — Nagyon örültünk, hogy kipróbálhattuk magunkat az itteniek között. Ez kevésszer adatik meg. A legkellemesebb meglepetés azonban a közönség volt. Előadás alatt és azon kívül is minden percben érezzük: szeretik a színházat. — Láttam, van egy Trabantotok és égy kutyátok. Hogyan él ma egy vidéki színész házaspár, mit engedhet meg magának? F. K.: — Idén nyáron például a hétéves Trabantunk felújítását. Egyelőre IBUSZ-lakásban lakunk, várjuk a színészház átadását. Korábban rettenetes volt, hogy reggel jöttünk, este mentünk. B. P.: — Vándorok vagyunk, nagyon sok helyen élünk egy kicsit. Most például Egerben, Miskolcon s szülőhelyünkhöz is kötődünk. A színházban ebédelünk, ahol fantasztikus szakács dolgozik, nem tud olyat főzni, amit meg ne ennénk. Sajnálom, hogy igazán még nem sikerült beépülni az egri szellemi életbe, kevéssé ismerjük a többi művelődési intézmény munkáját. De az itt eltöltött idő erre még kevés volt. — Hat évet töltöttetek Miskolcon. A Heves megyei tartózkodást mennyi időre tervezitek? F. K.: — Amíg szükség van ránk addig maradunk. Ha a próbatáblán sokat és jó szerepekben szerepel a nevünk, akkor érezzük a bizalmat. B. P.: — Kaposváron Zsámbé- ki Gábor, Miskolcon Csiszár Imre és Szőke István voltak a mestereim, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Egertől azt remélem, hogy Gáli Lászlóról, akinek a vizsgarendezésében is játszottam, ugyanezt elmondhatom majd. Kovács Attila Ceruzarajzok M ezítláb, trappolva vertük a port a falu utcáján, amikor váratlanul szembe találtuk magunkat Bogyó Andrissal. Téglavörös svájcisapka volt a fején, flanel kockás ingén a feszülő húzentráger bokán felül félárbocon tartotta a nadrágot. Most is előttem van dinnyekerek feje, borostás, pufók arca, fülig érő szája és borvirágos orra. — Mit eszel Andris? — Pap adta, pap adta! — mutatta az ingét, amely kötözködé- sig tele volt lopott szilvával. — Azt mondták, meghaltál! — vigyorogtunk rá, mire arca eltorzult, vasöklét ütésre emelte, és futott utánunk. Felvettük a nyúl- cipőt, és menekülés közben folytattuk a csúfolódást: — Harangozik Elemér! A nagyobb nyomaték kedvéért félig visszafordulva még mutattuk is, hogy hogyan harangozik, és csendít a halottaknak a harangozó. Andris — korban kétszer apánk lehetett volna — kifulladva a rohanásban, dühében az ingéből előkapta a szilvákat és utánunk hajigálta. Amikor végeszakadt a hajszának, és Bogyó Andris eltűnt, felszedtük a muníciót, és hasadásig ettük magunkat. A legtöbb városnak, falunak volt bolondja, koldusa, akik búcsúkor, nagyobb ünnepeken rendszeresen megjelentek, és kéregettek. Némelyiket már hozzánk tartozóként fogadtuk, és ha nem jöttek, hiányoztak. Egyszer egy fa mögül kihallgattam, amikor két faluszomszéd összeveszett, és kígyót-békát kiabált egymásra. — Ágról szakadt népség! Út- talan, görbe falu .. . — Maga beszél? Maguknak még bolondjuk sincs! Ä falubolond, a koldus, a remete, jellegzetes figurái voltak hajdan falvainknak, a tv, a rádió, az újságok nélküli eseménytelen világban. A hét végén — emlékekben bogarászva — üldögéltem a kora őszi napsütésben a szőlőhegyen. Élveztem a magányt, a csendet, a tüdőt átjáró tiszta levegőt. A többnapos eső után még nyirkos volt a föld, szüret után sóvárogtak a szőlőtőkék, a pincék mélyén üresen kongtak a mosásra váró hordók. A fák közül váratlanul toppant elém egy hosszú, nyurga ember, olyanféle, akikre a gazdák és a szőlőpásztorok felfigyelnek. — Istók vagyok! — parolázott. — Tudja-e, mi az én nótám? firtatta, amikor gumicsizmásán, rongyos, olajos pufajkában mellém huppant. Nem szóltam. Azon járt az eszem, hogy ezt az embert én már láttam errefelé néhányszor, és télen, amikor a faház mögül a kerítésdrótomat ellopták, ugyanilyen negyvenhatos csizmanyomok maradtak a hóban . . . — Enyém az egész világ . . . Beszéltem hozzá, terelgettem a szót a drót irányába, de nem figyelt rám, réveteg, messze néző tekintettel egyik csizmája orrával a másikat kaparta. — Süket maga? Rám kapta a tekintetét. — Református. — Akkor mondja meg, ki lopta el a drótot? — Tudja maga! Minek kérdezi? Ültünk egymás mellett. Pufajkája alól áporodott, nehéz testszag áradt, álmosan hunyorgott a bágyadt napon, én az égen úszó felhőket bámultam, hogyan közelednek egymáshoz, ölelkeznek, tornyosulnak, oszladoznak. Valahonnan váratlanul egy hasig sáros, kivert farkaskutya került elő. Tisztes távolból bámult ránk egy ideig, elugrásra készen aztán, hogy senki sem bántotta, lefeküdt, és a farkával csapkodni kezdte a földet. — A magáé? Szomorú szánakozással bámulta a farkaskorcsot, a melegben is fázósan húzta össze magán a spárgával megerősített pufaj- kát, majd hirtelen hahotában tört ki. A jövevény már csupán egy karnyújtásnyira volt tőlünk, kúszva közeledett, csapzott szőre tele volt bojtorjánnal, ragadós tövissel, lompos farkával szünet nélkül a földet paskolta. — Van kenyere? — A kutyának? — Nekem! A vándor kétpofára ette a kenyeret, szalonnát, jóízűen itta a bort. Dobtam valamit a kutyának is, nem bírtam nézni a szerencsétlen horpadt oldalát, cimbalmos bordáit. — Hol lakik? — Az ég alatt? — Miből él? — Eltartanak! De ha akarja a drótja árát ledolgozom a jövő tavasszal. Embert még nem láttam ilyen mohón enni, amikor megitta a fél liter bort, elégedetten dörzsölte tenyerét. — A szőlőmet el ne lopja! Felröhögött, miközben csap- j zott szakálla között hosszan vé- f gigcsorgott a nyála. — Ezt megígérem. — Hálából? — Nem! Nyolcforintos szőlőt, még lopni sem érdemes. Először a kutya ment el, azután az ember. Távol járt már, amikor visszakiáltott: — Bolondnak azért ne nézzen . . . Szalay István
