Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-06 / 214. szám (213. szám)
NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 6., kedd GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Két gyöngyöshalászi gyűlés után Egy állampolgár töprengései „Alulírottak, az Aradi, Lenin és Kossuth úton levő választópolgárok, tanácstagunk, Gubancsik László visszahívását kezdeményezzük, mert hivatali működése során tevékenységével bizalmunkra méltatlanná vált. Megválasztása óta választókörzetét nem látogatja, velünk, választókkal kapcsolatot nem tart. Körzetünkben lévő út és vízelvezetéssel kapcsolatos problémánkat meg sem hallgatta. Tanácstagi beszámolóit nem tartja meg rendesen, így nem ismeri a körzet problémáit. A közös gondok megoldására a társadalmi munka megszervezését elmulasztotta, noha a lakosságban a készség és az igény meg lett volna. Fontos körülménynek tartjuk, hogy Gubancsik László nem gyöngyöshalászi lakos (Gyöngyösről ingázik), őt úgy tették ide a körzetünkbe tanácstagnak és a faluba elnöknek. Ily módon érthető, hogy nem tartja szívügyének képviseletünket. A fentiek értelmében kérjük a Végrehajtó Bizottságot, hogy a választójogi törvény 15. paragrafus (2.) bekezdése értelmében a választópolgárok több mint 10 százalékának kívánsága alapján a visz- szahívásról döntő szavazást rendelje el és szervezze meg”. A továbbiakban szó esik még arról, hogy Gubancsik László a községi tanács vb-elnöke, s il^en minőségében milyen kifogasokat találnak az aláírók munkájában. Végül arról, hogy ezt a levelet kiknek küldték el. Végül 26 aláírás sorakozik, a választókerület választópolgárainak 40 százalékáé. * Jó-e az, ha visszahívhatja a választópolgár az általa választott képviselőt? Talán egy ilyen biztosíték nélkül keveset, jószerivel semmit sem érne a népképviselet intézménye. Hiszen az alapelvek értelmében a bizalom, az állandó kapcsolat jelenti a mandátum alapját. Mindnyájan nem tudunk ott ülni a parlament széksoraiban, a megyei, városi vagy a községi tanácsok ülésein. Kell valaki, aki helytáll mindnyájunkért, akik reá szavaztunk. Öt évre delegáljuk őt, hogy érdekeinkért érveljen, ügyes-bajos dolgainkban eljárjon. Tudnunk kell róla, ahogy neki is rólunk: kétoldalú kötelék ez. Fel is lehet bontani, hiszen lemondhat mandátumáról, de visszahívhatjuk mi is, ha úgy látjuk, hogy nem teljesítette ígéreteit, méltatlanná vált a bizalomra. Természetes tehát, hogy a mi választójogi törvényünk is tartalmaz ilyen lehetősegeket. A választópolgárok a helyi tanácstagot — ha megbízásának nem tesz eleget, vagy arra méltatlanná vált — visszahívhatják. (Választójogi törvény 15. paragrafus (1) bekezdés.) A visszahívásra az érintett választópolgárok legalább 10 százaléka, továbbá a HNF helyi bizottsága tehet javaslatot a helyi tanácsnak. A javaslatban megkell jelölni a visz- szahívás indokát. (Választójogi törvény 15. paragrafus (2) bekezdés.) * Inkább az a meglepő, hogy eddig csak papíron létezett ez a jogszabály, eddig még sehol sem alkalmazták. Hogy miért nem, arra több magyarázatot is találhatunk, az elemzés talán ki is meríti e gondolatmenet kereteit. Az okok választási és népképviseleti rendszerünk gyakorlati megvalósulásában rejtezhetnek. Mert vajon nem fordult-e elő, hogy egy tanácstagnak az öt év letelte előtt le kellett köszönni? Dehogynem. Csak hát ha szabálytalanságokat, vétségeket, esetleg bűncselekményeket követett el, akkor más úton-módon vált meg tisztségétől. A felettes szervek gondoskodtak arról, hogy ez megtörténjen. A választópolgár pedig megértette, hogy ennek így kell történnie: az illető méltatlanná vált a bizalomra. Még az is előfordult, hogy egyszerűen „kiejtették”, nem indították a következő választásokon, ha valamilyen okból nem felelt meg a követelményeknek. Az elmúlt évtizedekben kialakult közmegegyezés leegyszerűsítette a választások menetét. Egészen a legutóbbi választásokig a Hazafias Népfront egyedüli jelöltje indult, sikerrel. De a felgyülemlett ellentmondások következtében be kellett vezetni a kötelező kettősjelölést. Megélénkült közéletünk, társadalmunk fejlődése mind több demokratikus lehetőséget követelt. A folyamat érzékelhetően tovább halad, miközben a demokratizálódás jelszóból lassan mindennapi közegünkké válik. Mert mindinkább magunknak a választópolgároknak kell dönteniük az őket érintő kérdésekben. * Ilyen gondolatokat forgattam a fejemben, míg a gyöngyöshalászi művelődési házban ültem az elmúlt hét hétfő és kedd estjén. Két választókerületi gyűlésén vettem ugyanis részt, amelyeknek témaja tanácstagi visszahívás volt. Az egyiket Gubancsik László tanácselnök, a másikat Sipos Lászlóné megyei tanácstag ellen kezdeményezték. * „Tisztelt választóim! Nagy meglepetés ért, amikor postán megérkezett, hogy Tisztelt Választóim — akik 1980-ban megválasztottak tanácstagnak — három év után visszahívásomat kezdeményezték. Gondolom, hogy azok a személyek, akik aláírtak a Hegedűs Gyula és Hajzer Antalné és társai által önök elé tett papírokat, nem meggyőződéssel írták alá, hanem feltételezem, hogy önöket félrevezették. Mert nem igaz, hogy körzetemet nem látogatom, az sem igaz, hogy meg sem hallgattam a körzetemben levő út és vízelvezetéssel kapcsolatos problémákat . . . . . . Sajnos, az ez évi falugyűlésen már érezhető volt, hogy néhány ember, mintegy 8-lő fő, igyekeznek akadályokat gördíteni a további eredményes munkánk elé, zaklatnak bennünket, hátráltatják a munkánkat. Azóta is támadnak bennünket, az utóbbi időben szinte napról napra érezhető ezeknek a személyeknek a jogtalan bántalmazása, becsületemet sértő cselekedete.” (Részlet Gubancsik László tanácselnök válaszából). • Gyöngyöshalászt egyre többen ismerik meg széles e hazában. Nem történelmi nevezetességei, szép környezete, hanem nyughatatlansága miatt. Mint közismert, 1980-ban Lévai László tanácselnököt — különböző fegyelmi eljárások után — nem jelölték újra. A népszerűsége akkor újra a tanácselnöki székbe segítette, de 1983-ban — újabb szabálytalanságait követően — már meg kellett, hogy váljon posztjától, a huzavona megosztotta a falu lakosságát, s helyi ügyből egy film forgatása, s az ezt követő újságcikkek országos vitatémává duzzasztották a történteket. Nem célom, hogy most igazságot tegyek, de mindenképpen hivatkozni kell az előzményekre, mert a sebeket az eltelt évek sem tudták teljesen beheggeszteni. .Mert a visszahívások kezdeményezői — mint a helyszínen is kiderült —, azok voltak, akik annak idején a Lévai pártján álltak. Ma már azt sem lehet könnyen kideríteni, de talán maguk sem tudják eldönteni, hogy miért is harcolnak. Lehet, hogy már talán pusztán az ellentmondásért magáért, vagy mert megszokták a vagdalkozást, de az is meglehet, hogy a nyilvánosság lételemük. Ez utóbbira utal, hogy a keddi estén jelentek meg csupán, amikor a filmesek is eljöttek kameráikkal. Ez az egybeesés túlságosan egyértelmű volt ahhoz, hogy véletlen legyen. Túl sok szállal kapcsolódnak már ehhez a harchoz, amelynek kicsiny igazságmagvát, lényegét egyre inkább elfedi a kétoldalú személyeskedés és sárdobálás. De ha már nincs is miért, de még mindig van mivel: a jogszabály lehetőséget ad a támadásra. A jogászok úgy tartják, hogy igen érdekes folyamat zajlik most Gyöngyöshalászon. Ha jogalkotásunk angolszász volna, akkor talán még hosszú évtizedek múlva is a gyöngyöshalászi „precedensre” hivatkozhatnának. Az eljárás kidolgozatlan, menet közben kell a törvényességnek és a józan észnek legmegfelelőbb módszereket megtalálni. Az elmélet próbaköve a gyakorlat, ezért mindenképpen megérdemli a figyelmet, ami most . Gyöngyöshalászon végbemegy. Mert mit jelent az a bizonyos 10 százalék? Mindkét körzetben elegendő, jószerivel 7-8 választópolgár ahhoz, hogy kezdeményezze a visszahívást: az egyiket 68-an, a másikat 72-en alkotják. Tehát egy község normális életének megzavarásához csupán néhány haragost kell összeszednie a tanácselnöknek, máris ki kell tennie magát ennek a „bizalmatlansági indítványnak”, s a vele járó bonyodalmaknak. De itt jóval többen írták alá a visszahívási indítványt. A látottak, hallottak alapján úgyis fogalmazhatnék: a kelleténél is jóval több aláírást erőltettek ki az akció szervezői. * Részletek a felszólalásokból: „A falu másik részében nem tudnak mit csinálni az idejükkel, ők szervezkednek. Sokan meg úgy voltak vele, hogy szabaduljanak: no, add ide, hadd írjam alá! Szervezkednek ezek a bujdokló legények, pedig az elnökünk tisztességes, becsületes ember” (Ben- diák István) „Azon a papíron, amit én láttam, más volt, az, hogy illetéktelenül vettek fel pénzt” (Katona Mihályné) „Az emberem kicsit ittas volt, amikor aláírta” (Tolnai Ferencné) „Nem az elnöKkel van itt baj, bár kell egy kicsit több kézfogás, megállás. De tetszik, hogy önkritikus, maga felé igényes. Kell, hogy legyen több cél, de alakul minden szépen” (Debrei József) * Nehéz annak visszaadni ennek a két estének a hangulatát, nem vett részt rajtuk. Mindenesetre a második lényegesen mozgalmasabb, vitatkozóbb volt. Hozzá kell persze tenni, hogy hétfőn és kedden is a kisebbség képviseltette magát a választókerületekből. Ez lehet a közömbösség jele is, bár faluhelyen szokás, hogy egy házból, egy családból csak egy valaki megy el a gyűlésekre. Kedden szót kaptak a szervezők is, akiknek a szavaiból nem derült ki semmiféle tisztázott álláspont. Sőt, amikor Hajzemé szemére vetették, hogy netán ők akarnak a község vezetői lenni, cinikusan rávágta: lehet, hogy így van. Végül is adott esetben sincs más út, mint a törvényes. A szabályokat a demokratikus elvek alapján kell alkalmazni. A helyi ügyet helyben kell elintézni. A bizalmat ez teremti meg. Itt most olyan célok érdekében szervezték meg a bizalmatlansági indítványt, amelyek nem egészen tiszták és tisztázottak. A községi tanács harminc napon belül a Választási törvény alapján kitűzi a titkos szavazás időpontját. A 75. paragrafus (2) bekezdése alapján ezen választópolgárok több mint felének részt kell vennie, s a megjelentek felének a visz- szahívásra kell szavaznia, hogy ez megtörténjen. Mind Gubancsik László tanácselnök, mind pedig Sipos Lászlóné megyei tanácstag esetében többről van szó, mint egyszerűen a körzeti tanácstagságról. Ezért fontos a megalapozott döntés. Sok kérdést felvet még ez az akció, de az biztos, hogy a nyilvánosság és a törvényesség ad erőt ahhoz, hogy adott esetben egy közösség megvédje önmagát az ellene fellépő demagógokkal szemben is. Gábor László „A feleségem csodálkozik, hogy éjjel egy órakor kimegyek a konyhába enni . . Kamionotok: magányos vagányok? Irigyeljük őket. Romantikus világukért, azért, mert jóval többet utazhatnak külföldre, mint egy átlagos magyar állampolgár. Azt gondoljuk, vagányak, ravaszak, a jég hátán is megélők — és bizony gyakran nem is tévedünk. Sokszor találkozunk velük az autópályán vagy egy gyorsbüfé melletti parkolóban, esetleg valamelyik határállomáson, kígyózó sorok között. Elismerem, izgalmasabb és hitelesebb lenne a kép, ha az alábbi beszélgetés a magyar határtól ezer kilométerre, mondjuk egy olaszországi megállóhelyen történik. Talán nekem is nagyobb kedvem lett volna ott, egy nemzetközi társaság körében elfogyasztani a nyár végi lecsót, mint az üzemi konyhán ebédelni. Ám a kamionosokkal, Ipacs Jánossal és Lapcsák Istvánnal, valamint Máté Miklós fődiszpécserre} itt Magyarországon a Mátra Volán Egri üzemegységének irodájában találkoztunk. — Amikor mi befejeztük a szakmunkásképző iskolát, még nem álmodoztunk olyasmiről, hogy egyszer majd kamionba fogunk ülni, és nemzetközi fuvarokat kapunk. Már csak azért sem gondolhattunk ilyesmire, mert akkoriban még nem volt ennyire divatos ez a szakma. Mi még nehezebben kerültünk bele ebbe a körbe, mint a mostaniak. Manapság könnyebb: exportdöm- ping van, mindenki kifelé igyekszik eladni az áruját. Rengeteg magyar kamiont látni az utakon. Néhány évet le kell húzni ahhoz, hogy valaki bekerüljön egy nemzetközi járatba. Ott is először a szocialista országokba indul. — A kezdőket azzal ijesztgetik, hogy majd Moszkvába kell menniük a Liazzal. Hallottunk már olyanról, hogy egyik kollégánknak lefagyott az ujja a 30-40 fokos hidegben. Embertelen . . . Ráadásul még ma is sok a zárt terület, csak a határállomáson mondják meg, hogy a célt melyik útvonalon lehet elérni. Ilyenkor gyakran megtörténik, hogy a legrövidebb út helyett közel kétszer-háromszor olyan hosszú a megadott irány. Például Ogyesz- szába csak Kijeven keresztül lehet eljutni. — Az olasz vámosok lezserek. Ha több okmányt adunk oda nekik, mint amennyi kell, a maradékot esetleg bedobják a szemetesbe. Aztán, ha akkor rögtön nem vesszük észre, fordulhatunk vissza több száz kilométerről. A németek viszont precízek. Az NSZK törvényei szerint nem léphet be kamionos az országba csak akkor, ha előtte 12 órát pihent. Hazudni, vagy csalni nem lehet, mert egy beépített tachog- ráfról (menetíró készülék) tudják ellenőrizni mennyit ment és mennyit állt az autó. Az oroszok mindig kutyáz- nak. Nem lehet tudni, de valószínűleg kábítószert keresnek. Felnyitják a rakteret, sőt a tűzoltókészüléket is „megröntgenezik”: nem rejtettünk-e oda valamit. — Egyszer egy parkolóbeli ellenőrzésnél az NSZK-ban volt egy sztorink a rendőrökkel. Láttuk, hogy amelyik rakományt már megvizsgálták, annak a kamionnak az oldalára krétával festenek egy ikszet. Nosza, fogtuk magunkat, és még mielőtt odaértünk volna, mi is felrajzoltunk egyet. így aztán kihagyták. — Majdnem minden úton történik valami. Ha a járgány meghibásodik, nem telefonálhatunk haza, hogy küldjenek segítséget, és nem vontathatjuk el a határig, mert az drága. Nekünk kell megjavítani. Az ember napokon keresztül magányos. Jó ha akad valaki, lehetőleg magyar, akivel nagyjából egyezik az útirányunk. De ha nincs útitársunk, akkor olvasgatunk, rádiót hallgatunk, cigarettázunk, vagy pihenőben el- veijük az unalmunkat. Vannak már megszokott helyeink. Tudjuk, melyik parkolóban érdemes megállni, hol, milyen a koszt. A napidíjunkból alhatnánk szállodában — de azt senki sem csinálja. A városban amúgyis könnyebben lopnak, így összegyűlünk az út szélén esténként, beszélgetünk, főzünk. — Egy nyelvet sem ismerünk igazán. Németül, szlovákul, olaszul gagyogunk egy kicsit, ha így se megy, akkor mutogatunk, hogy megértsük egymást. — Az adórendszer bevezetése nekünk sem jött jól. Ráadásul most már az üzemanyag-megtakarítást is hozzácsapják az alapbérhez, és így együtt vonnak le belőle. Havonta átlagosan 8-10 ezer forintot kapunk kézhez. Jutalmat jobb ha nem adnak, a felét úgy is felemészti az adó. Menni kell mindig, mert a megtett kilométerek után kapjuk a fizetést. Ilyenkor bosszantó például, hogy jó néhány országban hét végén sztrádazár van. Ekkor hajtunk este is, hogy idejében hazaérjünk. A vállalat honorálja, ha megszervezzük a visszfuvart. Ha akad ilyen, akkor először beszólunk az egri központba telefonon, ők ellenőrzik, hogy a szállíttató fizetőképes-e, hogy arra az árura van-e igény, s ha minden rendben, akkor nyélbe ütjük az üzletet. Bukhat vagy állhat egy- egy fuvar a sofőr talpraesettségén. — Család? Elég keveset találkozunk. Általában szombaton vagy vasárnap, esetleg ha olyan a menetidő, akkor egyszer-kétszer hétköznap is. Lassan megszokják . . . Átszerveződnek a szokások: a vasárnapi levest időnként szerdán esszük meg. Olyankor főz az asszony jobb kosztot, ha otthon vagyunk. Most lett vége a szabadságunknak. Az első három-négy nap nagyon jó, aztán elkezdjük furcsán érezni magunkat. A feleségem csodálkozik, hogy éjjel egy órakor kimegyek a konyhába enni valamit. Erre állt rá a szervezetem. Nem tudunk aludni csak késő éjjel. És már az első hét végén elkezd nagyon hiányozni az utazás, a kamion. Hiába, ott érezzük igazán jól magunkat. Doms Judit Bikavér az USA-ba Az Egervin 1-es számú exportpalackoző üzeméből 60 ezer üveg, 1984-es évjáratú Egri Bikavért szállítanak a napokban az Egyesült Államokba. A hónap végén még további 10 ezer kartont küldenek a tengerentúlra (Fotó: Szántó György)
