Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-06 / 214. szám (213. szám)

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 6., kedd Simonyi Imre, Polner Zoltán, Cseh Károly, Magyari Barna, Zentai László, Lőrinczy István, Zsirai László, Sárközi Irma, Fajszán Irén és Büki Attila ver­sei — Befejeződik Makay Margit színművésznő életregénye — Páskándi Géza történelmi játéka — Koronás kegyetlenek (kisregény) — Remenyik Zsigmond naplórészletei — Kaposy Miklós humoros írása — Az egri gyógyvíz történetéről — A reumakórház jelene és jövője — Mit kell tudni a reflexológiáról? — Neményi Lili: Régmúlt idők női krónikása Hevesi Szemle Az újságárusoknál Megyénk országos terjesztésű közművelődési folyóirata leg- űjabb számában két egymástól csak látszatra távoleső témával foglalkozik. Megemlékezik állam- alapító királyunk halálának 95G. évfordulójáról, felidézve annak az uralkodónak az arcélét, aki ér­tünk és az utánunk következő­kért is munkálkodott. Akárcsak azok a szakorvosok, azok a kuta­tók, akik az oly sokunkat gyötrő reumatikus megbetegedéseink­nek üzentek hadat, akik szep­temberben ott lesznek az egri vándorgyűlésen, ahol felmérik majd azt, hogy meddig jutottak, milyen eredményeket értek el, melyek azok a gondok, amelyek még orvoslásra várnak. Homa János ár. Agyagási De­zsőfőorvossal készített beszélge­tést kutatási eredményeiről. Tag­lalja a reumakórház jelenét és jö­vőjét is. Szüle Rita arra keres vá­laszt, hogy mire jó a reflexológia. Gábor László és fotós kollé­gája Koncz János Székesfehér­várra látogattak, s onnan hoztak közérdeklődésre számot tartó információkat. Az egyéb kínálat is változatos. Kiss Sándor & megyei pártbizott­ság titkára a májusi pártértekez­let tapasztalatait mérlegeli. Bar- ta Imre közgazdasági gondolko­dásunk fejlődését elemzi. Nemé­nyi Lili Thália szolgálatában el­töltött éveinek krónikáját eleve­níti fel. Sokszínű az irodalmi blokk is. Simonyi Imre, Polner Zoltán, Cseh Károly, Magyari Barna, Zentai László, Lőrinczy István, Zsirai László, Sárközi Irma, Faj­szán Irén és Büki Attila költemé­nyekkel jelentkezik. Zárul Ma­kay Margit életregénye. A Koro­nás kegyetlenek — Pécsi István kisregénye — úgy invitálja IV. Béla korába az érdeklődőt, hogy észrevétesse vele a mának szóló utalásokat is. Remenyik Zsig­mond naplójegyzetei az iroda- lombűvároknak kínálnak cse­megét. Kaposy Miklós humoros írással örvendezteti meg a műfaj kedvelőit. Páskándi Géza törté­nelmi játéka a históriát is szere­tők számára élvezetes olvas­mány. A tartalomból Zeitén, €**!> Károly, Mesteri Ba<sa. Z*ntoi UütÜ, l&tsrcqi btran, Zsiteí Haitié. SdítótS Item, fsiütén írén és Biti StotíSo tötí*»«nj*i A folyóirat fotóit, illetve rep­rodukcióit Gál Gábor, Koncz János és Pesti Erzsébet készítette. Mit kell tudni a reflexológiáról? — Igazán jó eredményt csak akkor érhetünk el a reflexológiá- val, ha változtatunk étkezési szo­kásainkon. Elkeserítő a mai em­ber táplálkozása, s ha osztályoz­hatnám elégtelent adnék. A tu­domány is megállapította már, hogy a húsban nagyon sok olyan anyag van, ami az emberi szerve­zettől idegen, sejtméreg. A disz­nó- és marhahúst tehát módjával fogyasszuk, inkább együnk he­lyette halat vagy csirkét, sok-sok zöldségfélével körítve. Tartóz­kodjunk az édességektől, a tész­táktól, a süteményektől, mert sa- vasítják a szervezetet. Kerüljük a zsíros, agyonfűszerezett eledele­ket. Természetesen, ha valaki­nek jó a méregtelenítő készsége, annak hosszú ideig nem lesz problémája. Az intő jelekre, a gyomor- és deréktáji szúrásokra, fájásokra, amelyek először csak ritkábban jelentkeznek, nem árt kiizmiiAfxIéi folyóirat XVI. évfolyam JM 1988. augusztusé?^ odafigyelni. Az ételek közül vi­gyázzunk a tejre. Nagyon hasz­nos, értékes tápanyag, de nehe­zen emészthető. És hogy issza a magyar ember? Mint a vizet, önti magába. Ennek következménye aztán az a feltáró folyamat, az előemésztés nem a .szájban kez­dődik, hanem a gyomorban, a patkóbélben, ahol azonnal meg­kezdődik a gázosodás. Van egy mondás erre, hogy a folyadékot úgy együk, mintha szilárd lenne, a szilárdat pedig folyékony álla­potban nyeljük el. Ne kapkod­junk, ne siessünk, jól rágjuk meg táplálékainkat, hiszen az étke­zésnek szertartása van. A re­formtáplálkozás sem azzal kez­dődik, hogy mit együnk, hanem hogy hogyan. Nemcsak azért hir­detem ezt az ősi gyógymódot, mert az egészségmegőrzésnek, a prevenciónak mai világunkban döntő jelentősége van, hanem mert az eredmény, amit az ember átél a kezelések közben, lelkie­rőt, akarattöbletet ad annak, aki úgy érzi, hogy dolga és feladata van az életben. Szüle Rita bkibsíf Margit «kfcag&sj* Óét» t&rlémtmi jétého (* ;**$***) Zíigtttotié Mopv-tf H&íáíí iarlán»í«r»í ét Mit Ml ttttfeii ct mftexctíoqititéif 9e?ufo!fc6<iétimk fitménp iMi Van-e elegendő tankönyv? Ilyenkor tanév elején slágerté­mának számít a tankönyvellátás. Sajnálatos módon általában in­kább negatív szenzációt szolgál­tatnak az erről szóló írások. Az örök optimisták reményével hív­tunk most föl találomra két tan- intézményt, hogy vajon az idén javult-e a helyzet. Az egri Szilágyi Erzsébet Gimnáziumból kedvező hírek szűrődtek ki. A történelmi atlasz kivételével minden tankönyv megérkezett, s noha van, amely­ből egy-kettővel kevesebbet ren­deltek, a tanítás zavartalanul megkezdődött. Az említett his­tóriai segédeszköz is mindössze az elsősöket érinti, hiszen a ha­nyag nebulókon kívül azzal már a felsőbb évesek rendelkeznek. Kedvezőtlenebb a kép a hat­vani Rákóczi úti általános iskolá­ban. Négyféle tankönyvet nem kaptak meg mind ez idáig, s ezek közül a nyolcadikos kémiafela­datlapról, az ötödikes orosz­könyvről és az elsős énekkönyv­ről még a boltban sem tudnak. Utóbbiról annyi kiderült, elkép­zelhető, hogy csak szeptember 15-e körül kapják meg a diákok. Rajz­ás festőiskola Lapunkban megjelent apró- hirdetés nyomán kerestük fel te­lefonon Kishonthy Jenő festő­művészt, aki tehetséges fiatalok számára ez évben is rajz- és fes­tőiskolát indít. — Mióta csak egy művelődési minisztériumi rendelet lehetővé teszi, tehát 1983-tól foglalkozok magánoktatással — mondja. A jelentkezők általában általános és középiskolás korúak, min­denesetre olyanok, akik már túl vannak az úgynevezett „gyer­mekrajz” koron. — Ezt hogy érti? — Nagyon sok szülő fordul hozzám, aki tehetségesnek véli gyermekét mert mondjuk az va­lamely gyermekrajzpályázaton nyert, vagy kiemelkedő teljesít­ményt nyújtott. Aztán esetleg ki­derül, ha már túl van a pubertás­koron a gyerek, hogy rajzkészsé­ge csekély. Másfelől az is igaz: sokkal több a tehetséges fiatal, mint bárki is gondolná. A husza­dik századi uiodernista képző­művészet egészen más, mint azok az ábrázolások, amelyeket kezdők készítenek. Sokakat elri­aszt ez a művészettől. — Ezek szerint ön más elveket részesít előnyben? — A természetelvű rajzokta­tás híve vagyok. — Nem tart attól, hogy tanítvá­nyaiból sok K ishonthyJenő lesz ? — Az a véleményem, hogy mindenkinek a saját maga útját kell végigjárnia. Lehetőség sze­rint ebben segítem a fiatalokat. (jámbor) Vissza az iskolapénzt! Szomszédom, Szabó úr, az elmúlt hét egyik estéjén, megállított a szemetesledo­bó előtt. — Maga ugye újságíró! — támadt rám a mutatóujjával, és rögtön tudtam, hogy me­gint üzenetet akarnak velem küldeni valakinek, aki persze ismét rám fog megharagud­ni, pedig én csak hírnök va­gyok, ki jő, s pihegve szól. — Tessék mondani! — kapcsoltam be agyamban az üzenetrögzítőt, és letettem a szemetesvödröt. — Mondja meg nekik — emelkedett fel az ökölbe ágyazott mutatóujj az orrom magasságába —, hogy vissza fogom kérni az iskolapénzt! Heherészni kezdtem, arra I gondolván, hogy Szabó úr talán Karinthy Frigyes zseni­ális humoreszkje nyomán el­mond egy anekdotát, de téved­tem. — Ez nem egy humoros törté­net, szomszédkám — folytatta Szabó úr. — Engem a jövő hé­ten el fognak bocsátani a mun­kahelyemről, ahol húsz éve dol­gozom. Csakhogy annak idején, az iskolában azt mondták, hogy ha jól tanulok, és jó szakember leszek, a szociaüsta állam a te­nyerén fog hordozni. Most kér­dem én: hol az a tenyér?! Engem az iskolában senki sem világosí­tott fel arról, hogy húsz év múlva az én jeles tudásom elavul, és át kell majd magamat képezni, új munkahelyet keresni, vagy netán egy másik szakmát tanulni. Ezért akarom én visszakérni az iskola­pénzt. Nincs igazam? Sejteni kezdtem, hogy ez való­ban nem egy humoros történet, és megpróbáltam Szabó úrnak komolyan válaszolni. — Kedves szomszéd! Ugye tudja, hogy az iskola az életre ne­vel? A mi életünk pedig, ahogy nagyon érzékletesen jelezte, a nagy állami tenyéren nyugodott. Jelszavaink voltak: Aki nem dol­gozik, az is egyék! Egyenlőtlen munkáért egyenlő bért! Veszte­séges vállalat nincs, csak kevés dotáció! Fent mindent tudnak, és ezt kell tudni lent! És így to­vább, és így tovább! Ha javasol­hatom tehát, ne kérje vissza az is­kolapénzt, Szabó úr, hiszen az oktatás elvégezte a feladatát: ép­pen ilyenfajta életre nevelt. Az lett volna a csoda, ha a folytonos változás, megújulás képességét oltja belénk egy olyan világban, amelyben minden tökéletesnek és változtathatatlannak látszott. — Szóval így gondolja? — ka­szált előttem a szomszéd a muta­tóujjával. — Hogy az iskola az életre nevel! De akkor én mégis­csak visszakérem az iskola­pénzt! Méghozzá a fiaimét! Mostanában ugyanis az élet igencsak változékony, amint az én sorsom is mutatja. De azt nem látom, hogy az okta­tás erre az újfajta életre ne­velné a csemetéimet! — Tévedni tetszik — mondtam derűsen. — A mai iskola már kreatív, a változó viszonyokhoz jól alkalmaz­kodó és vállalkozó kedvű embereket nevel. A tanárok, tananyag, és a módszerek is erre az újfajta életre készíte­nek fel . . . Szabó úr szótlanul végig­nézett, aztán felkapta az üres szemetesvödrét. — Na, viszontlátásra! — vetette oda, és eltűnt az ajtaja mögött. Úgy látszik, nem sikerült meggyőznöm. Pedig nekem ez a foglalkozásom. Csak nem kell továbbképezni ma­gamat? Hohó! Akkor én is i visszakérem az iskolapénzt! Nógrádi Gábor Történelemformáló légkörben Gyorsan változó, folyvást for­málódó, történelmi atmoszférá- jú világban élünk, olyan időszak­ban, amikor a tegnapi igazságo­kat ma korrigálni, módosítani, kiegészíteni kell. Ebben a sajátos helyzetben nincs könnyű dolga a tömegkommunikáció különbö­ző pontjain tevékenykedőknek, hiszen felelősségérzettől vezérel­ve kell állást foglalniuk, tájékoz­tatniuk. E küldetés nyitottságot, toleranciát, de mindenekelőtt félreérthetetlen elkötelezettséget kíván. Ha egyik feltétel sem hi­ányzik, akkor csak meglelik azt az Ariadné-fonalat, amely kive­zeti őket a pillanatnyilag labirin­tusnak tűnő témaözönből. Rádióskollégáink — elismerés érte — tudják mi a missziójuk. Nem húzódoznak a konfrontáci­ótól, az esetleges ütközésektől. Érzékenyen reagálnak minden lényeges kérdésre, s nem vona­kodnak színt vallani. Meggyőző­désem, hogy azért cselekszenek így, mert szakmájukat szép, ne­mes hivatásnak tekintik. Az augusztus 29-i Nyílt szín bővelkedett szellemi pezsgés­ben. A 25 perces programban a riporter gondolati „párbajra” in­vitálta a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezeté­nek képviselőjét és a Miniszter- tanács titkárságának egyik mun­katársát. Hiányoztak a felesleges futamok, az untató tiszteletkö­rök. Külön erény az, hogy senki sem kerülgette a forró kását. Él­vezetes disputa bontakozott ki, olyan párbeszéd, ahol nem az in­dulatok, hanem a mérlegre kí­vánkozó érvek csatáztak. Kide­rült — többek között az —, hogy a terebélyesedő demokratizmus következményeként szárba szökkent a segítőkész vélemény- alkotás, a javaslattevő kritika. Örvendetes ez, hiszen a kor­mányzat —jó ezt leírni — igényli a töprengésre késztető észrevéte­leket, a távlatilag mindenképpen hasznosítható tippeket. Az sem mellékes, hogy az adás után is meditáltunk, bekapcsolódva ab­ba az áramkörbe, amely hozzájá­rul a megfontolt elhatározások születéséhez. Minden szinten. Hasonló, de még gazdagabb „csemegekosarat” nyújtott át nekünk szombaton délután a 168 óra kitűnően felkészült, talpraesett, az oknyomozástól sem riadozó gárdája. Valameny- nyi anyaguk, riportjuk, beszélge­tésük felvillanyzott minket, azt sugallva, hogy „óráinkat”napja­ink tempójához kell igazítanunk. Nemcsak a magunk, hanem mindnyájunk érdekében. A szorgalom dicsérete Szombaton reggel a . . . „Földadta sors . . .’’kollek­tívája Kiskanizsára kalauzolta el a hallgatókat. A lakosokat Trebitsch Péter mutatta be nekünk. Főként kö­zépkorúak és idősebbek vallot­tak arról, hogy életük értelme az állandó tevékenykedés, a forint­termő buzgalom. Másként fogal­mazva: látástól vakulásig dol­goznak. Ennek persze meg is van a látszata, hiszen gyarapodnak, módosodnak. Villának is beillő otthonokat emelnek, drága gép­kocsikat vásárolnak, s abban is versengenek, hogy ki húzat mi­nél többe kerülő díszkerítést há­za elé. Figyelhettük a pro és kontrá­kat. Megnyugtató, hogy a záró­kommentár sem volt didaktikus, azaz ránk bízta a megítélés mi­kéntjét. Igaz csipkedte a kivagyi­ságot, az én többet produkálok, mint te elvét és gyakorlatát, de elmaradtak az ilyenkor szinte törvényszerűen sorjázó dörge­delmek. Csak helyeselhetek, ugyanis ezek az igyekvő falusi polgárok a munka elkötelezettjei, szakterü­letük avatott mesterei. Olyan férfiak és asszonyok, akik az ál­dozatvállalás robotosai. Lehet, hogy elsősorban önérdek sar­kallja őket, de az se kérdőjelez­hető meg, hogy valamennyiün­kért munkálkodnak, Íbiszen ter­mékeik nélkül szegényesek len­nének a piacok, szűkülne a vá­laszték, azaz valamennyien jog­gal bosszankodnánk, háborog- nánk. Az viszont szuverén joguk, hogy pénzüket mire költik. Talán felvilágosíthatnánk őket arról, hogy mit diktálna az előrelátás, az ésszerűség. így aztán legfel­jebb magunkat hibáztathatjuk elmulasztott népművelői kötel­meink miatt. A biztatást vettük. Valószínű­leg nem is kevesen . . . Pécsi István József Attila eddig ismeretlen kézirata Makón Makóról elszármazott budapesti lakostól vásárolta meg a makói József Attila Múzeum névadójának eddig ismeretlen kéziratát. Dr. Tóth Ferenc, a múzeum nyugalmazott igazgatója a kötettel A kézirat két oldala (MTI-fotó: Stekovits Já­nos)

Next

/
Oldalképek
Tartalom