Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-03 / 211. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 3., szombat GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3, „Szerencse fel...” Csendes bányásznapi készülődés a Mátrcudján Az ünnep mindigfelemelő és magasztos. Ezen a vasárnapon pedig ünnepelünk. Méghozzá azokat a bányászokat, akik minden körülmények között a legnagyobb tekintéllyel bírnak egy-egy adott gazdaságon belül. Persze ezt a tekintélyt olyan munkával vívták ki, amire az egyszerű halandó képtelen. De vajon mit jelent ez az ünnep a hétköznapi ember számára? Képes-e együtt örülni a sokszor minden erejét, energiáját latba vető munkással. Bizonyára igen. Környezetükben — ahol élnek, ahol nap, mint nap látják helytállásaikat, hétköznapi harcaikat, ott mindenképpen. Az ilyen ünnepeken mindig eszembe jut katonaélményem. Előtte rengeteget hallottam a kiképzések nehézségeiről, a vége-hossza nincs folyosómosások borzalmairól, az őrségekben átvirrasztott éjszakák lidércnyomásos álmatlanságairól. Úgy éreztem, minden egyes alkalommal át tudtam érezni az éppen soros beszámolót. Csak már későbbjóval később, bent a laktanyában én is egyenruhát viselve jöttem rá: mi is a különbség az átélés és az átérzés között. Ugyanezek a gondolatok jutottak eszembe, amikor néhány évvel ezelőtt alkalmam volt Éger- csehiben a bányába látogatni, vagy a visontai Thorez külfejtés holdbéli táján mínusz 20 Celsius fokban arról érdeklődtem, hányszor pattant el a szállítószalag a dermesztő hidegben, miként törött porrá az acél, a vas, mint a porcelán. Pironkodva bár, de azt is bevallom, hogy ezek az élmények olyan hatást váltottak ki bennem, ami után nemigen kerestem a bányászriportok születésének lehetőségét. Ezúttal azonban úgy tűnik, hogy a gazdaságunkban kialakult új helyzetben sokak számára érdekes lehet, miként készülnek az idén a bányászok saját ünnepükre. A helyszín ezúttal is a Mátraalji Szénbányák Thorez Bányaüzeme. Dr. Dakó György üzemigazgató is érzi, tudja, más ez a bányásznap, mint az eddigiek. Hogy mitől, miért? Erről kezdtünk el beszélgetni. * — Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a dolgokat — állapítja meg, akkor azt mondom, mert az egész országban más minden. Az árak, a bérek viszonya, az adóbevezetést követő tisztázatlanságok olyan alaphelyzetet teremtettek, amik megfogalmaztatják velünk ezt a másságot. Problematikussá vált a bányászat is, néhány más iparággal együtt. Ismertek a pécsi események, amiről beszélni kell! — Minden olyan szándék nélkül, ami beárnyékolná a bányászok ünnepét: mi váltotta ki a munkabeszüntetéseket a Mecsek alján? — A bányászok joggal elégedetlenek. Ezeknek az embereknek a megbecsülése alábbhagyott. A kiemeltség már csak fogalom. A bányász azt vallja, hogy tisztességesen dolgozik. Mégis azt hallja nap, mint nap, hogy veszteséget termel, ha munkahelyére megy. Sorozatosak a kérdőjelek, sok a tisztázatlanság. Persze ezt egy bányász mondja a sok közül, általánosságban. A konkrét kiváltó ok, a hűségjutalom kifizetése, azt gondolom, mindenki előtt közismert. De ez már csak kiváltó ok volt. — Ezek után elkerülhetetlen a kérdés: mi a helyzet saját házuk táján? — Erről érthetően szívesebben szólok, annál is inkább, mert azt tudom mondani, hogy mi még viszonylagosan könnyebb helyzetben vagyunk. Ennek pedig az az alapja, hogy egy nemrégiben megfogalmazott népgazdasági döntés értelmében a kül- fejtéses bányászat jelentősége növekszik. A Gagarin Hőerőmű — ami a mi jövőnket biztosítja — felújítása a tervek szerint halad. Ezzel párhuzamosan nálunk is szükséges a rekonstrukció. Ez pedig két dolgot takar. Először is a húsz éves, vagy a még régebbi gépeinket korszerűsíteni kell, olyan állapotba hozni, amelyek megfelelnek a mai termelési követelményeknek. Elengedhetetlen az is, hogy új gépeket vásároljunk. Ugyanakkor látni kell, hogy egy tonna szén kitermeléséhez jóval több föld megmozgatására van szükség, mint 10-15 évvel ezelőtt. — Két dolgot említett a rekonstrukció kapcsán. A másik? — Ez az, amiért úgy fogalmaztam, hogy mi viszonylag köny- nyebb helyzetben vagyunk. A nyugati bányamező 1990-re kimerül. Olyan területi előkészítés szükséges, ami ezt pótolja. Ez lenne a déli bánya nyitása. Ez egy külön témát is megér, javaslom, hogy később térjünk rá vissza. Erről csak annyit, hogy az állami támogatások milliárdos nagyságrenddel apadnak. Nem tisztázott, mi lesz a 3-as számú úttal, környezetvédelmi, mezőgazda- sági területi problémák is adódnak bőven. Mindenesetre a 24. órában vagyunk ezeknek a kérdéseknek a végleges megválaszolásában. Mert hogy a Gagarin rekonstrukciója is befejeződik •1990-re, tehát kell a szén. — Az itt dolgozók annak biztos tudatában készülhetnek a bányásznapra, hogy lesz munkájuk? — Mindenképpen. S ezt tudattuk is a 3500 emberünkkel. Fejlesztés alatt állunk, terveink vannak, nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy itt biztosítjuk a jövőt. Ezzel együtt érzik dolgozóink is, hogy az idei bányásznap gondterhesebb a korábbiaktól. — A hűségjutalmak kifizetése okozott-e bonyodalmakat? — Nem akarok most kiállni a kormány véleménye mellett, mert annak nincs is szüksége rá -, de tényleg hibáztak a pécsiek. Mert hogy valóban a vállalati szabályozás keretein belül kellett volna rendezni az ügyet. így tettük mi is. A hűségpénz kifizetését megelőzően személyre szólóan intézkedtünk arra, hogy ennek nettó értéke ne maradjon el a tavalyitól. Miközben búcsúzunk, az igazgatótól megtudjuk még azt is, hogy ő személy szerint nagy jelentőséget tulajdonít az idei bányásznapnak. Örömmel vette, hogy személyesen meghallgathatja az országos központi ünnepség szónokát, Grósz Károlyt. Nem véletlen. Az ő megnyilatA két aknász, akik termelésirányítók. És itt közlekedni is kell! kozásai mostanság mindig nagy érdeklődést váltanak ki. A bányászköszöntésnek megfelelően Jó szerencsét! kívánsággal fogunk kezet, s elindulunk a nyugati bányaüzemmbe. Teljes mértékben Árvái László gépkocsivezetőre bízzuk magunkat, mert hogy azon a terepen többünk megállapítása szerint csak helikopterrel lehet biztonságosan végighaladni. Úgy jó száz méter magasan. Elképzelhetetlen akadályokon átjutva, nem egy kapaszkodj^) felszólítást követően jutottunk el a marótárcsás, közvetlen átrakós kotrógép közelébe. Ez egy akkora monstrum, ami bőven kilátszik abból a munkagödörből, amelynek helyén 1990-től két kilométer hosszú, másfél kilométere széles, s még nem tudni, milyen mély pihenő tó lesz. Óránkénti teljesítménye Ami a szállítószalagról a gépre hullik, azt le-kell lapátolni A monstrum egy része munka közben (Fotó: Szántó György) Dr. Dakó György: — Viszonylag könnyebb a helyzetünk. A telefonnál Majoros Ferenc kotrómester, a vonal másik végén a „titkárnője’', aki diszpécser. Kolla Sándor figyelő is sokatmondó: kétezer köbméter. S míg mindezt megtudjuk kísérőnktől, a műszaki igazgatóhelyettes, Morvái Lászlótól, feltámad a szél. Ez pedig nem éppen veszélytelen. A 320 méter hosz- szú gépnek ugyanis szélirányban kell állnia. Ha nem, úgyis elfordul. Igaz, akkor már tör, zúz. A gép tetején forog a szélkerék, méri az értékeket. Mert, ha egy ilyen monstrum elszabadul, nincs az az ember, aki megzabolázza. Irányítója, Majoros Ferenc kotrómester csak mosolyog a hallottakon, s azon ahogy mi csodálkozunk. Persze ő a „sofőr”, könnyű neki, mert mindent tud, mit mikor és miért kell csinálnia. Már két évtizede ezt a munkái végzi. Előtte mélyművelésű bányász volt. Azt mondja, összehasonlíthatatlan a kettő. Itt nincs annyira fizikailag igénybe véve, viszont jóval nagyobb figyelemre van szükség. Az ő munkáján nagyon sok múlik. Igaz, van még egy rakodó-, és egy bányamester a gépen, de az ő fülkéjéből dől el minden. Ahogy megszólal a telefon, s egy kedves női hang arról érdeklődik, minden rendben van-e, kell-e szódavíz, vagy valami más, plusz munkaerő, gép, egyebek, nevetve mutatja be: — ő az én titkárnőm. A diszpécser nélkül nem is léteznénk. A gépóriáson nyolcán dolgoznak. Telefonon tartják a kapcsolatot, mert jó néhány percbe beletelne a személyes találkozás. A számtalan lépcsőről nem is beszélve. • Együtt köszöntik a bányásznapot a gyöngyösi Dimitrov kertben. Megbeszélték azt is, hogy mindenki elviszi a család többi tagját is az ünnepre. így lesz teljes a bányásznap. Lefelé araszolva az ide-oda ingó lépcsőkön, Kolla Sándorral találkozunk. Olyan, mintha elbújt volna. Nem is tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: — Mit csinál? — Most én vagyok a figyelő — mondja, s némi unalom látszik az arcán. — Elnézést a laikus kérdésért, de mit csinál egy figyelő? — Figyel... — Értem - mondtam kissé bizonytalanul, s miutánn ebben maradtunk, gyors búcsúra kényszerültünk, mert hogy a valahol felettünk ívelő szállítószalagról igencsak jócskán peregni kezdett a szén. Már kifelé tartottunk az utolsó riportok színhelyéül szolgáló, kimerülőben lévő nyugati bányából, amikor összefutottunk Varga Istvánnal és Kiss Pál Istvánnal. Mindkettőjük kezében rádió, ők irányítják a munkát. Aztán kisebb vita kerekedik arról, hogy mi is a beosztásuk. Bányásznyelven szólva, ők aknászok. De mert hogy a külfejtésen nincs akna, így hát termelésirányítók. Ezt az egyik elfogadja, a másik nem. Majd a végén abban egyeznek meg, hogy ez számítson a legnagyobb vitának kettejük között. készülnek az ünnepre. Úgy búcsúzunk Visontától, hogy azt tapasztalhattuk: ez az ünnep is magasztos és felemelő lesz. De hogy végleg meggyőződjünk róla, bennünket is meghívtak. Gyöngyösre a Dimitrov kertbe vasárnapra. Ott leszünk, s ígérjük: őszinte szívvel együtt énekeljük velük himnuszukat: „Szerencse fel, szerencse le, ilyen a bányász élete...” Kis Szabó Ervin
