Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-02 / 210. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 2., péntek GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Régi újdonságok Mikor az ember észreveszi, hogy a nem régen forgalomba került barna kenyér már korántsem olyan barna, hanem egyre világosabb, különös kérdések ötlenek fel benne. Miért kezd hasonlítani a barna vekni — egyre fehéredéi mivoltával — fehér kenyér társára. Hiszen mikor kitalálták ezt az egészségesebb terméket — vagyis pontosabban elkezdték újbóli gyártását — éppen az volt a cél, hogy egy alapvetően más cikk kerüljön a fogyasztók asztalára. Most meg, az ördög tudja miért, kezd vissza- vedleni a megszokottá, már amennyiben kapható. Nem könnyű probléma. De, ha eltávolodunk holmi sütőipari problémáktól, akkor is találkozhatunk hasonló dilemmával. Ilyesfajta jelenséget fedezhetünk fel ugyanis a néhány éve bevezetett és „korszerű” Képújság esetében is. Ebben a műfajban — mint tudjuk — az volt az újszerű, hogy a televízió képernyőjén nem képes beszámolók és filmek tűntek fel, hanem betűk. S éppen általuk szerezhettük be mi, a nézők a nap legfrissebb információit. Ám nem telt bele sok idő; bizonyos ábrák, képek jelentek meg a betűk mellett, sőt azok még életre is keltek. Villog a rendőrautó szirénája, szórja sugarait. Szóval ilyesfélék. Már olyan hangokat is hallani, hogy ha ez így megy, ("fejlődik”) tovább, a Képújságban is lassan újra felfedezik a TV-híradót. Megint a régi és jól ismert motívum az újban. Egy olyan újban, ami — gondolom én — más kell, hogy legyen, mint a hagyományos, hiszen különben minek is találták volna ki. Mindenesetre az nagyjából sejthető: ez a féle reflex nem csupán a pékekben, vagy a televízió szerkesztőiben működik. Jó: a barna kenyér vagy a Képújság nem tartozik a legjelentősebb dolgok közé, de a példa attól még példa. Persze hozhattam volna példákat — divatosan — a társadalomból is. De ezt már kicsit unják az emberek, másrészt pedig ez a párhuzam olykor kockázattal jár. Nem biztos, hogy mindig igaz az „áthallás”, nem lehet mindent átvetíteni egy nagyobb egészre, és állandóan hatalmas összefüggéseket felfedezni. Pedig ez egy igen hálás és látványos feladat. Dehát néha az ügy egészen egyszerű; ha a kenyeret vesszük, a masszába olyan anyagot kell beletenni, hogy abból barna, és ne pedig fehér kenyér legyen. Eny- nyi... És mégis az a bizonyos (új, de mégis régi) jelenség felüti fejét máshol is. Gondoljunk csak a sokszor emlegetett kifejezésre — visszarendeződés -, amit általában a reformmal kapcsolatban szoktak hangoztatni. Vagy arra a magatartásformára, amely hirdeti a demokráciát, de valójában inkább a diktatúra eszközeit alkalmazza. Mikor a tetszetős díszletek mögött nagyon is rút dolgok történnek. Változatlanság — a változásban. Mert egyesek úgy próbálnak korszerű vonalat képviselni és hirdetni — ezt ugyanis ma már elvárja ország, világ, nép -, hogy közben mereven őrzik a régit. Új formában ósdi tartalom: megtévesztő és alattomos játék. No de ne példálózzunk tovább a társadalommal. Legyünk önkritikusak tehát, és nézzünk magunkba. Mindnyájan hajlamosak vagyunk beleesni az említett csapdába. Nem véletlenül dívik nálunk a közmondás: „Járt utat járatlanért el ne hagyj...” Ez az új követésére és befogadására buzdító — igen progresz- szív — mondás alighanem modellértékű. Talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, jelkép ez a javából. Bár ki tudja. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha egy sor felfedezéstől „eltekintettünk” volna. Ha például nem találták volna föl az automobilt, most nem bosszankodnánk a benzináremelés miatt. Ha pedig megmaradtunk volna abban a hitben, hogy a Föld lapos, megannyi fejtöréstől óvtuk volna meg az űrrakéták konstruktőreit, hiszen — gondoljunk csak bele — mennyi munka előzte meg azt az eseményt, mikor Gagarin elsőként megkerülte a földgolyót. Be kell hát látni; gigászi erőfeszítést igényel minden újdonság. Nem csoda, ha nem akarunk rögtön barátságot kötni vele. Megannyi gond, dilemma és töprengés — őrület. Bizony bevallom ezek után: nem szívesen lennék képújságszerkesztő, pék meg végképpen nem. És akkor más foglalkozásokról már nem is beszélek... Havas András Bővülő külkereskedelmi szervezet Több mint 600 jogi személy — vállalat, szövetkezet — rendelkezik már külkereskedelmi joggal. Közülük több mint 250 szervezet az idén kapcsolódott be a külkereskedelembe. A kisiparosok érdeklődése is jelentős. A múlt esztendőben még egyetlen magánvállalkozó sem kaphatott külkereskedelmi jogot, az idén viszont 100 kisiparos szerezte már meg a jogosítványt. Ezek a szervezetek a Magyar Gazdasági Kamara keretében működnének. Munkájukban a termelők, a felvásárlók, értékesítők, külkereskedelmi vállalatok egyaránt részt fognak venni. Társszerzőként Gyöngyösről Példatár magyar és belga tapasztalatokkal Hogyan lesz valaki egy készülő könyv társszerzője? Különösen olyan tudományos mű esetében, amely hazánkban és Belgiumban jelenik meg. Egyszerű a válasz: szoros együttműködéssel! Nos, erre jó példa dr. Magda Sándor, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Társadalomtudományi Kara gyöngyösi vállalatgazdasági üzemérnöki intézetének igazgatója, aki egy ilyen munka részese. Nemrég járt a belgiumi Gentben, ahol felkérésre vállalta ezt az elismerő megbízatást. Ennek azonban hosszabb története van. Az előzményekről érdemes idézni a társszerzőt: —Tulajdonképpen még 1981- ben kezdődött a kapcsolat — mondja de, Magda Sándor -, amikor nemzetközi vállalatgazdasági tudományos tanácskozást rendeztünk Gyöngyösön. A meghívottak között volt dr. Maion igazgató és dr. Dalemans professzor, a belgiumi mezőgazdasági minisztérium gépfejlesztési és mezőgazdasági szervezési intézetéből előadóként. Lényegében ekkor ismerkedtünk ösz- sze, és ez a kapcsolat azóta is tart a két neves professzorral. Időközben Dalemans úrnak megjelent egy munkája a mezőgazda- sági szállítási folyamatok szervezésével kapcsolatban. Erre mi is felfigyeltünk itthon, és 1985-ben dr. Enese Lászlóval, a mosonmagyaróvári agrártudományi egyetem tanszékvezető tanárával közös pályázatot nyújtottunk be a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumhoz. Arra kértünk támogatást, hogy a külföldi munka- és üzemszervezési kutatások hazai honosítását végezhessük. Nos, el is fogadták a szaktárcánál, amely egyben lehetőséget nyújtott ahhoz is, hogy gyöngyösi intézetünk az akadémia egyik kutatóhelye lehessen. Ennek az a lényege, hogy lehetővé vált a tudományos fokozatra, elsősorban kandidátusi fokozat eléréséhez az arra alkalmas szakemberek felkészítése. — 1985 óta milyen eredményeket értek el az említett témakörre vonatkozóan? — Nos, dr. Enese Lászlóval közösen a múlt év végére olyan matematikai modellt dolgoztunk ki, amely dr. Dalemans profesz- szor elméleti munkájára épül. Egyben magában hordozza annak a lehetőségét is, hogy egy- egy szállítási folyamat optimális szervezését kialakíthassuk. Ennek nagy előnye, hogy a veszteségidőt minimálisra lehet csökkenteni, tehát a legkisebb költséggel valósítható meg. Tavaly itt járt intézetünkben a két belga professzor, és bemutattuk nekik az addig végzett munkánkat. Arra biztattak bennünket, hogy folytassuk, mert a belga elméleti tapasztalatokra építve a gyakorlat által is igazolt tudományos eredményeket hoztunk létre. — Tulajdonképpen így jött létre a közös könyv megjelentetésének gondolata? — A közelmúltban dr. Enese professzorral ellátogattunk a genti intézetbe, ahol összegeztük a közös eredményeket. Ott született meg az az elhatározás, hogy Dalemans professzor, dr. Enese László és jómagam mindezeket egy közös munkában ösz- szegezzük, még az idei év végéig. Ennek címe A mezőgazdasági szállítási munkák optimalizálása lesz. Ez az egyes munkafolyamatokat elkülönítve tartalmazza. Egy példatárat bocsátunk a gazdaságok rendelkezésére könyv alakban, amely arra ösztönöz, hogy a korszerű mezőgazdaság szállítási igényeit is program szerint végezzék, nem úgy, mint jelenleg, főleg vélemények, egyéni tapasztalatok alapján. Ugyanis bizonyított tény, hogy a mezőgazdasági főidőben a szállításra az összidő hatvan százalékát fordítják a gazdaságok, a mellékidőnek harminc százalékát, s az úgynevezett holtidőnek pedig tíz százalékát. Az általunk kidolgozott matematikai modell lehetőséget nyújt arra, hogy az említett mellékidőt harmincról tíz százalékra csökkentsék. Ez pedig húsz százalékos eredménynövekedést hozhatna. A fejlett mezőgazdasággal rendelkező nyugat-európai országokban ennek megfelelően szerveznek, tehát itthon is érdemes lesz alkalmazni. Egyébként intézetünk arra törekszik, hogy ezt a példatárat önköltségi áron adja át az üzemeknek, minél gyorsabb elterjesztésre. Elhatároztuk, hogy néhány gazdaságban, például Erdőtelken, Tarnamé- rán, Gyöngyöspatán hamarosan kipróbáljuk. Olyanokat választunk, amelyekben nagy mennyiségű terményt kell mozgatni, szállítani, és ez a költséggazdálkodásban sem közömbös. Nyilván a tapasztalatokból mi, kuta(A szerző felvétele) tók is természetesen sokat tanulunk. — A tanulmányút során volt e módjuk a belga mezőgazdaságot megismerni? — Találkoztunk a genti egyetem közgazdasági fakultánsának vezető professzorával, Martens- sel. Hazánkban is ismerik őt, hiszen több alkalommal tartott előadást Magyarországon. Segítségével megismertük az egyetem munkáját, az agrárszakemberképzést. Véleményt cseréltünk közös kutatási témákról is. így jött szóba például az időtényező szerepe a mezőgazdaságban. Megtudtuk, hogy Belgiumban olyan érdekeltségi rendszert alakítottak ki, melynek nyomán a farmerek érdekeltek a kutatási eredmények gyors hasznosításában. Voltunk olyan tejtermelő gazdaságban, melynek az említett genti intézettel van több éves kapcsolata. Ott százötven tehenet gondoznak, s az egy állatra jutó tejmennyiség 7300 liter évente. A telep teljesen automatizált, a takarmányozástól a fejősig. Az összes tejet feldolgozzák sajtnak, tejfölnek és különböző ízesítésű joghurtoknak. Jártunk a világ legnagyobb sajtgyárában, a belga Kraftban. Ez transznacionális cég, tehát a Földön negyvenkét gyárat működtet. Ami rendkívül megragadott bennünket, hogy mennyire magas színvonalú a munkaszervezés. Nyugodt légkörben, kiegyensúlyozott körülmények között dolgoznak a munkások, az alkalmazottak, pontosan, precízen, eleget téve hivatásuknak. Ott a fő törekvés az, hogy a nap huszonnégy órájából minél kisebb legyen az időveszteség. Emellett pedig a piaci és az ezzel összefüggő reklámmunkát tartják mindenekelőtt. Náluk természetes dolog, hogy a tudományos eredményeket nap mint nap a termelés szolgálatába állítsák. — Mennyire elégedett a látottakkal, a hallottakkal? — Mind dr. Maton, mind dr. Dalemans, valamint dr. Martens kifejezték reményüket, hogy kapcsolataink a következő években is gyümölcsözőek lesznek. Mi itt a gyöngyösi intézetben arra törekszünk, hogy minél több kollégát bevonjunk a közös kutatási programokba. Egyébként örömmel tölt el, hogy Maton és Dalemans professzorok elfogadták meghívásunkat, és 1990-ben a Gyöngyösön megrendezésre kerülő II. Vállatgazdasági Tudományos Napokon előadást tartanak. Mentusz Károly Előrebocsátom, nem vagyok közgazdász. Mi több, még azt is elismerem, e téren ismereteim nem sokkal haladják túl az esztendőkkel ezelőtti, ha úgy tetszik, szemináriumok anyagát. Egyre azonban mindenképpen emlékszem,tanultunk valamit a piac törvényeiről, mely a hétköznapi nyelvre leegyszerűsítve valahogy így hangzik; a kereslet és a kínálat szabja meg az értékeket, mármint az áruk értékét — többek között. Hát ebből kiindulva jócskán akad mostanában érthetetlen, illetve számomra érthetetlen dolog. Ámbátor lehet, más hozzám hasonló háziasszonyban is támadnak ilyesféle gondolatok. Vegyük például a tojást. Olvasom nem is oly régen, hogy millió számra eladatlan maradt a tojás, mert úgymond túltermelés van, valamilyen külpiac „nem jött be.” Na, mondom, ez nagy baj, de biztos, hogy a sok eladatlan tojás miatt olcsóbb lesz. Menjünk a piacra! Mondjam? Minek, hiszen Önök is tudják. Nem hogy olcsóbb nem lett a tojás (két forint alatt nem is találtam), de hovatovább örülök, ha egyáltalán van. Mert például a múltkoriban Egerben egyszerűen nem volt. Pontosabban — mivel nem jártam végig minden létező helyet — abban a háromnégy üzletben, ahol kerestem, egyáltalán nem volt. Fel is hagytam a kereséssel. • Apropó tojás. Ugyancsak abban a cikkben, melyben tájékoztattak arról, hogy milliós tojásrakomány sorsa bizonytalan, még mást is olvastam. Hogy az illető gazdaságok kénytelenek ezres nagyságrendben levágni a tojótyúkokat. Hát ez kár, morfondíroztam rajta, mert ugye akkor jövőre meg azért nem lesz tojás, de mivel minden rosszban van valami jó is, nyilván olcsóbb lesz a tyúk kilója. Kitalálták. Nem lett olcsóbb. Sőt, a minap meglátogatva kedvenc boltomat — mert más a közelben nincs is — óriási meglepetés ért. Kiválasztottam egy jó tyúklevesnek való aprólékot. Amint illik, fizetni akartam, ám a pénztáros számolni kezdett: ennyiszer annyi az annyi, és beütötte az aprólék árát — körülbelül négy forinttal többet a szokottnál, és a csomagon jelzettnél. Mi van? — kérdeztem. Drágább lett az aprólék, mondta sajnálkozva. * Drágább lett. Töredelmesen bevallom, noha én is a piacról élek, nekem lassan halvány fogalmam sincs egyes áruk árairól. Mire megtanulom, akkorra úgy is változik. És ez nem azokra az árukra vonatkozik, melyeknél bejelentik — legalább az áremelés napján, hogy leszoktassák az embereket a felesleges halmozásról -, hanem a váratlan kis ’’áremelésecskékre”. Például: létezik egy Katica csokoládébevonat, amiből unokáim szerint nagyszerű krémeket állítok elő a tortákhoz. Mostanában egy darabig nem volt. A minap örömmel fedeztem fel, hogy újra kapható. Nosza, veszek rögtön három táblával (hej, ez a tartalékolás), a pénztárnál barátságosan közlik velem: tetszik tudni, hogy felment az ára? Igaz, mindössze két forint valamennyivel. De hogy miért? Tudtommal sem az alapanyag ára nem ment fel (benzint ugyanis nem használnak hozzá), se a forgalmi adója nem növekedett. Szóval ismét egy érthetetlen dolog. És még hány ilyen apró meglepetés várja az embert. Néha elgondolkozom, ez "benne foglaltatik ama 15, illetve most már 17 százalékban? * Ha már az áraknál tartok, valahogy mostanában mindenről csak ez jut eszembe (és félek, nem csak nekem), számomra igen nagy rejtély egy-egy ár kialakulásának módja. Mondjuk, a gyerekruháké. Nézem a kirakatot, s találtam egy igen aranyos kis szoknyás, blúzos valamit. Nézem az árát: 600 forint. Számolni kezdtem, mivel konyítok valamit a varráshoz, nem volt nehéz kikalkulálni, hogy a szoknyán fél méternyi, a blúzon körülbelül ugyanannyi anyag van (két esztendős forma gyerekre való). Az anyag vászon, ha a legjobb minőségű, akkor sem több az egész, hogy precíz legyek, kiskereskedelmi áron 70-90 forintnál. Akkor mi kerül a fennmaradó 500 forintba? Tudom is a magyarázatot, a dotációt törölték. De mit dotáltak ennyivel? A bért? Tudomásom szerint a konfekció ipar épp az alacsony kereset miatt küszködött munkaerőhiánynyal. De hasonló meglepetések érnek a gyermekcipőnél, a felnőtt méretnél is drágább apró gyermekbugyiknál, és sorolhatnám. Felmerül bennem a kérdés? Igaz, egyre nagyobb válalla- ti önállóság szükségeltetik, bízzuk a piaci viszonyokra és a keresletre az árakat. De ennyire?! S hogy valahol némi igazam van, abban, hogy baj van az ármegállapításokkal, azt valamiképp igazolta az idei leértékelés. Még annyival olcsóbban sem kellett sok minden. Mert még leértékelve is drágább, mint amennyit megér. Igazán röstellem, hogy annyit zsörtölődök, de mintha manapság több oka lenne az embernek erre. Abba is hagyom, csak még egy dolgot. Van egy tündéri hathónapos unokám. Csak rá kell nézni, máris mindenkire mosolyog. Gyanítom, csak azért, mert még nem tudja, kerek egy hónapja eltűnt a babapúder. Se belföldi, se külföldi nem kapható. Se Egerben, se Debrecenben, se Miskolcon. Máshol még nem kerestük, de a jövő héten mozgósítjuk az ország más szögleteiben lakó rokonokat is. Ámbár lehet, addigra újra lesz az üzletekben. Csak attól tartok, egy csík helyett kettő lesz ráfestve, s mivel így a felhasznált csomagoló anyag drágább lesz, a púder is drágább.. Hogy micsoda jóstehetség lettem! Mire befejeztem a zsörtölő- déseket, férjem átszólt a másik szobából: igazad lett, drágább lesz a babapúder alapanyag-áremelkedés miatt... — deák — Zsörtölodések
