Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-02 / 210. szám

KULTÚRA KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 2., péntek Lili bárónő nem öregszik Ma este: Egy bolond százat csinál — Hatvanban A hatvani zenés színházi nyár idei harmadik estéjén az ország déli határszéléről érkezett Jókai Színház társulata volt a vendég, és­pedig az öregedni nem igyekvő, vi­lágszerte színpadra állított Lili bá­rónő című nagyoperettel. S anél­kül, hogy túl lihegnénk zene, lib­retto, szerepformálások tekinteté­ben e produkciót, újra megállapít­hatjuk: Huszka Jenő zenéje való­ban nem vesztett hatásából. A meglehetősen áttetsző szöveg­könyvet megemelő, sokszínű mu­zsika, amely már e század elején is hódított, ugyanígy érvényesül je­lenidőben! Nem csoda tehát, hogy — össze­játszva a végre kellemesre fordult idővel — Lili, az újsütetű bárónő és az Illésházy gróf iránti, hirtelen ki­bomlott szerelmi történet sok hu­morral, mókázással fűszeres jele­netei, dalbetétei rendre viharos tapsra ragadtatták az augusztus végi este nagyszámú közönségét. Nyilván részese volt a meleg fo­gadtatásnak a rendezésben jeles­kedő Balogh Gábor is, vagy szíves szóval említhetjük a táncokat ko- reografáló Novák Éva nevét. A szereplők listáját magunkban bön­gészve a grófságba pottyant, mar­káns hangú Kincses Károly, a pén­zen vett bárónőséget finom méltó­sággal megélő Morvay Pálma, s az apa szerepében ugyancsak jól öni­ronizáló Gyurcsek Sándor nevé­nek fölemlítése kívánkozik az élre. Úgy hatottak ők, a nyár végi éjsza­kában, amiként ezt Martos Ferenc annak idején megírta, Huszka pe­dig hangúkra bízta a muzsikával való jellemzés dolgát. Persze, többek együttmunkál- kodása erősítette még a mókás, többszálú szerelmi történet hitelét. Ám közülük élre kívánkozik két mellékesnek tűnő figura — Agat­ha, Christina — életre keltőjének neve. A Jászai-dijas Dénes Piros­ka és Nagy Mari szinte főszereplő­vé léptek elő Németh Zoltán stílu­sos díszletei között, s eleve eldön­tötték a csabai produkció sikeres fogadtatását. Ma, pénteken este fél 9-kor egyébként fővárosi társulat a Jó­zsefvárosi Színház együttese ven­dégeskedik a hatvani szabadtéri színpadon, hogy egy fergeteges hatású zenés vígjátékkal, Szüle Mihály és Harmath Imre Égy bo­lond százat csinál című darabjával zárja az immár ötödször megren­dezett színházi nyarat, amely fi­nanciális okokból ezúttal rövidebb ugyan, de így is igazolja a vállalko­zás helyénvalóságát. Hogy pedig kiknek jutnak az üzemek által fö­lajánlott hagyományos nívódíjak? Erre lapunk jövő keddi számában adhatjuk meg a társadalmi zsűri válaszát. (m. gy.) Nagy örömmel és érdeklődés­sel olvastam a Magyar Nemzet 1988. augusztus 4-i számában Beiczer Éva értékes és érdekes írását Csokonai Lillájáról, mert hiszen minden észrevétel előbb­re viheti az eddig még kevésbé vagy nem tisztázott irodalomtör­téneti problémákat. A „verseket másolgató Lilla” története pedig igaz, ugyanis Lilla csak addig volt „sok kötelezettséggel terhelt háziasszony” amíg Lévai István feleségének mondta magát. Na­gyon szerette már leány korában a verseket, nevezetesek voltak a Komáromi Tudós Társaság iro­dalmi találkozói, ahol Péczeli, Édes Gergely, Zay Sámuel, Fá­bián Júlianna és mások társasá­gában gyakorta megjelent. (Itt találkozott Csokonaival is.) Szé­pen énekelt és jól játszott húros hangszereken, Csokonai: „A Muszikáló Szépség” című versé­ben így ír róla: „De midőn Száts- kád daljára /A húrokat penge­ted:/ Mit érzek! minden trillára/ Szívem ölöd s élteted./ A han­gok virággá válnak/ Mosolygó ajjakidon/ S a virágok hangítsál- nak/ Teremtő újaidon./ Ugyanezt megerősíti Haraszti Gyula 1880-ban, amikor azt írja Lilláról: „. . . Könnyes szemek­kel dúdolgatja, gügyögi azokat a bús dalokat(!) miknek az ő egy­kori könnyelműsége adott lé­teit.” Nagyon féltette és nagy becsben tartotta Csokonai emlé­keit. Domby Márton: „Csokonai Vitéz Mihály Élete” című könyve és a Keresztyéni Tanítások szinte érintetlenek a kímélettől. Tápay Szabó László szerint a halott Lil­la mellett megtalálták a Lilla-da- lokat is, „szépen bekötve.” A múlt század végén még a jó erő­ben lévő Vajda Elek tatai lakos (Lilla unokaöccse) debreceni lá­togatásakor elmondotta a „DEBRECZENIELLENŐR”- nek 1897 július 9-én, hogy „a Lilla anyja amíg élt, sokszor em­legette Csokonait, de sohasem tudott iránta felmelegedni. Ke­vésre becsülte a poétát, aki ma­gas tetejű köcsögkalapban, vál­laltra omló tömött fekete hajjal, ócska sárga csizmában, amiből kinézett a lába, járogatott a Vaj- dáék háza felé. Ilyen himpellér ne tapossa az .én küszöbömet, mondogatta. Később, amikor Csokonai két(!) kis verses füzetét emlékül elküldte Lillának, azt édesanyja parancsára tűzbe kel­lett dobnia. „El kell fogadjuk a szemtanú vallomását, aki szemé­lyesen vitte el Lilla gyűrűjét Deb­recenbe a Csokonai-kömek, ez­zel is törleszteni akart a Vajda család” adósságából (mint mon­dotta) Csokonai emléke iránt. Divat volt a XIX. század elején a verseknek másolgatása. 1965- ben e sorok írójának egy 90 esz­tendős vak asszony Dunaalmá- son elénekelte Petőfi: „Csoko­nai” című költeményét . . . Lilla 1840-ben „szabadult fel” „háziasszonyi kötelékeiből”, amikor első félje halála után meggyőződhetett arról, hogy a végrendeletből félje kisemmizte. Amikor 1844-ben Vég Mihály esperes után nagytiszteletű asz- szony lett, előszedte Csokonai emlékeit, amelyektől hamarosan megvált. Szemző Piroska úja a Tükörben 1930-ban: „Még éle­tében történt, hogy a látogatók elvitték tőle a költőnek kézirat­ban átadott verseit, leveleit, ami­ket sokszor kérés nélkül is el- ajándékozgatott.” így került elő Csokonai barátjának és debrece­ni iskolatársának Édes Gergely­nek első kiadású verseskötete egy dunaalmási ház padlásáról, amely e sorok írójának tulajdo­nában van. Beiczer Éva úja: „A másolgatásra vonatkozó megál­lapítás sem logikailag, sem lélektanilag nem helytálló.” Vi­tatom ezt a kijelentést. Lélekta- nüag — amint ismeijük az előz­ményeket — az idős Lilla nagy becsben tartotta Csokonai verse­it. Hát hogyne becsülte volna, hi­szen a Lilla-dalok róla szóltak, és Rákosné Ács Klára szerint: „Egész életét ekkor már a múlt­ban élte, csak a múltból élt.” Cso­konai anyja által küldött Lilla- dalokat annyira féltette, hogy szinte hozzá sem mert a kötethez nyúlni. A verses füzet pedig agyonhasznált, forgatott ereklye lett . . . Rákosné Ács Klára tekinté­lyes grafológusnak a vizsgálatai szerint a verses füzetben Lilla ke- zeírása látható és olvasható. Ezt „a bet űszerinti grafológiai egy­bevetés, a teljesen egyéni nagy N-ek, és a fantáziára valló V-k azonosítása is igazolta.” Szilágyi Ferenc irodalomtörténész is hi­telesnek tartja Lilla keze írását a verses füzetben. Birtokomban van a teljes Lil- la-per anyag másolata, benne Lilla keze írásával megírt hosszú oldalak, amelyeket megtekintve és tanulmányozva észrevehetjük a tökéletes hasonlóságot a verses füzet betűivel, amelyet egy és ugyanazon kéz írta. Kunszery Gyula szerint: „Az almási sírhant alatt egy elfáradt, törődött öregasszonynak Végh Mihályné esperesnének tetemei nyugszanak. De Lilla nem halt meg. Egy ragyás képű, mélate­kintetű iskolájából kicsapott di­ák költészetében örökké él.” Dr. Ferenczy Miklós Vidéken élni Tuskés Tibor új könyvéről Könyvének mottóját Tüskés Ti­bor Stendhaltól vette: „Nem kifo­gásolok és nem helyeslek; megfi­gyelek: ennyi a kérlelhetetlenség.” A címadás Németh Lászlóra utal, aki 1966-ban ezen a címen foglalta össze gondolatait a vidéken élő ér­telmiség feladatairól, hivatásáról. Tüskés Tibor számára Pécs la­kó- és munkahely; Várkonyi Nán­dor, Csorba Győző, Weöres Sán­dor és sok más író és költő életé­nek, pályakezdésének színhelye. Tüskés a Jelenkor főszerkesztője­ként, majd tudományos kutató­ként, a Pannónia Könyvek szer­kesztőjeként úodalomtörténész- ként, íróként ide gyökeredzett. Ily- lyés, Pilinszky, Nagy László, Ró­nay György monográfusának eredményeire méltán figyelnek fel szerte az országban. A bevezetőben soijáztatja az adatokat: Budapesten lakik az or­szág lakosságának egyötöde, itt ta­lálhatók a minisztériumok, a könyvkiadók, az ország 32 színhá­zából 20 stb. Meggyőzően értel­mezi a „vidék” fogalmát. A „vidé­ki” elmarasztaló, lekicsinylő, le­értékelő, lenéző, lekezelő, lebe­csülő jelentésű, mintha a főváros­sal összevetve csak az elmaradott­ság, kicsinyesség, sivárság szinoni­mája lenne, mintha Soroksárnál Magyarország határa húzódna. Szól a fővárost elítélő jelzőkről is. A vidéki elsősorban azt jelenti, hogy nem fővárosi, vagyis helyet, eredetet, származást jelöl. A szűk­látókörűség, a provinciális jelentés tapadt hozzá, a helyi értékek túl- és lebecsülésének veszélye, amely nem ismeri fel a rész helyét az egészben. Gazdasági kényszer teszi sürge­tővé a decentralizációt hazánk­ban, ezáltal az ún. „urbanizációs” lépcsők hátrányainak csökkenté­sét. Míg 1950-ben csak hét város­ban volt felsőoktatási intézmény, addig 1985-ben már 23 helyen ta­lálható főiskola és egyetem. A vi­déki élet minőségének, színvona­lának egyik meghatározója a kul­túra. A századelőig az egész ma­gyar irodalom vidékről jött, azóta változott a helyzet: . . úónak lenni vidéken ma is nehéz . . .a vi­déki centrumok irodalmi élete az állandó újrakezdés, a folytonos nekirugaszkodás és az ellankadás, a tehetségek fölfedezésének és út­ra bocsátásának a története” — ál­lapítja meg a könyv szerzője. Az aránytalanságokra jellemző, hogy a Magyar írók Szövetségé­nek 600 tagjából mintegy száz él vidéken. Pedig Debrecen, Pécs, Szeged . . . bizonyítja, hogy a ma­gyar vidék irodalma is nagykorú­vá, irodalmi élete „felnőtté” vált, jórészt önállóvá, ha a fővárositól nem is függetlenné. Színésznek, grafikusnak, szob­rásznak, festőnek lenni vidéken szintén nehéz: „tanulni ugyan vi­déken is sokat lehet, de megélni, szerepelni, népszerűséget szerezni alig. Az ő munkájának, megélhe­tésének elengedhetetlen területe ma a televízió, a film, a rádió: az ál­landó jelenlét, a szereplés a minél nagyobb nyilvánosság előtt” — írja Tüskés. Az emberekben megnőtt az utazás, a költözés, a lakóhelyhez kötődés vágya is. A kérdés az, hogy egy értelmiségi miképpen tudja elfogadni, értékké formálni, hasznosítani adottságait szülő­vagy lakóhelyén. Vidéken élők közt egyre több azoknak a száma, akik szeretnék megőrizni a hitet egy decentralizált magyar szellemi élet lehetőségében, akik az adott keretet a bővítve valódi helyi érté­kek és az európai gondolatok meghonosítására szeretnék fordí­tani. A fővárosba költözöttek is ér­zik, lélekben, érzésben, gondolko­dásban igyekeznek is az emlékeket ápolni, a tápláló gyökereket meg­őrizni, a centrumtól távolabbi ré­giókban született értékeket a fővá­rosban is elismertetni. A Buda­pestről Gyulára visszatérő, azóta ott élő Simonja Imre költőien öni­ronikus és ironikus szavait idéz­zük: „. . . egy napon visszatér­tem . . . már a következő napon megértettem, csakis itt, köztetek búrom magamat rosszul érezni — maradéktalanul.” Tüskés Tibornak Somogy adott bölcsőt, Zala (Nagykanizsa) ne­velte fel, az egyetemet Pesten vé­gezte, tanítani Tolnában kezdett, Baranyában, Pécsett él 1953 óta. Lakóhelyéről úja: „Átkom és ál­dásom a város, mert életem legne­hezebb pillanataival és legtisztább örömeivel ajándékozott meg.” A „Pécsett marad-e?” kérdésre így válaszol: „A lehetőséget a helyváltoztatásra nem zártam ki az életemből. Azt se, hogy egyszer a fővárosba költözöm. (. . .) Hol az én világom? Szülőföldem a Du­nántúl és a nagyvilág. Eddig Du­nántúl négy megyéjét, Somogyot, Zalát,Tolnát,Baranyát laktam meg, és otthon éreztem magam a dalmát tengerparton, Firenzében, Toledóban és egy svájci tanyán is. Lelkem mélyén, úgy érzem, euró­pai, mediterrán ember vagyok, ke­reső, kísérletező, kíváncsi és kuta­tó, az utazásra, a vándorlásra, a helyváltoztatásra könnyen csábu- ló. (. . .) Vidékről a nagyvilágba, a mindenségbe vágyó. A nagyvilág­ban, a fővárosban is örök vidéki­nek maradó.” Vidéken élni, értelmiségi — azaz értékőrző, értékközvetítő és — teremtő életet élni, hivatást vé­gezni — Németh László szerint annyit tesz: országban, sőt nagyvi­lágban gondolkodni, igényt éb­reszteni, „az élethitet, a szebb időkben szerzett, tapasztalássá sű­rűit asszuörömöt” átadni, minden ismeretnek és műveltségelemnek a fő célját megvalósítani, hogy az ember megértse helyét, a létét szép és hasznos szereppé tudja alakíta­ni. (Kozmosz Könyvek, 1988) Cs. Varga István János: AZ ERDŐ II/2. A fa alatt az öreg leverte a bottal a száraz, összekuszált füvet, és csak utána tapogatta el a tenyerével. így csinált he­lyet magának. Csak magának. A fiú tisztes távolságból fi­gyelt. Az öreg nehézkesen térdre ereszkedett, majd le­zökkent a földre. Nem tá­maszkodott félkönyékre, mint a mezei emberek általában, hanem ügy elhevert, ahogyan csak otthon, az ágyban szo­kott az ember, és ott is csak ak­kor, ha beteg. Az arcára ráhul­lott egy összepöndörödött le­vél, de nem söpörte le. A fiú ekkor fordított hátat, óvato­san kereste a visszautat, meg­próbált észrevétlenül tűnni el. Az öreg sohase került elő többé. A fiú többször is kijött a fához, de az elfeküdött fú­vón kívül semmiféle nyomot nem talált. Még a bot se került elő. Lassacskán a fű is lábra állt. Érintetlen és titokzatos lett újra minden. A lombsuhogásra figyelt, hátha kihallik belőle valami, de a személytelen, távoli hangzavarból egy gúnyos ne­vetés foszlányain kívül semmi nem rémlett elő. Közelebb ment. Fölemelte a fejét. A lomb árnyéka az arcába ve­tült. Leereszkedett a fűbe. Nem félt, mégis szorongva hunyta be a szemét. A csönd s a mozdulatlanság mikroszkópja alatt a legkisebb zaj, a legelvétettebb mozdulat is óriásira növekedett. A fű percegése, a hangyák vándor­lása a homokszemek főzött, a fűszálak tövében úgy robaj- lőtt, olyan nyomasztóan és ta­pintatlanul, mint valami fegy­vercsörtető díszszemle. Aztán ezek a jelentéktelenségükből hirtelen óriássá növekedett jelzések is elenyésztek, a gon­dolatok visszahúzódtak csiga­házukba, megdermedt a kép­zelet kaleidoszkópja. A pará­nyi lovak megálltak szökellés közben a levegőben, sörényük elakadt a széltépte lobogás bogán, a nyílvesszők fölfüg­gesztették röptűket, a csataki­áltások elhaltak a fekete to­rokmélyben, csupán a sötét­ség terebélyesedett akadályta­lanul. Sikamlós leplei mohón rebbbentek szerteszét. A robbanás váratlan zaja a homloka tájékán hatolt be egyenesen az agyvelejébe, és a tarkója irányába sugárzott, mintha egy rozsdás varrótű szúrta volna át a koponyáját, fölöslegessé téve a hallás hosz- szadalmas, nehézkes művele­tét. Talpra ugrott. Nem kez­dett azonnal menekülni. Meg- adóan tűrte az ijedtség okozta bénaságot, nem próbált sza­badulni tőle. Érezte, hogy odafönt hirtelen zajos lendü­lettel, akár egy körhinta, inga­dozni, forogni kezd a lomb. Nem ért rá megkeresni az utat, egyenesen belevetette magát a lejtőn terpeszkedő bozótosba. Úgy futott, mintha nem is futna, nem érzékelte a mozdulatokat, az arcába csa­pódó ágak okozta karmolások fájdalmát, semmit. A homok- szín szél az inge alatt verde­sett, s olyan magosra röpítet­te, hogy egyetlen pillantással képes volt belátni a dombte­tőt. Kicsavarodva végig a tisz­táson ott feküdt hanyatt az ezeréves tölgy. így holtában most már valóban igazi óriás­nak látszott. Tengerszürke, harsány szélzúgást fakasztó lombja beborította a tisztást. Az egykori öles törzs helyén néhány lándzsaszerű szilánk meredt az ég felé, olyan fenye­getően, mintha át akarná döf­ni az eleven hártyaként resz­kető égboltozatot. . A veranda léghajójában, amit a lámpafény szeszélye nagyvonalúan szakajtóit ki a hirtelen lezuhant este tömbjé­ből, már együtt ült a család a vacsoránál. Olyan hirtelen sö­tétedett be, hogy a fiú észre se vette. A tücskök kegyetlen éles trillázása is csak most szúrt bele a dobhártyájába, amikor becsattant mögötte a léckapu üvegsimára fogdosott kallantyúja. A család komor, szemrehá­nyó várakozással fogadta. Az aggódó tekintetek fölébresz­tették benne a bűntudatot. Nézte a nagyapa ősz, időtlen' kaktuszarcát, a barnás, szik­kadt földtüremléseket utánzó bőrt, a moccanatlanul mélyre húzódó szemet, amelynek te­kintete semmit el nem árult. Amit első pillanatban olyan nyomasztónak érzett, olyan mértéktelen büntetésnek, a hallgatás kényszere most ter­mészetesnek tetszett. Az volt az érzése, úgy is mindenki mindent tud már, fölösleges volna hát bármit elmondania. (Vége) A versmásoló Lilla !

Next

/
Oldalképek
Tartalom