Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-06 / 186. szám (187. szám)

4. GAZDASÁG — TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 6., szombat Emléket emelnek Egerben a második világháború áldozatainak Napjainkban olyan gondola­tok merülhetnek fel magyar ál­lampolgárok szívében-lelkében, olyan szándékok ölthetnek kéz­zel fogható testet, melyekre még néhány esztendővel ezelőtt nem­csak nem gondolhattunk, de ki­mondásuk is nemegyszer súlyos következményekkel járó bűnnek számított. Napjaink magyar nyíltsága újabb és újabb terüle­tekre terjed ki, nemegyszer olya­nokra, melyek már talán sok-sok esztendővel ennek előtte sok-sok magyar polgártársunk szívében titkos vágyként fogalmazódtak meg. Talán két-három hónappal ennek előtte egy kis magyar falu lakossága határozott úgy, hogy a második világháború poklában életüket vesztett polgártársaik­nak a kis település temetőjében emléket állít, ahol egy-egy gyer­tya lobogó lángjának képében, vagy egy lélek mélyén megfogal­mazott fohász sóhajával áldoz­hatnak valahol, ismeretlen mesz- sze tájakon, jeltelen, beszántott sírokban porladó szeretteik, ba­rátaik, vagy csak ismerőseik oly­kor-olykor visszatérő emléké­nek. Talált példa, kezdeményezés hazánkban széles hullámokat vetett, s eljutott Egerbe is. Eger­be, ahonnan sajnos oly sokan semmisültek meg a második vi­lágháború borzalmas poklában, az esztelen háború frontjának harcaiban, az emberemésztő fagy dermesztő hidegében, az emberiességet megalázó munka- szolgálat kegyetlenségeiben, a hadifogolytáborok drótsövényei mögött keleten csakúgy, mint francia hadifogolytáborok éhe­zése közepette, kik pedig a bom­bázások megsemmisítő légnyo­másában a falak alatt lelték halá - lukat. De nem szabad elfeled­keznünk arról a kb. 2 ezer ártat­lan zsidó polgártársunkról sem, akiket a fasiszta gépezet minden emberi gonoszságot felülmúló brutalitásával, éheztetéssel cik­lon gázzal, barbár orvosi kísérleti alanyként semmisített meg. A mai egriek, a zömében fiata­labb generáció már nem ismeri azt a két borzalmas légitámadást sem, melynek szeretett városunk áldozata volt. Az egyik támadás, még a front közeledtekor történt. Egy délelőtti órákban dél felől a város fölé érkező repülőgép nem talált alkalmasabb célpontot ma­gának, mint a mai Markhot utcai, — az egykori irgalmas-kórház nyugati szárnyát, ahol éppen a sebészeti betegek feküdtek. A másik légitámadásra már a város felszabadítása után került sor. A német Luftwaffe gépei minden válogatás nélkül a jó öreg Líce­um mellé csakúgy dobálták rom­boló bombáikat, mint a külvá­rosra. Az 1944. decemberi 12-i német terrortámadás 33 halottat és 87 sebesültet követelt. S há­nyán, de hányán vesztették ártat­lan civilként életüket menekülve a háború sújtotta, veszélyeztetett területről, nyugat felé. A háború sebei begyógyultak, de ezt a nagy emberáldozatot nem felejtheti el Eger soha! Em­lékezni, emlékeztetni kell egy borzalmakkal teli korszak ártat­lan áldozataira. Az úgynevezett ”gyorshadtest”-ben és a doni frontra vezényelt egri ezred kato­nái nem önként áldozták életü­ket, hanem a fasiszta hadigépezet az ő ártatlan és jobb sorsra méltó és érdemes életét áldozta fel egy őrülten esztelen cél oltárán. Száz és száz egri família nem zarándokolhat el szerettei ma már seholsincs sírjához, hogy emlékezzen édesapjára, fivérére, jegyesére, férjére, szeretteire, vagy csak barátaira, ismerőseire. Ezt a hiányt óhajtja most Eger közönsége pótolni az országban immár több helyen megvalósult szerény, de nemes szándékból emelt emlékkel, ahol leróhatja bárki kegyeletét a világháború­ban így, vagy úgy, de elpusztult, elpusztított egykori egri polgá­rok szelleme előtt. Ezt a könnyűnek semmikép­pen sem mondható feladatot a Hazafias Népfront Városi Bizott­sága vállalta magára; de hogy e nemes cél és szándék valóban tes­tet is ölthessen, kéréssel fordul Eger lakóihoz. Kérünk mindenkit, akinek bármilyen fokú rokona, ismerő­se, vagy csak barátja, szomszéd­ja, római katolikus, református, ateista, vagy zsidó áldozatul esett a második világháborúban az alábbi címen, személyesen, vagy postai úton közölje az áldozatul esett személy nevét, születése évét, ha tudja foglalkozását és ha­lála körülményeit (front, bombá­zás, koncentrációs tábor, stb.): HAZAFIAS NÉPFRONT VÁ­ROSI BIZOTTSÁGA,EGER, SÁNDOR IMRE UTCA 6., 3300. Tájékoztatjuk olvasóinkat ar­ról is, hogy az egykorú sajtóter­mékekben, valamint a levéltár­ban is beható kutatással iparko­dunk minél több meghalt sze­mélyt felderíteni. Ez a „gyűjtő­munka ” természetszerűen alapos és nem rövid időt kíván, de a leg­nagyobb és legbecsesebb segítsé­get a fenti címre megküldött ada­tok fogják képezni. Azon le­szünk, hogy minél több, minél számosabb áldozat személyére derüljön fény. A tervek szerint az áldozatok névsora leforrasztott tokban a Városi, régi nevén Gröber teme­tőben felállítandó emlékműben annak leleplezésekor nyer elhe­lyezést. A névsor másodpéldá­nyát pedig a Népfront a Heves Megyei Levéltárban, az úgyneve­zett „Letétek” állagában fogja örök időkig való megőrzés céljá­ból elhelyezni. Arra kéijük olvasóinkat a saj­tó nagy nyilvánosságán keresz­tül, hogy adatszolgáltatásával se­gítse, támogassa e nagy és nemes célnak minél méltóbb, minél tel­jesebb megvalósítását! SUGÁR ISTVÁN Hazai tájakon Fonyód vára Üj fahíd a külső várárok felett Ha Fonyód, akkor Balaton, s ha Balaton, akkor víz, napsütés, minél több kedves emlékkel teli hosszú, forró nyár. . . Ez a re­ceptjük a kikapcsolódóknak, s legföljebb akkor tűnődnek el e tóparti település múltján, ha be­borul az ég, és a strandolás he­lyett jobb híján sétálás a prog­ram. Ezekben a bánatos órákban — netán napokban — aztán megin­dul a nép, és jön-megy ott Feny­ves és Lelle között, keresve vala­mi érdekesebb látnivalót. Ilyen­kor tévednek el néhányan e hely­ség várának maradványaihoz, és ilyenkor döbbennek rá, hogy íme, még ezen a lapos dunántúli vidéken is építettek egy, nyomai­ban máig megmaradt erősséget. Fonyód — ez a falu legelőször egy 1082-ben kelt oklevélen örökítődött meg Funoldi néven — előbb egy templomot épített, majd ezt a román stílusú egyhá­zat alakították át várrá a XIV- XV. század fordulóján. Az oklevelekből az is kiolvas­ható, hogy Fonyód — Szigliget várával együtt — a Tóti-Lengyel család birtoka volt, s ez a família rakta le a várfalak alapjait. Utá­nuk a híres-neves Magyar Bálint lett a gazda, s ő, mint a Tóti-Len- gyel utódok gyámja, folytatta az építkezést. Nemcsak híres vitéz, hanem okos ember is volt Magyar Bá­lint: jól tudta, hogy érdemes ott a templom körül építkezni, hiszen Fonyód akkoriban még a lápok, mocsarak szorításában élő félszi­get volt, s csakis délkeleti irány­ból lehetett megközelíteni. A Habsburgok jeles hadmér­nöke, Giulio Turco vette számba a törökök elvonulása után a Du­nántúl hadi építményeit. Egye­bek között a fonyódi várat is aprólékosan lerajzolta, és vázla­tainak tanúsága szerint ez a „pa­lánk” két részből állt. Belül a la­kóházzá átalakított ősi templom magasodott; ezt falak és vizes ár­kok védték. Kívülről pedig egy százszorszáz méternyi alapterü­letű, úgynevezett külső vár falai alkottak négyzetet, amely körül megint csak mély árkok húzód­tak. A négyzetnek mind a négy sar­kán kerek földbástyák emelked­tek. Turco mérnök azt is lerajzolta, hogyan lehetett ebbe a kettős építménybe bejutni. Előbb a kül­ső, majd a belső vár felvonóhíd- ját kellett leereszteni, ilyenfor­mán tehát nem volt valami köny- nyű ott a „közlekedés”. A várfa­lak cölöpsor közé vert földből készültek. Ez a megoldás már csak azért is jónak bizonyult, mert a portyázó törökök nem tudták felgyújtani a várat. S nem­csak maga a földfal állt ellen a tűznek, hanem a rákent tapasz- tás is. (Maga a csöppnyi falu is a külső vár falain belül helyezke­dett el. A házak ugyancsak vert falból, tapasztással készültek.) Magyar Bálint tehát ügyesen építkezett. S nemcsak ott, Fo­nyódon, hanem Szigligeten és Kanizsán is, ahol szintén várka­pitány volt, s vitézül szolgált. Fonyód vára 1555-ben esett át a legnagyobb vizsgán. Egy bizo­nyos Naszuf bég támadta meg ekkor nagy erőkkel, ám hiába mentek neki a szó szoros értel­mében tűzzel és vassal, a kettős földfal mindvégig ellenállt. Igaz, a falu gabonaraktárait sikerült (Németh Ernő felvételei) fölgyújtani, de a vár bevehetet­lennekbizonyult. Egészen 1575- ig. Ekkor azonban — Magyar Bálint már nem élt, helyette két hadnagya, Trombitás Balázs és Boromissza Mátyás irányította a védelmet — a támadás sikerrel járt, és a Balaton déli partjának egyetlen végvára elesett. A kora­beli jegyző így örökítette meg ezt a szomorú eseményt: „. . . Fo- nodot meg vették, az benne való­kat mind levágták.” Sajnos a fonyódi várból ma­napság már alig lehet valamit lát­ni. A tó partja felől délre, a Bo- zót-csatoma felé indulva egy nagy zöld réten fedezhet fel egyet s mást az utas. Legelébb egy fahíd tűnik a szemébe, majd egy emlékoszlop, s mindezek mellett árkok, földhányások ma­radványai. És ezek is csak 1959 óta, amikor a régészek ott ásat- tak, s amennyire tellett, a török világnak ezt a romantikus emlé­két helyreállították. Napjaink­ban azonban csak a fű nő, s még a helybéliek sem igen tudják, mi emelkedett azon a helyen. Ma­gyar Bálintnak és hős vitézeinek emléke bizony valamivel több törődést érdemelne. . . A. L. Országházak , Pesten, Budapesten A budai Országház utca 28. számú épület, az úgynevezett régi országház, ame­lyet eredetileg a XVIII. század második felében a klarisszaapácák építettek. (A szerző felvételei — MTI—Press) Amióta IV. Béla király beköltö­zött a budai várpalotába, az orszá­gos gyűléseket rendszerint Pesten, azaz a Rákos-patak által átszelt mezőn, hol a szabad ég alatt, hol valamelyik templomban tartották. Buda 1541. évi török kézre kerülé­se után Bécs lett a magyar király lakóhelye. Mivel a rendek nem akartak országgyűlésre a királyi la­kóhelyre, Bécsbe menni, keresni kellett a közelében egy olyan ma­gyar várost, amelyben az uralkodó a tanácskozások ideje alatt kényel­mes és rangjához illő szállást talál­hat. Ez a város Pozsony volt, amely így lett évszázadokon át az ország fővárosa, és az országgyű­lések színhelye. A török kiűzése után a romok­ban heverő, hajdan fényes Buda csak a XVIII. század végére tért magához. Felmerült a gondolat, hogy ismét Buda legyen a főváros. A kívánság kivételesen találkozott II. József szándékával, aki, miután 1782-ben betiltotta a haszontalan­nak ítélt szerzetesrendeket, a kla- rissza apácák elkobzott budai rendházát átalakíttatta országház­zá. Az építkezéseket és átalakításo­kat F. A. Hildebrandt 1785-ben fejezte be. A templomot emele­tekre osztották, tornyát lebontot­ták. Az országgyűlés alsótáblája az épületegyüttes utcai szárnyában, a felsőtábla pedig az északi udvari szárnyon kapott helyet. Az épületben 1790. június 10- én nyílt meg az első országgyűlés, hogy helyreállítsa az 1790. február 20-án meghalt II. József által szét­zilált alkotmányosságot. Ezen az országgyűlésen több nevezetes vi­ta zajlott. Június 11-én az alsótábla kimondta, hogy tárgyalásait ezen­túl magyarul folytatja, magyarul vezeti az országgyűlési naplót s törvénybe kívánja iktatni, hogy a közügyeket — a latin nyelv hasz­nálatát továbbra is megengedve — magyarul lehet intézni. Ä másik téma a protestáns hitfelekezetek egyenjogúsításának heves vitája volt. A legközelebbi országgyűlést — vagy ahogyan akkor nevezték, diétát, 1792. május 24-én nyitot­ták meg Budán, amely június 6-án királlyá koronázta I. Ferencet. Ezenkívül még egy országgyűlést tartottak itt: a tanácskozást 1807. április 9-én nyitotta meg az ural­kodó. Az itt alkotott törvénycik­kek az újoncozással és a hadiadó­val foglalkoztak. Ez ugyanis már a napóleoni háborúk időszaka. A következő rendi országgyűlé­seket többféle okból ismét Po­zsonyban tartották. De 1843-ban a pozsonyi diétán felvetődött a gondolat, hogy a következő or­szággyűlést már Pestre hívják ösz- sze. 1844-ben tervpályázatot ad­tak ki „Pesten építendő Országház tervének készítésére”. A közhan­gulatban tehát munkált egy külön e célra építendő országház kíván­sága. Még Vörösmarty is szót emelt érte 1846-ban írt, Ország­háza című költeményében: „A ha­zának nincsen háza, Mert fiainak Nem hazája. . . ” Á szabadság- harc, majd a Bach-korszak alatt érthető módon nem esett szó or­szágházi épületről. Amikor az uralkodó belátta, hogy rendeznie kell viszonyát Magyarországgal, 1865 elején elhatározta, hogy első lépésként, Magyarország kívánsá­gának megfelelően, országgyűlés összehívásával kezdi a békülést. E hírre tüstént bizottság alakult, amely kiválasztott a Sándor utcá­ban egy telket, s megbízta Ybl Miklóst, hogy arra gyorsan építsen fel országgyűlések tartására alkal­mas házat. A tervek hamar elké­szültek, s Ybl 1865 áprilisában el­kezdhette az építkezést, amelyen 800 építőmunkás dolgozott éjjel­nappal Diescher József építőmes­ter irányításával. S a mai Bródy Sándor utca 8. számú épületet, az úgynevezett régi képviselőházat nem egészen egy esztendő leforgá­sa alatt felhúzták úgy, hogy 1866. április 14-én már itt tartotta első rendes ülését az országgyűlés, pontosabban annak képviselőhá­za. Mert a főrendiház a szomszé­dos Nemzeti Múzeumban ülése­zett. Ez volt az a nevezetes orszá­ggyűlés, amely végül is a kiegye­zést létrehozta, amelynek sokat vi­tatott törvénycikkei ebben a palo­tában születtek. A sebtében felhúzott épület magán viselte a kapkodás nyoma­it. 1884-re olyan állapotba került, hogy mint Mikszáth írja: „ ... ha esős idő van odakünn, a buffetbe becsorog. . . Mikor a Sándor utcá­ban hajt valamelyik fiáker, az abla­kok rezegnek az épületben s a bolthajtásról hullani kezd a vako­lat. . . Egy idő óta észrevették a bentlakók, hogy egyetlen patkány sem mutatkozik az épületben. . . Egy szónak száz a vége, az ideigle­nes országházat nem lehet tovább használni.” Ekkor azonban már törvénybe iktatták, hogy új országházat kell építeni. 1881-ben alakult országos bizottságnak az volt a feladata, hogy kiválassza a megfelelő telket, és kiadja az új országház építésére a pályázatot, majd az építési meg­bízást. A bizottság továbbá leszögezte, hogy ami az új országházzal kap­csolatban „ . . . a beosztást és cél­szerűséget illeti, nem korlátozan­dó pénzügyi tekintetek által, ha­nem az épület a jelen, valamint a jövőbeli szükségleteknek megfele­lően épüljön.” A pályázat lejártáig, 1883. február 1-jéig beérkezett pályaművek kö­zül a bizottság húsz szavazata kö­zül tizenkilencet Steindl Imre ka­pott, övé lett tehát a megbízás. Ti­sza Kálmán miniszterelnök 1884. március 13-án nyújtotta be a tervet elfogadásra az országgyűlésnek. És Steindl Imre munkához lá­tott. Az 1885 októberében elkez­dődött építkezés 1904 nya­ráig tartott. De már 1902-ben nagyjából készen állt mai ország­házunk, amelyben 1896. június 8-án tartották a képviselők első ülésüket; törvénybe iktatva a hon­foglalás ezredik évfordulóját. Parlamentünk, Magyarország egyik legpompásabb épülete, s nemcsak a főváros, hanem az egész nemzet dísze és büszkesége, államunk egyik jelképe, az alkot­mányosság és törvényesség ottho­na. dr. Csonkaréti Károly Az egy esztendő alatt felhúzott képviselőház homlokzata a Budapest, Brődy Sándor utca 8. szám alatt. Harminc éven át tanácskoztak itt a honatyák.

Next

/
Oldalképek
Tartalom