Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-30 / 207. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 30., kedd GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Egy kudarc anatómiája A külföldi működőtöké bevonása a magyar gazdaságba két okból különösen fontos számunkra: belső beruházási forrásaink mára szinte teljesen elapadtak, ugyanakkor a tőkeimport révén a mienknél lényegesen fejlettebb technológiákhoz, munkakultúrához juthatnánk hozzá. Ezért figyelemre méltó minden olyan információ, amely a magyar és a termelési együttműködésre kész nyugati vállalatok kapcsolat- felvételéről, ezek eredményeiről — vagy mint esetünkben — fiaskójáról számol be. A gazdasági válságövezetként számon tartott Borsod megyébe látogatott a közelmúltban az olasz gyáriparosok szövetségének küldöttsége. Az olaszok a termelési együttműködés, közös gyártás szándékával keresték fel Miskolcon többek között a Lenin Kohászati Műveket, a Diósgyőri Gépgyárat, és a Medicor gyáregységét. A látogatás befejeztével a küldöttség vezetője a megyei lapnak adott nyilatkozatában a következőket mondta: „ . . . most nagyon őszinte, talán még nyers is leszek. De hát a gazdasági életben a piac törvényei uralkodnak, nem lehet mellébeszélni. Nos, őszintén megmondom, csalódást jelentett számomra és kollégáim számára ez a kétnapos látogatás. Úgy vélem, akikkel találkoztunk, nincsenek felkészülve kellően az ilyen tárgyalásokra. Csak nehezen jutottunk hozzá termékismertető prospektusokhoz, katalógusokhoz. Ahol jártunk, szinte egyetlen helyen sem tudták konkretizálni az elképzeléseket, nem voltak elfogadható javaslatok, nem voltak határozott elképzelések. Ez a szituáció természetesen számunkra sem tette lehetővé, hogy konkrét javaslatokat tegyünk”. Kemény szavak ezek és aggasztóak. Az ilyen és hasonló üzleti kudarcokból áll össze az a végeredmény, amelyet a Központi Bizottság legutóbbi ülésén a Magyar Kereskedelmi Kamara elnöke azzal a számpárral jellemzett, hogy míg Törökország az idén már egymilliárd dollár működőtökét importált — s ezt egyik évről a másikra duplázta meg — mi a sorozatos próbálkozások, jogszabálymódosítások ellenére sem tudunk kétszáz millió dollárt összehozni. Sok oka van a nyugati működötöké és a hazai vállalatok közötti termelési kapcsolatokban oly gyakori kudarcoknak, ezek közül most csak egy mozzanatra, nevezetesen a vállalatméretekből adódó nehézségekre hívnám fel a figyelmet. A mai reformviták egyik központi kérdése: miként lehetne hatékonnyá tenni a hazai nagyvállalatokat, amelyek néhány kivételtől eltekintve, általában alacsony jövedelmezőséggel, vagy éppenséggel veszteségesen termelnek. Kis túlzással azt mondhatnánk, szinte nem is számít, hogy mit gyárt a nagyvállalat: ha „nagy”, jó esélye van arra, hogy veszteséges legyen. Ennek a helyzetnek a kialakulása arra is visz- szavezethető, hogy évtizedeken keresztül sajátos politikai preferenciát élveztek a nagyvállalatok. Emlékezzünk csak az ötven nagyvállalat „klubjára”, rájuk minden gazdasági racionalitás mellőzésével, külön, előnyösebb szabályozás volt érvényben még a közelmúltban is. Ma már elvben egy tízezres nagy- vállalat ugyanúgy tönkremehet, mint egy kisvállalkozás, ám a gyakorlat egészen mást mutat. Persze el kell fogadni, hogy egy Lenin Kohászati Művek méretű mamutgyár gazdasági bajainak a társadalmi- politikai következményei egy egész megyét sújthatnak, természetes tehát, hogy a gazdaságtalan termelés megszüntetése különös körültekintést igényel. Gyanítom azonban, hogy nem csak ezért megy oly lassan a nagy- vállalatok áramvonalasítása, példánkban a nyugati partnerrel való kapcsolatépítés. Ma is létezik és hat ugyanis az ipari nagyvállalat fogalmához társult, s a valós teljesítménytől évtizedeken át mesterségesen elszakított társadalmi-politikai töltet, s legyenek bár termékeik eladhatatlanok, a nagyvállalatoknak úgymond ma is sokkal többet elnéznek a főhatóságok, mint a kis gazdálkodó szervezeteknek. Ez a megkülönböztetett pozíció is belejátszik abba, hogy a nagyvállalatok bajaik orvoslását változatlanul főleg a külső gazdasági környezet számukra méltányos változásától remélik. Csakhogy a külföldi tőke képviselői ezt a történelmi hagyományt, előjogot nemigen tisztelik, gyanítom, nem is értik. Számukra önmagában nem pozitívum, hogy egy gyár létezik, jó nagy, sok dolgozója van, és sok terméket állít elő. Számukra a világpiacon elismert munka által létrejött, profitot hordozó termék az egyedüli mérce. Grósz Károly amerikai útja után így fogalmazta meg az ottani gazdasági életről szerzett benyomásait: „ Nincs olyan barátság, rokonság, m ég politikai érdek sem, amely a rossz teljesítményt jónak minősíti. Nevén nevezik a dolgokat, és csak a teljesítményt értékelik.’’ Reményeink szerint hamarosan sok nyugati üzletember keresi meg a vállalatainkat az együttműködés szándékával. Akik az olasz gyárosokéhoz hasonló tapasztalatokat szereznek, valószínűleg nem jönnek többet. P. É. Befagyott követelések A szelektív hitelezés tapasztalatai (1. rész) A bankrendszer tevékenységében a viszonylag liberális és széles körű kölcsönnyújtást az idén a szelektív hitelezés váltotta fel — összegezte a pénzintézetek működésének tapasztalatait Radnótzi János, az Állami Bankfelügyelet vezetője. Az állami pénzszűkítő politika nagy terheket ró a bankrendszerre. Ennek következtében a pénzintézetek működésének feltételei a múlt esztendőhöz képest alapvetően megváltoztak. A kétszintű bank- rendszer indulásának évében ugyanis a pénzellátás bőséges volt, hogy elkerüljék az átállással járó zavarokat. Ezt a gyakorlatot a jelenlegi gazdasági helyzetben nem lehet fenntartani, így a banki szakembereket sem érhette meglepetésként a kormányzat pénzszűkítő politikája. Gondot elsősorban az jelentett, hogy az év elején meghozott intézkedések meglehetősen szigorúaknak bizonyultak. Az utóbbi hónapokban lényegesen rugalmasabbá vált a gyakorlat, időt biztosítva az átállásra a pénzintézeteknek, vállalatoknak, szövetkezeteknek. A bankrendszer kisebb-nagyobb zökkenőkkel, de eredményesen működik. A pénzintézetek tevékenysége azonban — a várakozásokkal ellentétben — mindeddig nem tudta kikényszeríteni azt a gondolkodást, amely a vállalatokat a takarékosabb gazdálkodásra, a költségvetést a költekezések visszafogására, a külkereskedelmet a fizetési kapcsolatok fejlesztésére, a szerződéskötésnél jobb fizetési feltételek biztosítására szorítja. Ma még nem lehet megmondani, hogy ezek a feltételek mikor jönnek létre, az azonban bizonyos, hogy a pénzszűkítő politika mindenképpen erősíti a monetáris szemléletet a gazdaságban. A pénzszűkítő politika következtében a kereskedelmi bankok többsége lényegesen növelte a betétek után fizetendő kamatokat. Valóságos verseny bontakozott ki a betétek növelése érdekében, amelynek következtében a kamatok a múlt esztendőhöz képest nagyságrenddel emelkedtek. Jelentős különbségek alakultak ki a kereskedelmi bankok ajánlatai között, ma már a folyószámlabetétek után is fizetnek kamatokat, sőt az igen rövid lejáratú betétek elhelyezését is kamatokkal ösztönzik a kereskedelmi bankok. Mindezek ellenére továbbra is kedvezően alakul a pénzintézetek jövedelmezősége, amely az első fél évben még valamivel jobb is volt, mint a múlt esztendő hasonló időszakában. így a részvényesek arra számíthatnak, hogy a hazai kereskedelmi bankok az idén megismétlik a múlt évi kiemelkedően jó eredményeiket, ami a tavalyihoz hasonló mértékű osztalék kifizetését eredményezheti. Egyelőre még a bank- rendszer jövedelmezőségét nem csökkentik az úgynevezett befagyott követelések. Mint ismeretes, számos vállalat, amely korábban jelentős hiteleket vett fel a Magyar Nemzeti Banktól, és tartozásai időközben a kereskedelmi bankokhoz kerültek — fizetésképtelenné vált. Az adósok azonban a kamatokat fizetik, s így a kereskedelmi bankokat lényegében érzékeny veszteség nem érte. Többek között ez a magyarázata annak is, hogy nem léptek fel igazán aktívan ezeknek a vállalatoknak a felszámolása érdekében. Az ilyen befagyott követelések nagysága a kereskedelmi bankok által nyújtott beruházási és forgóeszközhitelek 12—13 százalékára tehető. (MTI) A nagy cél: a 2-es bányamező „elérése” Tények és tervek Egercsehiben Mint ismeretes, az egercsehi bányaüzem hosszú időn keresztül a Borsodi Szénbányák Vállalathoz tartozott, majd 1985-ben a Mátraalji Szénbányák Vállalathoz került. Az egység jelenéről, illetőleg jövőjéről beszélgettünk Séber László üzemi főmérnök, megbízott bányavezetővel, aki egyébiránt korábban a Borsodi Szénbányáknál, illetőleg a Miskolci Bányaműszaki Felügyelőségnél dolgozott. — Tény — mondja —, hogy a borsodiak ezt a bányát sajátjaik között az utolsó helyre sorolták, visszafejlesztésre ítélték, nem utolsósorban a kedvezőtlen geológiai adottságok miatt. Negatívumként jelentkezett az elmaradott technika is. Pénzt ennek korszerűsítésére — épp az előbb említettek miatt — nem áldoztak. Hogy végül mégis lehetővé vált a mátraaljiakhoz való csatlakozás, annak gazdasági és politikai okai egyaránt voltak. Utóbbinál arra gondolok, hogy itt azért több száz ember sorsáról volt szó, akik csak találgatták, vajon mi is lesz velük. Szerencsére a vezetés — több helyen és több szinten — érzékelte ennek jelentőségét, s eszerint döntött. — Sikerült-e előrelépni a műszakifejlesztés terén? — Igen, s ilyenformán már egy középszintű techológiával rendelkezünk. Nem mondom, hogy nincs ennél modernebb, de legalább ilyen nívót el kellett érnünk ahhoz, hogy tovább mehessen a munka. A vállalat révén szert tettünk 800 darab hidraulikus bányatámra, emellett pedig egy AM-50 típusú vágathajtó gépre. Ezt az osztrák Wöest Alpin cégtől lízingeltük. Az ára 40 millió forint, évi 9 milliót fizetünk érte, s 5 esztendő múltán lesz a miénk. Mindezeken túlmenően a karbidlámpákat is lecseréltük. Ezek nélkülözhetetlenek voltak, s a beruházások révén sokat javultak a munkakörülmények. Úgy vélem, abban, hogy a bányát mégsem zárták be, nagy szerepe volt annak, hogy a csehi szénre szüksége volt a népgazdaságnak. Tudvalévő, hogy az itteni „fekete gyémánt” tüzeléstechnikai paraméterei rendkívül jók: a lakossági szén majd négyezer kalóriás, ráadásul nem könnyen porlad, s jól tárolható. — Mi a helyzet a 2-es bányamezővel kapcsolatosan? — Ennek előkészítése folyik, vagyis ezt szeretnénk elérni egy vágattal. Pillanatnyilag ennek hajtása folyik. Itt körülbelül 15 millió tonnányi földtani vagyonról van szó, azaz az itteni szénkészlet igen hosszú időre elegendő. Persze, a vágat elkészítése időt igényel. A célunk az, hogy addigra, amíg a jelenleg fejtett mezők elfogynak, elérjük ezt a területet. Az utóbbi időszakokban sokat foglalkoztunk új részek kutatásával: így például Be- kölce, Hevesaranyos, továbbá Bátor térségében. Főként azt reméltük, hogy kisebb nagyságú — 20—30 ezer tonnás — külfejtéses lehetőségeket tárunk fel. Ez Bekötőénél meg is valósult, bár az ott talált szén minősége olyan, hogy csak erőművi célokra alkalmas. Ilyenből pedig most túlkínálat van. Sokkal kecsegtetnek a Borsodnádasd melletti, úgynevezett budaberki kutatások is. Annál is inkább, mivel a borsodiak erre a részre nem tartanak igényt. A szénréteg elhelyezkedése kedvező, hiszen a felszínhez viszonylag közel, 50—100 méter mélységben van. Bár csupán egy hozzávetőlegesen 600 ezer tonnányi vagyonról van szó, mégis jelentős a dolog. Annál is inkább, mivel a szén minősége — úgy tűnik — megfelelő. A vállalatunk mostanság intézi a terüFülöp Endre, a szivattyűház „őre" letfelhasználási engedélyt. A fúrások már megtörténtek, ezek eredménye jó, de igazi képet csak a vágat megléte után alkothatunk. Ha minden sikerül, úgy 1990-től itt már fejthetünk. Ilyen munkát pillanatnyilag az északi mezőn végzünk, a Beniczky-me- zőt pedig már előkészítettük. — Hogyan alakul az idei terv? — Az eredeti elképzelés 125 ezer tonnával számolt, ám úgy néz ki, hogy a tényleges mennyiség csak 115—120 ezer tonna lesz. A „kieső” pénzt egy precíz költséggazdálkodással igyekszünk ellentételezni, vagyis itt akarjuk „megfogni” azokat a forintokat, amelyek a termelésben kicsúsztak a markunkból. Mi az oka az elmaradásunknak? Többet is fel lehet sorolni. Utalhatok itt a geológiai adottságokra, illetőleg a munkaerőhiányra. Utóbbi kis magyarázatra szorul, ugyanis a létszámunk — mintegy 800 ember — elegendő. Csakhogy naponta hiányzik a dolgozóinknak a 40 százaléka. S ebből csupán egy rész van szabadságon, a másik hányad viszont táppénzen. A jelenlegi társadalom- biztosítási rendelkezések ugyanis olyan anomáliákat eredményeznek, hogy például jóval többet keres az, aki táppénzes állományban van, mintaki a munkahelyén tevékenykedik. Nem állítom, hogy mindenki „bliccel”, de az valós, hogy sokan visszaélnek ezzel a' helyzettel. Igyekszünk megoldást találni, ám ez nem könnyű. Tervünk az is, hogy a gépesítettséget magasabb szintre emeljük. Manapság a fizikai munka teljesítményét más módon már nemigen lehet növelni. Tehát gépesítés, gépesítés, gépesítés. Sajnos, ehhez nem rendelkezünk elegendő anyagi erővel, s nagyon valószínű, hogy az idén a vállalat sem tud erre komoly ősz- szeget áldozni. Meg kell jegyeznem — ha már a forintoknál tartunk —, hogy a mai konstrukcióban a nyereség nem ott „csapóA terményért fele részben pénzt, fele részben váltót adnak Napraforgószezon előtt a növényolajipar A Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalat az eddigieknél nagyobb minőségi felárat fizet a napraforgó olajtartalma alapján a termelőknek. Kollár Lajos, a vállalat kereskedelmi vezérigazgató-helyettese az MTI munkatársának elmondotta: a szabvány szerinti tisztaságú és 46.4 százalék olajtartalmú napraforgó felvásárlási alapára tonnánként változatlanul 8890 forint. Ezen felül azonban az eddig is járó felárat jobban a minőségi követelményekhez igazították. Ezután tonnánként 100 helyett 150 forintot fizetnek a napraforgóért, ha az olajtartalma 46,5— 47.4 százalék közötti; az eddigi 200-zal szemben 300 forint a felár a 47,5—48,4 százalék olajtartalmú termés után; ha pedig az olajtartalom a 48,4 százalékot is meghaladja, a termelőt megillető felár a korábbi 300-zal szemben 450 forint tonnánként. A vállalat a minőségi felár emelésével is ösztönözni akarja a termelőket, hogy minél értékesebb, nagy olajtartalmú fajtákat és hibrideket termeljenek és takarítsanak be, a nyers növényi olajnak ugyanis viszonylag újra jó piaca van külföldön. Az elmúlt két-három évben az exportár — bár a korábbi magas értéket nem közeh'tette meg — a mélypontról felfelé indult. Kedvező esetben jövőre a mostaninál mintegy 100 dollárral több kapható a nyers olajért. Részben ez a fedezete a növényolajipari felárnak, amivel bizonyos mértékben a cég hozzájárul a napraforgó emelkedő termelési költségeihez. A vállalat szerződéses partnerei: a termelési rendszerek, mezőgazdasági kombinátok, termelőszövetkezetek a közeli hetekben mintegy 360 ezer hektárról takarítják be a napraforgót. A legújabb becslések szerint a szárazság okozta terméskiesés átlagosan nem haladja meg a 10—12 százalékot, így hozzávetőleg 680—690 ezer tonna napraforgómag felvásárlásával számolnak. Ennek mintegy 90 százalékát az olaj gyárak dolgozzák fel, javarészt nyers növényi olaj készül belőle exportra, és jut belőle finomításra is, amelynek során a hazai szükségletet 13—14 hónapig fedező étolajat, margarint és más terméket gyártanak. Feldolgozatlanul körülbelül 55—60 ezer tonna napraforgó marad, ezt eredeti formájában exportálja külkereskedelmi partnerük, az Agrimpex. A növényolajipar a lehetőségeihez képest jól felkészült az új szezonra. Hat gyára közül a nyáron háromban — a rákospalotaiban, a kőbányaiban és a csepeliben — szinte teljesen megújult a technológia, kicserélték az olajfeldolgozó gépeket, és az eddiginél energiatakarékosabb üzemelésre álltak rá. A napraforgó-betakarítás és -feldolgozás teljes szezonjára együttműködési szerződést kötöttek a MÁV-val, amely szükség esetén előnyben részesíti a napraforgót szállító gazdaságokat, adott esetben különvonatokat indít, hogy a termés minél előbb a növényolaj ipar raktáraiba, nagyobb bértárolóiba, illetve a feldolgozóüzemekbe kerüljön. A kereskedelmi vezérigazgató-helyettes azt is. elmondotta, hogy a napraforgó-felvásárlás anyagi fedezetét — az Országos Kereskedelmi és Hitelbank Rt. segítségével — biztosították. A terményért fele részben pénzt, fele részben váltót adnak. (MTI) Barta Zoltán gépészeti vezető az AM-50 típusú vágathajtó gépnél friAl í~Z/íI-tz-tr fo/i! 1 dik le”, ahol a szenet kitermelik. — Kanyarodjunk vissza egy pillanatra a bányászokhoz . . . Milyen a gárda összetétele? — A szakképzetlenek száma meglehetősen nagy. Vájárokat például — s főként fiatalokat — korlátlanul foglalkoztathatnánk. Csak az a baj, hogy egyáltalán nem tolonganak. Ez különben országos jelenség. A keresetek? Elég nagy a szóródás, a nettó 8 és 15 ezer forint között mozog. Hogy mennyi, az a teljesítménytől függ. Júniustól kezdődően megpróbálkoztunk egy teljesen új bérezés megvalósításával. Arról van szó, hogy a fronti csapat vezetőinek odaadtuk az azon a területen ténykedőknek járó teljes bértömeget. Ezt tehát önmaguk osztják szét, méghozzá annak alapján, hogy ki mennyit tett le az asztalra. Úgy látjuk, a dolog bevált. Nőtt a termelés is, meg a borítékokban lévő pénz is. Utóbbi átlagosan 50 százalékkal. Ehhez még hozzá kell tennem, hogy itt szerződnek is a felek, vagyis a gárda megállapodást köt az üzemmel arra vonatkozóan, hogy mennyi szenet hoz felszínre, s ezért mennyi pénz jár. — Optimistán tekint a jövő elé? — Nézze, ha a budaberki kutatások „bejönnek”, ha e térség két-három évre szenet biztosít nekünk, ha a Beniczky-mezőt kiaknázzuk, akkor feltétlenül nyerünk annyi időt, amennyi alatt elérjük a már említett 2-es bányamezőt, illetőleg előkészítjük azt. Ez ugyanis a nagy program. Nos, amennyiben ezek a feltételes módok eltűnnek, s a bányászoknál sokat emlegetett ,,jó szerencse” is mellénk szegődik, úgy bizakodó vagyok. Alapot ad erre az is, hogy tudom, a csehi szén minden tekintetben állja a versenyt az importból származókkal. 5 erről senkinek sem szabad megfeledkeznie . . . Sárhegyi István
