Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-03 / 184. szám

4. KULTÚRA KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 3., szerda Arc a nyári egyetemről Az isteni és a földi város Idén az Egri Nyári Egyetem műemlékvédelmi tago­zata nem általában tárgyalta a múlt hagyatékát, hanem nemzetek és népek műveként. Vajon kié is ez az örök­ség? Ezt a kérdést tették föl, s a válasz úgy hangzott: az egész emberiségé, mindnyájunké. Az egyik legérdeke­sebb előadást dr. Michael Turner tartotta, aki Jeruzsá­lemből érkezett. Ott a mindennapok gondja, hogy a sokféleségből hogyan formálódik valamilyen egység, az ellentmondások között hogyan lehet a kiegyensú­lyozottságra, a békességre törekedni. Ez vonatkozik a • műemlékvédelemre és az új építkezésekre egyaránt. — Építész és tervező vagyok — mutatkozik be —, s 1965-ben települtem Angliából Izraelbe. Majdrfém 19 esztendőt töltöttem a központi kormányzat szolgála­tában, majd Jeruzsálemben ti­zenegy évig dolgoztam a városi vezetőségben. Ma már önálló va­gyok, van egy kis irodám és ezzel párhuzamosan tanítok. Ellátom az izraeli ICOMOS-szervezet el­nöki teendőit is. — Már akkor is valamilyen kép alakul ki bennünk, ha csak kiejtjük a városa nevét. Mit jelent az ön számára, aki ott él? — Én nagyon különlegesnek látom a várost. Egyike vagyok a három nagy világvallás képvise­lőinek, mégis inkább a földi tele­pülést látom benne. Sok ellent­mondás tarkítja a képet: a békét jelképezi, mégis történelme so­rán negyvenszer cserélt gazdát. A háborúk és a hódítások rajta hagyták a nyomukat. Az itteni életben minden népcsoport egy sajátos réteget képvisel. Úgy lá­tom, hogy egyetlen kultúra sem találkozhat a másikkal igazán, a legnagyobb lehetőségünk a sem­leges tisztelet. Mint a matemati­kában, a legkisebb közös több­szöröst kell megkeresnünk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy tuda­tunkban őrizni kell azt a nemzet­köziséget, amelyet a különböző nacionalizmusok meghagynak. — Különböző létező rétegekről szólt. Hányfajta is Jeruzsálem? — Amellett, hogy a három nagy világvallás — a zsidó, a ke­resztény és a mohamedán — gya­korolt rá a legnagyobb hatást, még harminc különböző stílust lehet építészetében megkülön­böztetni. Ezek valamennyien je­lenlévők: például Magyarorszá­gon egy történelem folytatódik, nálunk azonban többször meg­szakadt a múlt, nem egységes fo­lyamat. Ezért nagyon nyitottan szükséges közelednünk a prob­lémákhoz. — De valaminek mégis meg kell szabnia a holnapot, a fejlő­dést. Mi a meghatározó? — A politikában és a tervezés­ben el kell fogadnunk: közössé­gek mozaikja a város. Az embe­rek különböző, maguk választot­ta „gettóba” húzódnak vissza. Szeretnek saját ízlésük szerint él­ni. így alakult ki mondjuk az ör­mény, a keresztény vagy a zsidó negyed, illetve a német vagy az amerikai kolónia. A különböző csoportoknak helyi vezetői van­nak, akik egyre aktívabbak. Ter­veztetnek, építtetnek. — Ezek szerint elvész az egy­ség? — Szó sincs róla. Végül is az egész város dönt: kialakult 1944- ben egy angol elképzelés a fej­lesztésre. Mindenki beleviszi a saját részleteit, de végül elfogad­ja ezt a kiindulópontot. Túl sok­féle ember él egymás mellett ah­hoz, hogy gyökeresen átalakítsa, mivel annyiféle szempontot le­hetne kialakítani. Keveset be­szélnek róla, de végül is a háttér­ben az áll, hogy „isten városá­ban” végül is meg kell élni, s egy­re jobban. Ezért kialakulnak bi­zonyos alapszabályok. — Mindaz, amit elmondott, arra utal, hogy csak nagyon tü­relmesen lehet ehhez a település­hez nyúlni. Kelet-Európábán ez a tolerancia kevésbé alakult ki. — Minden közösségben akad egy többség, amelyet meg kell győzni ezekről a kérdésekről. Nehéz úgy elfogadni egy épüle­tet, hogy más vallást hirdet,mint a miénk. Graves ír egy helyen ar­ról, hogy valaha a piramisok is a rabság szimbólumai voltak Egyiptomban. Akkor harcoltak * ellenük, ma értékként őrizzük őket. A távolság megszépíti a múltat. Ilyen szemmel kell köze­líteni a valósághoz. A tiszteletet kell elsajátítani. A másság elis­merése: a határ, a korlát becsülé­se békességet teremthet. Dr. Michael Turner: „Toleran­ciát kellett tanulnunk”. (Fotó: Szántó György). — Hogyan emészti meg magá­ban a Jeruzsálemben élő mind­azt, ami a helyhez fűződik? — Nehezen. Az utóbbi időben például egy régészeti ásatással foglalkozom. Ha munkába indu­lok, mindig eláll a szavam, mert úgy érzem, hogy magát a törté­nelmet érintem meg. De ez a hangulat nagy hatással van min­den jeruzsálemire. Annál is in­kább, mivel a világsajtó néha ha­marabb foglalkozik egy-egy ben­nünket érintő kérdéssel, mint mi magunk. Azért, mert minden Földön élő ember számára jelent valamit Jeruzsálem. Ez rányom­ja a bélyegét minden tervezésre, pedig mi is hétköznapi gondok­kal küszködünk: ki kellene szé­lesíteni az utakat, hogy gyorsabb lehessen a forgalom, a perifériá­ra szorítani az ipari és kereske­delmi tevékenységet stb. Végül is mégiscsak a földi települést for­máljuk minden lépésünkkel. — Nagyon összetetten fogal­maz. Hivatalnokként hogyan tudta összeegyeztetni az elméletet a gyakorlattal? — Nem kis megpróbáltatást jelentett. Azért is önállósodtam, hogy gondolataimat szabadon kifejthessem. A tanítás számom­ra azért jelent gyönyörűséget, mert sokféle ember nézeteit le­het ütköztetni. Ha a repülőgép fölszáll velem otthon a kifutópályáról, némileg meg is könnyebbedek: hátam mögött hagyom a feszültségeket. De mégis, mindenestül ahhoz a világhoz tartozom. Gábor László Kis Jankó Bori-pályázat 1963 óta rendezi meg Mező­kövesden a híres matyó hímzőasz- szonyról, Kis Jankó Boriról elne­vezett országos hímzőpályázatot a Népi Iparművészeti Tanács. Ezúttal a tizennyolcadikra került sor. A pályázat célja a magyar népi hímzések hagyományainak ébren tartása, elsősorban a nép­művészet korábbi időszakainak és kevésbé ismert tájegy­ségek motívumkincseinek és öl­téstechnikájának felkutatása és feldolgozása, továbbfejlesztése. Ezek felhasználásával olyan népi iparművészeti hímzések készíté­se, amelyek mind művészi, mind használati szempontból megfe­lelnek a mai kor igényének. A pályázatot két kategóriában hirdették meg: öltözködésben és lakberendezésben. Öltözködés­ben a különböző tájegységek vi­seleti hagyományainak, hímzés- stílusának felhasználásával ké­szült ruhadarabokat, lakberen­dezésben a népi hímzés hagyo­mányait feldolgozó lakástextíliá­kat vártunk. A pályázatra 138 tételben 214 alkotó 1133 pályamunkát kül­dött be, közöttük 11 szövetkezet és 30 szakkör vett részt. A bíráló bizottság 265 munkát tartott ki­állításra alkalmasnak. 20 pályá­zó kapott dijat, ezek közül 4 kü- löndíj, 6 harmadik, 5 második, 2 első és 3 Kis Jankó Bori-díj volt. A 3 Kis Jankó Bori-dijat a követ­kező alkotók nyerték: Tankó Ju­dit budapesti iparművész és Ker­tész Istvánné, a népművészet mestere, Mezőkövesdről. A ha­gyományos matyó népi öltözet vonalvezetésének modern öltö­Ürihímzéses futó (Fotó: Janó Ákos) zetre történő érvényesítéséért, valamint a matyó mintakincsnek a szabás eleganciáját emelő, ex­kluzív alkalmazásáért. Szabó Jó- zsefné, mezőkövesdi népi ipar­művész, a matyó vászonhímzés szerkesztési szabályainak példa­mutató alkalmazásával, az ere­deti színvilág elegáns, mély ár­nyalatával készített abroszáért, amelynek ünnepélyességét jól hangsúlyozza a szintén helyi ha­gyományokat idéző, széles, szí­neiben a hímzés mintáihoz iga­zodó horgolt csipke. Ugyancsak dijat kapott dr. Koltai Lászlóné budapesti népi iparművész úri- hímzéses templomi textiljeinek és futójának tervezéséért és kivi­telezéséért. A pályázatra beérkezett anyag igen változatos, techniká­ban, stílusban, táji tagolódásban egyaránt. Legnagyobb számban szabadrajzú hímzések érkeztek Erdélytől Nyugat-Dunántúlig. Keresztszemes hímzéseket nagy munkaigényessége miatt keve­sebben készítettek, színvonaluk viszont magas. A díjazottak kö­zött is van keresztszemes techni­kával készült alkotás. Tovább tart a fehér hímzések divatja. Igen szép anyag érkezett be az úrihímzésekből. Funkció­jának megfelelően leginkább templomi textíliákon alkalmaz­ták, változatos öltéstechnikával, kiemelkedő szakmai tudással. Alkotóik komoly kutatómunkát is végeztek. Az idei pályázatra egyébként is jellemző, hogy az alkotók egyre inkább nyúlnak múzeumokban és magángyűjte­ményekben őrzött ritka dara­bokhoz. Eddig feldolgozatlan hímzésstílusok is megjelentek. Az öltözködés kategóriában idén mennyiségi és minőségi fej­lődést figyelhettünk meg. Ez a pályázat is bizonyítja, hogy a népi iparművészet képes a folyamatos megújulásra, s ugyanakkor jól szolgálja nemzeti kultúránk megőrzésének, átörö­kítésének feladatát. A kiálh'tás a változatos pályá­zati anyagot — az úrihímzések és a kiállításnak otthont adó ma­tyók anyagának kiemelésével — földrajzi tagolódásban mutatja be. Megtekinthető augusztus 6-tól október 2-ig Mezőköves­den, a Városi Művelődési Köz­pontban. Dr. Koltai Lászlóné népi iparművész munkája AZ ADOTT SZÓ M anapság mind kevesebb hitele van az adott szó­nak. Az emberek ígér­nek egymásnak fűt-fát, aztán a szó elszáll, mint a madár, tova­röppen és amint mondani szo­kás; sehol semmi. Valaki mesélte, hogy az elmúlt hetekben megbeszélte a szakem­berrel a parkettcsiszolást, meg is egyeztek, még ittak is a medve bőrére. A gyerekek méltatlan­kodtak, hiszen arról volt szó, hogy ebben az időben kempin- gezni indul közösen a család. — Apu te most becsaptál min­ket! A papa mentegetőzve tárta szét a karját, maga mellé gyűjtöt­te népes családját és megmagya­rázta nekik, hogy a nyáron a par­ketta az első, és ha a szak­embernek csupán most van ide­je, akkor ugyebár mit lehet ten­ni? Némi durcáskodás után, — kárpótlás reményében — e tá­madhatatlan érv hallatán meg­nyugodtak a csöppségek. A.jelzett nap előestéjén óriási volt a lakásban a rumli, hiszen ki kellett pakolni a bútorokat, tele volt cuccokkal a lépcsőház, az er­kély. A gyerekek a nagymamánál kötöttek ki, még alig pirkadt, amikor a háziak már talpon vol­tak. Fél nyolcig, csupán izgalom­mal voltak tele, de nyolc óra táj­ban a házaspár már gyanakodni kezdett. — Te apa! Nem vert át ben­nünket ez a parkettás? Keresgélni kezdtek a telefon­könyvben, majd a papa taxit hí­vott és elment a lakására. Hosz- szas csöngetés után a szomszéd dugta ki az orrát a kukucskáló­ablakon. — Bálint urat keresem! Meg­ígérte ugyanis . . . A szomszéd legyintett és bele­túrt kócos hajába. — Megígérte! No és akkor mi van? Bálint úr sok mindent meg­ígért már, egyebek között azt is, hogy augusztus elsejére megadja a háromezer forintomat. — Hol van ez az ember? — tü­relmetlenkedett a látogató. — Engem lent vár a taxi és az óra jár. — Nyaralni mentek Siófok­ra .. . A másik történet annyira friss, hogy talán aludnom is kellett volna rá egyet. Márkné, a kedves ismerős már hónapok óta arról beszélt, hogy július végén Ácsék- kal külföldi útra mennek. A le­hetőséget Ácsék, a kocsitulajdo­nosok ajánlották fel: — Menjen együtt a két házas­pár! Elférünk és osztozunk a benzinköltségen . . . Térképek, útikalauzok kerül­tek elő, tájékoztatót kértek az utazási irodákban és ami talán a legfontosabb Márkné visszaadta a még mindig olcsónak számító szakszervezeti beutalót. — Meggondoltad? — No hallod! Elvégre három országba megyünk, világot lá­tunk. Vészesen közeledett a várt idő, amikor egyik este Ácsék vá­ratlanul beállítottak. — Nyársaljunk egyet! A háziak csodálkoztak egy ki­csit a hirtelen és váratlan látoga­táson, de nem akarták kedvét szegni a családnak, elvégre, ha már ők olyan kedvesek, hogy fel­ajánlják az autójukat. Pattogott a tűz, pirult a szalonna, amikor a háziasszony felkiáltott: — Hol leszünk már mához egy hétre Jutkám! A vendégek összenéztek, az­tán zavartan egymás szavába vágva előadták, hogy sajnos a közös utazásból nem lehet sem­mi, mert olyan kedves vendégek érkeznek, hogy azokat nem lehet visszamondani. A tűz mellett is megfagyott az arcokon a mosoly és ezzel nem csupán egy közös nyári utazás dőlt dugába, de két család életre szóló barátsága is . . . A két említett valós történet a mindennapok apróságai közé tartozik, de tegyük szívünkre a kezünket, hogy hányszor és hányszor csaptuk már be egy­mást, tettünk felelőtlen ígéretet, noha tudtuk, legalábbis gyaní­tottuk, hogy semmi sem lesz az egészből, és meg kell majd szeg­nünk adott szavunkat. Csoda-e, hogy túl sok az olyan ember, aki ha ígér valamit, rálegyintenek. — Ő mondta? Akkor már az ellenkezője sem igaz! Manapság, amikor új szelek fújnak a gazdálkodásban, a ke­reskedelemben, különösen ká­rosak a megbízhatatlan embe­rek, akiknek ahogyan emleget­jük: egyetlen szavukat sem lehet elhinni. így fordulhat elő, hogy tárgyaló felek csapják be egy­mást. Üzemek, gazdaságok tar­toznak egymásnak nem is csak pénzzel, de az adott szóval is. így maradnak el szállítások, így mennek tönkre áruk, vesznek el nagy pénzek, drága értékek és nem utolsósorban becsületek. — Nincs hitele a szónak! — pa­naszkodott a napokban egy tsz- elnök. — Ja, kérem változó időket élünk . . . A napokban a Magyar Rádió­ban hallottam egy előadást, amelyben külföldön dolgozó magyar szakemberek nyilatkoz­tak. Arról tájékoztattak, hogy nyugati kereskedők, bankembe­rek gyakran telefonon kötnek egymással millió dolláros üzlete­ket. — Rendben van?-Oké! És ezek után eszébe sem jut egyik félnek sem, hogy megvál­toztassa a döntését. Áz adott szó szent! Manapság — úgy tűnik — szeretnénk sokat tanulni a Nyu­gattól, nos talán a legelső, ami nélkül nem létezik sem üzlet, sem barátság: becsülete, értéke legyen az adott szónak . . . Szalay István

Next

/
Oldalképek
Tartalom