Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-22 / 200. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 22., hétfő Egy hét. A KÉPERNYŐ ELŐTT Magvas műhelytitkok Egy jelenet a Fel a fejjel, Finnegan! — bői Az elmúlt napok kínálata kiugró sikereket aligha hozott, ám magvas tanulságokkal, illetve műhelytitkokkal csak megajándékozta azokat, akik nemcsak a jelen tényeit regisztrálják, hanem kutatják, keresik a kiút, a továbbfejlődés lehetőségeit is. Szenvednünk kellett a közhelyektől, az egyre bántóbb sablonoktól. Mind idegesítőbbé válik a maratoninak tűnő Derrick- sorozat valamennyi blokkja. A vállalkozás vaskos hibái töményen jelentkeztek a legutóbbi, a csütörtök este vetített Az osztály első című blokkban. Nem tudom, hogy az ötletgazdák miért nem jöttek rá, hogy a néző felháborodva tiltakozik, ha egy ráerőszakolt etikai iskola alsó tagozatába parancsolják, hogy ott tanári tudorkodással kioktatják az egyenes út előnyeiről. A sovány, a vérszegény produkciók az erőszakolt szemléltetés suta — buta eszközei. Ez a parlagi célzatosság megfosztja ezeket az egyébként is lagymatag „sztorikat” a valamire való detektívtörténetek összes előnyétől, így hát törvényszerűen tömény unalmat szülhet, s megkérdőjelezik a várt, a remélt etikai hatást. Ezt a kifejezést nem véletlenül használom, mert igazi katarzisról ebben az esetben aligha lehet szó. Hasonló szintű volt a pénteki Az elvarázsolt dollár, ez a „humoros” motívumokkal „fűszerezett” magyar bűnügyi filmvígjáték. Részletesen nem érdemes szólni róla, mert a mozikban rég lefutott, s a kritikusok joggal rendelték a vádlottak padjára. Szerencsére az elgondolkodtató ellenpéldák sem hiányoztak. Az egyik a Meghökkentő mesék friss egysége, az Emily eltűnt volt. Mindnyájan élveztük a szellemesen kiötlött, a tehetség által fémjelzett szerkezetet, cselekményt, a tömören bonyolított eseményeket, az igazi meglepetéssel szolgáló csattanót. S minderre csupán harminc percet áldoztak a leleményes alkotók. A Fel a fejjel, Finnegan!, ez az amerikai cégjelzésű mű életkö- zelségével, bölcsességével, ritka érzelmi töltésével babonázott meg minket. Azt hirdette, hogy nincs olyan mélypont, ahonnan ki ne lendülhetnénk. A tragédiákkal birkózó hatvanöt esztendős, nyugdíjazott újságíró úrrá lesz az őt rohamozó bajokon, sőt a sokkal fiatalabb nőben megleli alkonyidejének sorstársát is. íme a töprengésre késztető, az önzetlenül tálalt módszerek. Higgyék el: adaptálhatók, ha az érintettek szakítanak önelégültségükkel, s nem szégyellnek tanulni másoktól. Közös örömünkre . . . Pécsi István Ünnepelt a tévé Szokatlanul mértéktartóan ünnepelt a televízió. Valamikor, nem is olyan régen természetesnek számított, hogy ilyenkor valamiféle megszállott módon próbálták minél felejthetetlenebbé tenni a pirosbetűs napot. Monstre körkapcsolásokkal, aktualizált filmekkel igyekeztek ráirányítani a figyelmet a jeles dátumra. Ebből aztán néha az ellenkezője sült ki, egy-két nap után már a legbuzgóbb tévénézőknek is némileg elege lett az unos-unta- lan felidézett eseményekből, jelképekből. Mert voltaképpen zárt a kör: a megemlékezések egy személyhez vagy egy történelmi eseményhez kapcsolódnak, így évről évre ugyanazok az elemek térnek vissza. Azért hazánk lakosságának kisebb százalékát alkotják azok, akik először találkoznak ezekkel. így aztán teljesen felesleges például az István, a király című rockoperát évente egyszer lejátszani. No persze, vannak kivételek is: nehezen elképzelhető karácsony a Diótörő nélkül. A legjobb az állandóság és a változékonyság egysége: ezen azt augusztus 20-án, aki a légi- és víziparádéra volt kíváncsi, az meg is kapta. Sor került helyszíni közvetítésekre is, de szerencsére nem vonultak ki költséges közvetítőkocsik a négy égtáj felé, „csupán” a legfontosabb emlékhelyeket mutatták be. Ez a mértéktartás javára vált a műsornak, olyan élményt kaphatott a néző, amelyre szívesen gondol vissza. Ezenkívül este fél 9-től eltekintettek attól, hogy egész napra kinyújtsák Szent István alakjának felidézését: szórakoztató programok követték egymást, így vált teljessé a nap: ki is kapcsolódhatott, aki a televízió elé ült. Figyelembe vették az idén azt az egyszerű lélektani tényezőt, hogy egy idő után, ha túl sokszor kerül szóba valami, fárad a figyelem, s unalom lép föl. Nem véletlen, hogy például a középkorban, amikor még nagyobb nimbusz vette körül az ünnepeket, a komoly, szent eseményeket vásárok, nagy mulatozások követték. Az élet ritmusa ilyen: nem lehet örökké „vigyázzállásban”, öltönyben és nyakkendőben vissza- és előre tekinteni. Az volna a szerencsés, ha ezeket a tapasztalatokat később is kamatoztatnák, akkor nem születnének elrettentő, gigantikus vállalkozások, ünnep címén. Egyébként is: meg kell őrizni a családi, közösségi varázsát ezeknek az alkalmaknak, a televízió a saját eszközeivel csupán hozzájárulhat a megemlékezés fényéhez, de nem pótolhatja azt. Gábor László Hagyományok, szellemi örökség nélkül építkezhet-e a kultúra? Előzmény hiányában kibontakozhatnak-e alkotóműhelyek, lokális, de ugyanakkor színekben, törekvésekben gazdag művészeti csoportosulások városban, megyehatárok között? A Hatvani Galéria új kiállítása kapcsán merült fel bennünk ez a kérdés, tudva, hogy Komárom megye, közelebbről Tatabánya és környéke a XX. század első felében jószerint „fehér foltnak” számított a festészet, a szobrászat, a fotózás, egyáltalán az ábrázoló művészetek hazai térképén. Nos, bár okkal vetődhet fel ez a gondolat, a látogatóra váró látvány összessége egyértelműen igen választ parancsol a fölvetett kérdésre. Mert akadtak ugyan műhelyek e tájt is a korábbi évtizedekben, gondolván elsősorban a Kaposi Endre vezette Sigillum csoport vagy Kerti Károly, Végvári /. János, Kóthay Ernő munkásságára, igazán mégis akkor kezdett kiszínesedni a megye művészeti élete, amikor a tanácsi szervek tudatos és következetes építőmunkájának eredményeként egyrészt kitágult a horizont az ilyen alkotó tevékenység előtt is, továbbá céltudatosan kisebb- nagyobb galériák létesültek a megyében, hogy rendre alkalmat teremtsenek az itt honos, vagy ide települt festők, szobrászok, grafikusok, fotósok rendszeres megméretésének, bemutatkozásainak. A fentebb említettek mögé különben így zárkózhatott fel Brém Ferenc, Bencze László, Dallos István, Krajcsirovics Henrik, Kollár György, Makuch Mihály, Prunkl János, majd talán betetőzésként a dinamikus színhatásokkal „operáló” Var- koly László, a faragásaiban ősi erdélyi ízeket hordozó Salló István, akiknek művészi tevékenysége markánsan igazolja a kultúraszervezők, a kultúrára okkal áldozni kívánók szándékának a helyességét. Persze az ilyen együttes megméretésnél fölös dolog minden rangsorolás. Eltekintünk tehát az ilyesféle gyakorlattól, s inkább az összképre, vagyis arra hívjuk fel a tárlatláto- gatók figyelmét, hogy témában, megközelítésben mit hordoz, mit reprezentál az ötvennél több Komárom megyei művész kiállítási anyaga. Hamar kitűnik: minden érdekli őket, minden társadalmi, környezeti jelenségre kinyílik a szemük, ami mögött ott rejlik az ember. Vagyis művészetük alapjaiban emberközpontú, S például akár Bencze László Mészégetőjét, Makuch Mihály Bakonyát, Varkoly László Endzsijét, avagy Salló István Körösi Csorna Sándorét tekintjük: követendő példaemberek állnak elénk, az emberi környezetért hirdetett harc szüksége süt szemünkbe, vagy éppen a kétkezi munka humani- zálódásáért „szól” a faragás, a festmény, a bronz, a terrakotta, a fotó „harangja”. Ugyanakkor nincs közöttük — igen szimpatikusán — abszurditásig elvonatkoztató mester, önmagáért viaskodó álmodern próféta, aki babérért hullatja könnyét. És ez megint feltűnő, amikor a művészet és a befogadó közönség kapcsolata egyre kuszáltabb, s egyre messzebb visz az alkotói kiteljesedés, megjelenítés eredendő szándékaitól. Mi következhet tehát mindebből? Csak ismételni tudjuk magunkat. Színes, eleven összkép, értékes küldemény — feladó Tatabánya megjelöléssel —, vagyis egy olyasféle kiállítás, amelyet nyugodt szívvel ajánlunk megtekintésre szeptember második feléig a képzőművészet iránt érdeklődő hatvaniaknak, vagy akiknek útja e városkába visz . . . Moldvay Győző Viczina Júlia: Kiöntősorozat (gipsz) Makuch Mihály: Bakony (tus) L Anti-történet Este tíz után megy még a Ki mit j tud? a televízióban. Békés az este, § megjött a hidegfront is, elnyújtóz- I kodik az ember. A nyugalomba be- ! lecsipog a telefon. A hívó ezek sze- ! rint nem nézi a műsort, de a hívás le- I hét téves is. Meggyérült rokonsá* gom az elöregedés miatt alszik már jj ilyenkor. Gyanúm, ez csak Saci- f mama lehet —olyan alkalmi ismerős, aki egyedül maradván elpanaszolja dolgait, tanácsot kér általában félórában. Nála, mint újságíró a • bevétel rovaton vagyok elkönyvel- I ve, elvégre egy újságíró mindent ; tud. De lehet bárki; talán éppen most közlik velem illetékes helyről, 1 hogy kineveztek nagykövetnek, 1 vagy Washingtonból hív egy ügyvé- | di iroda s közli, előkerült egy soha I nem is létező rokonom, aki rám- I hagyta . . . Na, felveszem a kagylót. Férfihang jelentkezik, tisztelettel bemutatkozik s ellenőrzi, hogy velem beszél-e? Igazolom magamat, amennyire ezt telefonon lehet s megkérdezi: X városban ismerem-e N. Jula hölgyet? Egy pillanatra megáll bennem az ütő, de rögtön fel is oldódom. Julát 12 éve láttam utoljára, különben is a feleségem barátnője, ő mutatta be annak idején. De most már ő is belehallgat a beszélgetésbe: kinek lehet olyan sürgős, hogy ilyenkor akar velem trécselni? Kálmán bácsi (a telefonáló) közli: egy női táskát talált, benne személyi igazolvány, iratok, buszbérlet és pénz, valamint az én névjegyem a most igénybe vett telefonszámmal. A táskát két német nő találta a műemlék templomban s mivel nem tudtak vele mit tenni, a sarkon beadták egy butikba, ahol a felesége is dolgozik. Ő átnézte a táska tartalmát s névjegyem alapján felhívott. Tisztázzuk a dolgot, kapcsolatainkat. Kálmán bácsi megadja lakáscímét, telefonszámát. Utána én telefonálok X városba. Jula apjának is meg lehet a véleménye az éjszakai telefonokról, de felveszi. Mondom, mi van. Az anyját (feleségét) emlegeti a lányának, aki már három napja szabadságon van s lófrál az országban, személyi, lakáskulcs és pénz nélkül. Holnap máris jön Kálmán bácsihoz a táskáért, ami megkerült. Jula meg majd előkerül, lehet előbb a tervezettnél, mert mint a rádióból reggel hallottuk, a vihar hőlégballonokat csinált a délegyházi sátrakból. A két német hölggyel már nem lehet kezet szorítani. Kálmán bácsival igen. És melegen. Ma, amikor az ellopott, elveszett és kibelezett táskák korszakát éljük, még „jóindulatot” is feltételez az ember, ha a sze- | mélyít bedobják egy postaládába, vagy a kukába. így lesz a dologból anti-történet. Mert nem ez a kálmá- | ni az általános. Azt már csak stílusgyakorlatként és \ a történet feloldásaként írom ide: a férfiúi büszkeségemet legyezgetné, g ha tudnám, hogy Jula azért hagyta a I táskáját s benne a névjegyemet a § templomban, mert velem akart ta- | lálkozni . . . Benkő Károly í Értékes küldemény Komárom megyéből Gondolatok a Hatvani Galéria új kiállításáról Prunkl János: Kerítésnél (olaj) Bencze László: Mészégető (fotó) Varkoly László: Endzsi (olaj)
