Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-13 / 193. szám
NÉPÚJSÁG, 1988 augusztus 13., szombat PANORÁMA 5. Olajfolttól — terepszínben A Sárga Angyal volánjánál. . . A megkopott színű, apró postaláda fölött tábla hirdeti: „Segélynyújtásra menteni, egy kis türelmét kérem Ez a pár szavas mondat megnyugtató biztatás annak, aki az autójával — ki tudja, milyen hiba észlelése után — még el tud hajtani az autóklub segélyállomására. Itt számíthat arra, hogy rövid idő múltán ismét az országút vándora lehet.„Éppúgy, mint az, akit valahol az útszélen hagyott cserben a járműve. Ott vannak minden kilométerkőnél — Indulunk . . . /—kiáltfelém Demeter János ügyeletes szerelő, aki a jól ismert, sárgára festett Lada Combihoz siet. — A sztrádán, a hatvanas kilométernél „vesztegel” egy GH-s Lada, ékszíj szakadás . . . Ha bekötött szemmel kellene a Sárga Angyalba ülnöm, azt hinném, hogy riadó van a mentőknél vagy a tűzoltóknál. Alig csukódik be mögöttem az ajtó, máris faljuk a kilométereket. Ki tudja, a ránk váró autósnak milyen sürgős lehet az útja. S az idő itt is pénz! Perceken belül a helyszínen vagyunk, az autók „orvosa” máris kulcsokkal a kezében száll ki. Gyors helyzet- felmérés, újabb szerszámok, néhány szakavatott mozdulat, s az ernyedten lógó helyett ott feszül az űj ékszíj. — Stoppoltam az időt — mondom a kezét törölő szerelőnek. — Hét és fél percig tartott az egész ■ ■ ■ — Meddig? — hitetlenkedik, aztán hozzáteszi, hogy ez rendes körülmények között 1,5-3 percig tart csupán. Meg másik három-négy percig az adminisztráció, mert ebből itt is akad bőven. — Hogyhogy „rendes körülmények között”? — Azaz igazság, hogy az autó tulajdonosa kipróbálta a „csináld magad” módszert, s olyasmit is szétcsavart, aminek semmi köze nincs az ékszíjhoz. Nos, először összerakjuk ezt a részt, aztán jöhet a helyére az ékszíj. ' Éppen indulnánk, amikor ejébünk kanyarodik egy KL-es rendszámú Trabant. Női vezetője gyújtászavarokra panaszkodik, a beállítás itt sem tart sokáig: a hölgy precíz, mindenféle tartalékalkatrész van nála, ráadásul klubtag is, így az Angyal szolgáltatása ingyenes. Az előző autós is rájött arra, hogy a Magyar Autóklub tagsági igazolványa itt valóságos mentsvár, felmutatása esetén csupán az alkatrész árát kell megfizetnie. Meggondolván a dolgot, ott az út mentén kér egy belépési nyilatkozatot. Visszatérünk a nagyrédei Szőlőskert étterem melletti segélyállomásra, ahol találkozunk a szabadhetes váltótárssal, Istvánfi Józseffel. Az ékszí- jas esetet hallva, megjegyzi: — Gyakran előfordul ilyen eset, de vannak „jobbak” is. Segélykérésre siettem ki egy alkalommal, s odaérve, mit látok: szétszedve az AC-pumpa, mega karburátor is. Kérdem a vezetőt: „Ezt maga csinálta? Nem, kérem — hangzott a válasz — egy kis katona akart segíteni rajtam, de nem boldogult, s elment Demeter János nyugtázza a segélykérést (Fotó: Szántó György) azzal, hogy értesíti önöket. Ugye, milyen rendes volt? Az — válaszoltam —, csakhogy kis- katona felénk évek óta nem járt. . . !” És kezdődött elölről az ösz- szeszerelés, majd a hiba kijavítása. Azt mondják az „Angyalok”, hogy a maszektól, a kontártól, meg a tudálékos autóstól mentse meg őket a segélyszolgáltatások istene. Egy hét mérlege Az M3-as népszerű pihenő- és étkezőhelyén, a jól felszerelt „bázison” ketten teljesítenek szolgálatot, hetente váltják egymást. Hétköznap reggel nyolctól este 8-ig tart az ügyelet, a hét végi nyújtott: 22 órakor zárnak. — Ha nem fut be az utolsó percben valaki, mert mindketten jártunk már így — idézi fel Istvánfi József. — Egy Pestre tartó Wartburg váltókarja eltörött, de mivel mi csak a gyorsjavításokra vagyunk berendezkedve, a töréses hibákat nehezen tudjuk helyrehozni. De az illetőnek égbevágó volt az út, gyorsan beugrottam Gyöngyösre, s meghegesztettem a tönkrement kart. Beszerelni már nem volt gond, s mehetett is tovább. El is felejtettem volna az egészet, ha nem kapunk tőlekésőbb egy szép köszönő levelet.. . — Ha kisegítik a bajból, hálás is lehet az ember — vélem. — Hadd pontosítsunk — mondják —, inkább tudomásul veszik, hogy perceken belül készen vagyunk a javítással, s már mehetnek is tovább. Nekünk jólesik egy kézlegyintés, egy szó: köszönöm . . . De ellenkező példák is vannak: olajszivattyút javítottam a sztrádán, klubtagnak 170 forint ez, meg két liter olaj hozzá, s máris kész. Azaz: részemről, mert az illető nem tudott fizetni. Esküdözött égre-földre, hogy holnap mindent rendez postán, itt a címe, a személyi száma, a klubigazolványa, soroljam . . . Háromszor írtam neki, mire egy engem kioktató hangú levél kíséretében megérkezett a tartozás. Mondják, ha ezzel viccelődni lehetne, így fogalmaznának: „ezt ne írja meg, nehogy azasz- szony megtudja, mennyi zsebpénzem bánja az ilyen autósok miatt. . .”Ugy mondták, sűrűn előfordul ilyesmi, heti száz- százhúsz javításra szoruló autó gazdája közül bizony jó néhány- nyal. — Két dologra vezethető ez vissza — mondják. — Sajnos, egyre többen indulnak el otthonról elegendő pénz nélkül, pedig ki tudja, hol történhet baj. A másik, amire szintén oda kell figyelni: amilyen rohamosan romlik az ország autóparkjának az állapota, úgy növekszik a mi javítási statisztikánk. Egy- egy hét végén autó-autót ér a segélyhely előtt, nem véletlen, hogy vasárnap olyan a ruhánk, mint a „terepszín”: sárga alapon sok-sok olaj folt. . . A munkád mellé . . . Meg-megszakad a beszélgetésünk, sorra futnak be a különböző típusú járművek. Időnként — bár ez ritkább — egy- egy külföldi típus is akad köztük. Szerencsére, rendszeres a budapesti továbbképzés, amelyeken számos hasznos tudnivalót sajátíthatnak el a szerelők. A témák változatosak: az elektromos gyújtás ismeretétől az ólommentes benzinnel működő motorok szerelésén keresztül egészen a Lada Samara diagnosztizálásáig mindenféle szerepel a tanmenetben. Érre szükség is van, hiszen az út mentén nincs konzultálási lehetőség a hibakereséskor, itt pillanatok alatt tudni kell, hol a baj, s miként lehet a leghamarabb útnak engedni a járművet. Méghozzá: biztonságosan. Erre rendkívül kényesek a sárga angyalosok, hiszen a segélyállomáson nagy betűkkel kíván további balesetmentes és jó utat az autóklub nevében a két overállos szerelő: Istvánfi István és Demeter János. Immár másfél évtizede . . . Szilvás István A vízgazdálkodás múzeuma Esztergomban A kubikusélet emlékei: a talicska, a vasbogrács, a nyakló és a zsíroskalap — „Vajon, lesz egyszer valahol az országban egy sarok, ahová ezeket a szerszámokat berakosgatja valaki, hogy megőrizzék, és megmutogassák: ezek voltak a legnehezebb kenyér keresői? — Hallod, szükség lesz ezekre mindig, mígcsak lesz a Földön folyópart, gátoldal, mert ahová nem fér be a „gép keze”, ott holnap is az emberé lesz a számos.” Öreg kubikusok beszélgetését jegyeztem magamban a Kettős-Körös árvizénél valahol Békés határában, ahol már visz- szavonulóban volt a nagy szakadás utáni kiömlés. Ebédidő után voltunk, az emberek tisztogatták a régi szerszámokat, rakták a talicskába, mint egykor, de a „mezítlábas hadsereg”, a kubikusok népe most nem kígyózott a védgáton gyalogszerrel, hosszú sorokban, hanem teherautókra ültek, úgy tértek haza. Magyarország új honfoglalói! 1846-tól, a nagy vízrendezések kezdetétől szinte napjainkig a legszegényebb földmunkások népéből verbuválódott ez a hadsereg, hogy mocsárországból új országot építsen. Az Esztergomban létesített Magyar Vízügyi Múzeum kiállítótermeinek egyik falán látható egy régi térkép, „vizes nyelven” a pocsolya-térkép. Pontosan feltünteti a Duna, Tisza és mellékfolyóinak vízjárta területeit. Az ország termőföldjéből több mint kétmillió hektár volt ez a valaha vadvizek nyomta, mocsarak birtokolta ártér. A Tisza tavaszi áradása a Nagy-alföld Sárrétjein találkozott a Kalló és Berettyó árvizével, s szabadon folydogált az azóta betemetett árkokon a Körösök völgyéig. Mennyi és milyen gazdag termőföldeket nyerhetnénk egy csepp vérontás nélkül a hazának — hangoztatták a nagy vízszabályozások előtt a gondolat megvalósítói: Széchenyi István, Vásárhelyi Pál, Beszédes József, s mind a többiek, akiknek tetteiket, emlékezetüket már múzeum őrzi, hazánk vízügyi történetével egyetemesen. A hiteles krónikaírás kedvéért jegyezzük fel az ország legfiatalabb, elsősorban technika- történeti múzeuma — a Vízügyi Múzeum — létrejöttének néhány adatát. Gergely István, az Országos Vízügyi Hivatal akkori elnöke nemcsak teljes szívvel támogatta közvetlen elődje, Dégen Imre kezdeményezését, de megteremtette az anyagi alapokat is. Esztergomban, ebben az ezredéves történelmet őrző városban vette át az OVH az állagában megkopott, egykori parkerdőgazdaság központi épületét, hogy ott megteremtődjék az országban itt-ott fellelhető gyűjtemény központja, amely az ősi vízivilág hagyományait, a foglalkozási ágakat éppúgy feldolgozza, mint a mérnöki műszerek történeti fejlődését. S itt kerülhet sor a vízimalmok és a korszerű vízi- erőmű-rendszerek bemutatására, mert ez mind vízügyi történelem. „Legyen a Magyar Vízügyi Múzeum Esztergomban egy technika történetét őrző és bemutató kis ékszerdoboz, az egyháztörténeti és régészeti történelmet hordozó kiállítások sorában!” Ilyenképpen fogalmazódott az alapítás gondolata. Mit talál a látogató a középkori falakra rakott kiállítótermekben? A boltozatos kapualjból az udvarra belépve, ott állnak szép renddel a vízépítés valamikori eszközei, a partvédelmi művek részei, melyeket tárlókban, csak kicsinyített modellekben mutathatnak be a látogatóknak. Közöttük magasodik az úgynevezett istrángos cölöpverő, amelyet 8-10 ember kezelt egykor, s ütemes, majdnem dallamszerű mondókára húzták és eresztették istránggal a vaskost, amely hatalmas súlyával mélyítette a cölöpöket a partfalakba. Magyarország Európában a második Hollandia után, ahol leghosszabbak az árvizektől védő gátrendszerek. Az emeletre vezető lépcsők falai, s a csodaszép folyosó őrzi azt a térképgyűjteményt, amely Lázár deák 1526-ban készült első térképének másolatától egészen napjainkig bemutatja az egykori „felvételezések” fejlődését. Olyan egyedi darabok láthatók itt a falon, melyekhez hasonló értékűek az Országos Széchényi Könyvtár vagy a Magyar Nemzeti Múzeum térképtárában találhatók csak. A termek őrzik lekicsinyített formában az ősi kisszerszámos ha(MTI Fotó — Csíkos Ferenc felv.) lászmesterség valóságos nép- művészeti mestermunkaként elkészített darabjait, de természetesen valósághű szerszámok is sorakoznak. Megemlékezik a kiállítás az Európában, illetve a világon első mérnökképző intézmény, a Műszaki Egyetem őse létrehozásáról, II. József császár egyik legfontosabb kezdeményezéséről. A gyűjtemény érdekességeket is elővetít a látogatónak, hiszen annak idején Vásárhelyi Pál, aki a Tisza szabályozásának legnagyobb egyénisége volt, 121 átmetszést javasolt a folyón, amellyel a szabályozást tökéletesnek ítélte. Különös, hogy az utolsót, a kiskörei vízerőmű megteremtésekor, napjainkban készítettük el, Vásárhelyi nyomán. Ám hogy az ezredévekbe is beletekintsünk, megtalálhatók a Vízügyi Múzeumban a római vízépítészet maradványai — vízvezetékrendszerek Magyar- országon —, és természetesen bepillanthat a látogató a fürdőkultúra történetébe is. Éppen Esztergomban tárták fel az írások Árpád-házi királyaink korának kulturális és civilizációs hagyományait, ugyanis III. Béla király felesége Esztergomban nyittatott közfürdőt a város számára. Tehát nem a török kor idejéből való a magyar fürdőkultúra; arab források is feljegyzik őseinkről, hogy pusztai vándornép létükre, „naponként bőrkádakban fürdőitek”. Minden múzeum a múlt kincsesháza, mint ez a kis gyűjtemény is, amelynek értékeit szemlélve arról győződhetünk meg, hogy nincs szégyenkeznivalónk a magyar technikatörténet fejlesztésében. Ehhez is hozzájárultunk a magunk tehetségével, hogy a világban előbbre segítsük a vízgazdálkodást. F. Gy. 18. századi metszet a pest-budai Duna-partról (MTI Fotó — Fényes Tamás felv.)
