Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-06 / 160. szám
4* NÉPÚJSÁG, 1988. július 6.. szerda A formák dicsérete Mostanában többször is eszembe jut az a valamikor látott karikatúra, melyen két. hippinek öltözött szülő vezetgeti két gyermekét. akikén kifogástalan öltözék feszül. Annak idején jcm mulattam ezen a gúnyrajzon. amely ősi igazságot hordozott: az örök tagadást. Üjab.ban viszont már látom: nem is olyan nevetséges ez a képlet, hanem valahol tényleg erre halad a világ. Amikor régebben a demokráciáról beszéltünk. szinte mindig elítéltük a „formalista vonásokat”. Egyenesen leszóltuk a formákat. mintha azok lennének a fő akadályai a közösségi akarat kifejeződésének. Logikusnak látszik ez, hogy ha valóban nem takarnak semmit, s pusztán önmagukat jelentik. Ám közben valami mégis szöget üt az ember fejébe. A hagyományos, a már történelminek számító, klasszikus, demokratikus társadalmakban. így a sokszor idézett. ókori görögben is. szinte szertartás- szerű kötöttségek szabályozták az életet, a tisztségviselők megválasztását, a döntések meghozatalát. De ennek a sajátosságai évszázadokon. évezredeken át tovább éltek: különös szemmel figyeljük például azokat a ceremóniákat, amelyek Nagy-Britanniá- ban kísérnek bármilyen hivatalos eseményt. Nálunk évtizedeken át harcoltunk a szabályok és a formák ellen, bürokratikusnak, feleslegesnek ítélve meg azokat. Két oldalról is folyt a küzdelem: a kiskirályok, a hatalmaskodók úgv érezték, hogy megköti a kezüket a testület, az előzetes vita, s úgy gondolták, hegy népboldogító eszmékét ezek kiiktatásával, megrendszabályozásával. jelentőségük csökkentésével képesek leginkább átvinni a gyakorlatba. A formalizmus elleni fellépés jelszavába az is belefér, hogy a miénktől eltérő vélemény, javaslat, szavazat el nem képzelhető. Már az egység megbontásának számít, ha nem egyhangú a karemelés. Hiába, ezzel az elmélettel és gyakorlattal szakítani kell, ha azt akarjuk, hogy valóban demokratikusan alakuljon ki valamilyen határozat. Hiszen még puszta logikával is kételkedhetünk abban, hogy valamilyen, valóban érdemi elhatározás egyöntetű helyeslésre talál. Ugyanis, ha az valamilyen fontos kérdésben állást foglal a többség érdeke alapján, akkor biztos, hogy valamilyen kisebbség számára az nem kedvező. Elméletileg szinte elképzelhetetlen — ha az érdekeltek valóban a felszínre kerülnek —, hogy ne legyen ellenvetés, ellenvélemény. bármennyire is előkészített, megalapozott a dokumentum. Még máig is kísértenek, jelen vannak a régi beidegződések. Másképp nehezen fordulhatott volna elő, hogy az Országgyűlés elnöke egy nagyon fontos, hazánk sorsát döntően érintő törvény megszavazásakor nem is kért ellenpróbát: egyszerűen elfeledetté. Hiaba. újra és újra rá kell jönnünk a formák értelmére, a kis és nagy ügyekben egyaránt: a megkötöttségek biztosítékok arra, hogy az eltérő érdekek napvilágra kerülhessenek. Ha még oly feleslegesnek is látszanak néha, ha valóban a más nézeteket védik, akkor minden eszközzel őrizni kell azokat. Egyik barátom nemrégiben egy egyesület szervezésébe kapcsolódott bele. Az alakuló ülésen magam is ott ültem a széksorokban, s néha összekapcsolódott tekintetünk: ö ott feszengett az elnökségben. Nem öltött ünneplő ruhát, pedig hát. az alkalom miatt megtehette volna. De ő ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik az eddig elemzettől eltérő okból ellenezte a formákat: üresnek, hiteltelennek tartotta azokat. Számára a „lazaság" jelentette a demokratizmust: a boldog-boldogtalannal való tegező- dés, a nyegle beszéd. Ez is egyfajta lázadásnak számított az olyan megkötöttségek ellen, amelyeknek valóban nem látta az értelmét, s talán nem is volt nekik. Most meg végig kellett csinálnia ezt az egészet, hogy szabályszerű legyen az egyesület megalakulása. Alapszabályzat-ismertetés. jelölőbizottság megválasztása, szavazás, különböző bizottságok kijelölése: szinte véget nem érő sorban követték egymást a különböző, előre megszabott lépések. Amikor vége lett. szinte elnézést kérve fordult hozzám: mindezt muszáj volt végigcsinálni... S akkor hosszasan elbeszélgettünk arról: felelősség is egy ilyen közösséget megalkotni, hogy adott esetben mindenki hallathassa benne szavát. Ügy érzem: meg győztem. Még erőteljesebbé vált bennem az az érzés, amelyet ennek az írásnak az elején megfogalmaztam, amikor egy úgynevezett igazlátó napon vettem részt az egri Dobó István Gimnáziumban. A kezdeményezés tulajdonképpen bonyolult szertartásrend: első olvasásra tán meg sem lehet érteni azt a képviseleti rendszert, amelyet kidolgoztak. Sok szabály alkotja ezt a mechanizmust: képviselők jelölése, meghatározott problémák végigvitele, adott idő alatt adható, frappáns válasz: mind a diákokat, mind a tanárokat próbára tevő feladatok. Ha úgy vesszük, az egész kezdeményezés merő formalizmus, játék, de a másik oldalról — ha mind a két fél elfogadja a szabályokat — nagyon is kemény vita bontakozott ki. Ez a szinte országosan is egyedülálló kezdeményezés még nem vált az utóbbivá, de már az előbbi sem volt. Nyilvánvaló. hogy nem megy egyik napról a másikra a változás. De a mai középiskolások hamar kitapasztalják ezt a lehetőséget. s remélhetően a formákat szegezik szembe a valóban formalista válaszokkal: egyenesebb beszédet kérnek, mert például az igazlátó nap szabályai szerint erre lehetőségük is van. A mai harmineasok-negyvenesek valóban sokszor farmert, hosszú hajat, pulóvert öltöttek. mert taszították őket azok a kötöttségek, amelyek mögött nem volt tartalom. A még fiatalabbak dolga, hogy figyelmeztessenek bennünket arra. hogy olykor bizony, föl kell venni azt a fránya öltönyt, fehér inget, nyakkendőt. Nem azért, hogy felesleges szertartásokat gyakoroljunk be, hanem azért, hogy megtanuljuk egymás tiszteletét, az eltérő vélemények megfogalmazását: a valódi demokratizmust. „ Gábor László Elveszettnek hitt Donizetti-partitúra London: Richard Bonynge ausztrál karmester, kezében az általa megtalált, 150 éve elveszettnek hitt Donizetti-partitúrával, az „Elisabetta di Siberia" eredeti kottájával 1988 júniusában. A partitúrát a karmester a Királyi Operaház karmesteri szobájában találta meg (Népújság-telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) A sok egyéb eszköz mellett statisztikai adatokkal is lehet bizonyítani, hogy a műveltség állapota nagymértékben meghatározza a tudományos-technikai fejlődés irányát és ütemét; a gazdaság előrehaladásának lehetőségeit. Már-már unásig -ismételjük a kézenfekvő tapasztalatot, hogy az alig-alig művelt, az igények tekintetében is visszamaradott emberekkel minőségi terméket előállítani nem lehet. Ügy sem, ha az embereknek nincs lehetőségük arra, hogy munkaidejük után kellő módon és mértéke, ben kikapcsolódhassanak, hogy a következő napra akkumulálódjanak, szellemileg és érzelmileg feltöltődhessenek. A közhangulatot — ha úgy tetszik: a politikai közérzetet — tudja kedvező vágy- kedvezőtlen irányba befolyásolni a fenti feltételek léte vagy- hiánya. A megoldás elodázására nem lehet indok, sem mentség. A klasszikus mondás szerint, aki fát ültet, az a jövőre gondol. Manapság kevés fát ültetünk. A ma, a pillanat a fontos, az azonnal jövedelmet eredményező gazdasági siker. így aztán a termelő üzemek — enyhén szólva — nem sokat törődnek a mindennél nagyobb hasznot hozó (kétségtelen, hogy nem holnap, hanem két-három, akár öt-tíz év múlva megtérülő) beruházással, a szellemi tőkebefektetéssel. Ha a világ műszaki-technikai színvonalától végérvényesen nem akarunk elmaradni, akkor a műveltségre is hangsúlyt kell helyeznünk. Megfellebbezhetetlen tényekkel lehet bizonyítani, hogy ma is a tudás a legjobban konvertálható befektetés. Minden tekintetben. Sorokon keresztül lehetne most azoknak az országoknak a nevét felsorolni, amelyek az elmúlt, évtizedekben úgy döntöttek, hogy öt-tíz évig elsősorban azzal foglalkoznak, hogy megalapozzák a műveltség alapokra ható felépítményét, és hozzá a kellő színvonalú, a világ ilyen irányú napi változásaira érzékenyen reagáló infrastruktúrát. Ennek megteremtése után soha nem látott ütemben indultak el, s tudták meghódítani a gazdasági világpiacot, lehettek érdemi meghatározói az egyetemes tudományos-technikai forradalom előrehaladtának. Hogy ezt mi is megtegyük, még nem teljesen késő ugyan, de lehetőségeink ennek véghezviteléhez szinte óráról órára csökkennek. Nem világrengető dolgokról van szó, csupán arról, hogy az emberi kultúra társadalomépítő, a fejlődést elősegítő és alapjaiban meghatározó erejét mindenhol és mindenki megértse. Az elvek azonban csak akkor válhatnak valósággá, ha azok színtereit is megteremtjük, s folyamatosan gondozzuk: például a közművelődési házakat. A művelődési háznak ugyanis mára igazi közösségi házzá kell változnia. A helyi közélet fórumának foglalatává. Ahol a község, a városi kerület minden nagyobb tömeget vonzó rendezvényét illő környezetben meg lehet tartani. Tanács- és falugyűlést, pártértekezletet, és közérdeklődésre számot tartó ismeretterjesztő előadást, tüdőszűrést és tanácsi választást, ünnep előtti zsibvásárt és mozielőadást. A művelődési házak jelentős hányada ilyen feladatok ellátására nem alkalmas ... Mégis viszonylag minimális költséggel meg lehetne teremteni modernizálásuk feltételét. A kialakított közösségi házakat a csendes hétköznapokon is tartalommal, ha úgy tetszik: élettel szükséges megtölteni. A fenntartó tanácsok az elmúlt években — hol drasztikusan, hol csak mérsékelten, de — költségvetés sükben elsősorban a művelődésben takarékoskodtak, miközben a helyi tanácsok kötelessége és felelőssége, hogy az állampolgárok művelődéshez (kultúrához, szórakozáshoz stb.) való jogát hogyan és miképpen (s főleg: miből!) biztosítsák. A korábbi évekhez, évtizedekhez képest széles körű önállósággal gazdálkodhattak, a kérdés csupán az, jól tudnak-e ezzel a szabadsággal élni, sáfárkodni. Az is kérdés — és meggondolandó —, hogy mindezeket a feladatokat kivel hajtják, hajtatják végre? A közművelődés az a terület, amely (iskolai és szakmai tekintetben) ugyan felsőfokú végzettséget követel, ezt azonban eddig csak részben tudták megvalósítani. A helyi tanács tehet a legtöbbet azért, hogy rátermett, tapasztalt, a feladatot ellátni képes népművelőt, könyvtárost alkalmazzon. S hogy miből? Sok helyütt meg tudták már oldani korábban is. Mert le kell szögezni: a közművelődésben dolgozni politikai munka. Ezt csak hivatásszerűen, felkészülten lehet tenni. S rátermettséget is igényel. Sok év tapasztalata igazolja, hogy másképpen nem megy. (Köz) művelődésünk jelenéről, jövőjéről; valameny- nyiünk jövőjéről van szó! Nemesi László Egyedül Egy levél maradt az asztalon. A volt férje hagyta ott, amikor egyetlen szó nélkül, írásban búcsúzott. És egy ropogós ezerforintos, amelyre az utalás, szintén a levélben volt olvasható: — Ezért vegyél Jancsikának sok-sok édességet! Akkor talált rá a küldeményre, amikor hazaért fáradtan a munkából, akkor találta nyitva a szekrény- ajtót, amelynek az alján a nagy bőröndöt tartották, amellyel nyaranta utazni szoktak. Egyszerre rászakadt a magány. — Személyesen még búcsúzni sem volt ereje! — zokogta Panni, és nedvesre sírta a díványpárnát. Akkor iszonyatos gondolatok forogtak a fejében, kegyetlen bosszút lihegett, és az egekig csapott fel benne a gyűlölet, de belefáradt, és felszári tóttá a könnyeit. A gyereknek a folytonos kérdezősködéseire eleinte azt hazudta, hogy aput elhelyezték messzire, nagyon sokáig nem láthatja ... Az esték voltak a legszörnyűbbek, amikor már Jancsika is elaludt, és elcsendesedett a ház. Néha arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha János most betoppanna, és ha utóbbi szokásai szerint durván, gorombán is, de mégis mondana valamit. E gondolatokért is magát korholta, de azért még ha a falnak is, kimondta amit akart: — Nem ér az ilyen ember egy hajítófát, aki egy gyereklány kedvéért csak úgy, felrúgja a családját. De legalább bátor lett volna! Nem gyáva kukac, akinek az erejéből mindössze egy kuszáit, zagyva levélre futotta, amelyben megtette a nagy vallomást. Három hosszú esztendő telt el azóta, hogy Panni egyedül maradt. Az áruház előtti téren futottam vele össze a napokban. Szomorú volt, de nem elkeseredett. — Régen nem láttalak! Anyukáddal találkoztam és mondta... Mosolyogni próbált, maga elé huppantotta a bevásárló- szatyrot, és leültünk egy padra. — Az első hónapokat még a halálos ellenségemnek sem kívánom. Iszonyatos volt, hiszen én szerettem őt. Addig volt a legszörnyűbb, amíg a gyereknek hazudnom kellett. így apuci, úgy apuci, mikor jön apuci, és miért nem ír? Elegem lett a kérdőjelekből, így rászántam magam arra, hogy a hétéves kisfiámmal felnőtt módra beszéljek: — Apuci elhagyott minket, Sopronban él egy másik nénivel. — Nekem legalább szólhatott volna! — Ez az ő dolga Jancsikám! Akarom, hogy tudd meg az igazat... Talán egy fél év múlva írt a gyereknek, sőt csomagot is küldött. Ígérte, hogy egyszer majd meglátogat minket. Azt hiszem ekkor, ebben a pillanatban éreztem, hogy végleg ketten maradtunk. — Végleg? — Nem tudhatom! Megértheti, hogy az ilyeneket nagyon nehezen heveri ki az ember. Most már azt is megtanultam, hogy a magányos nőknek nem irigylésre méltó a dolguk. Nem csupán az anyagiakra gondolok. Egyébre is! Az üzemben, a munkahelyen éhes férfiszemek lesik a prédát, meddig bírja, mikor éhezik már ki a szerencsétlen nő, amikor aztán ki lehet dobni a hálót. Persze, hogy nem mindenki ilyen, de az effajtákból az a kevés is sok. A múltkor egy kolléga rámcsodálkozott, hogy pont akkor bőgtem el magam, amikor a leghevesebben udvarolt. — Megbántottam? — Szó sincs róla! Ha akarja, beszéljen csak tovább, úgysem figyelek oda. Nyeltem a könnyeimet, és arra gondoltam, hogy vajon jön-e majd egy olyan szabad férfi, akinek nem egy alkalmi „tyúkra” van szüksége, nem kizárólag az a témája, hogy milyen fiatal, csinos, és kívánatos vagyok, hanem észreveszi, hogy szomorú és magányos, mert elhagyott a férjem, akit szerettem, akihez hűséges voltam. Értse meg! Nekem nem csupán megértő, szerető férjre van szükségem, hanem a fiamnak is egy másik apára. De a jelentkezők többsége bizony nem erre gondol. Mielőtt szólhattam volna, felvette a szatyrot a földről, és a kezét nyújtotta: — Felej tse el az egészet! És vegye úgy, hogy nem mondtam semmit... Szalay István Közművelődésünk lehetőségei