Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
Rómeó és Júlia városában Verona neve elválaszthatatlanul összeforrt Shakespeare tragikus sorsú szerelmeseinek történetével. A legenda kikövetelte a magyar helyét a valóságban, és mára egy apró belvárosi udvarban valóságos zarándokhely alakult ki. Sokan csak azért utaznak ide, hogy a Júliáénak kinevezett erkély alá egy szál virágot tegyenek. S ha már itt vannak: végigsétálnak a patinás óvároson is, megnézik az Arénát, a piacteret, s a többi látnivalót. Kortyolnak egy nagyot az észak-olasz város történelmi levegőjéből (Fotó: Koncz János') I lyenkor, hétköznap délelőtt meghitt és békés csend vette körül a kisvárosi strandot és környékét. A tikkasztó nyári meleg a medencék közelében egészen elviselhetőnek tetszett. Arrébb az úton egyetlen autó sem lármázott, pedig közel volt az állomás, ahová az óránként befutó menetrendszerű vonatok elé fürge taxik igyekeztek. Csak néha egy-egy ráérős biciklis hajtott arra, az is hangtalanul. A strand több holdas területen terpeszkedett, szinte valószinütlenül üresen kínálva magát. Csak néhány reumás öregember üldögélt a melegvizes medencében, arrébb vakációzó gimnazista lányok vihorásztak fél szemmel az uszoda felé tekintgetve, ahol deltás formájú iljak fitogtatták fejeseiket. Az úszómester, napbarnított harmincas, egy napernyő alatt üldögélt fehér nadrágban és békésen a körmét piszkálta, néha egy újságban lapozgatva. A csónakázó tó büdös vizében kiszáradt ladikokat himbált a szél, némelyik aljában meggyűlt egy kis iszapos víz, amelyben a forróságtól izgága békák hűsöltették megukat. Minden keserűen állandónak, és megváltoztathatatlannak látszott. A strand Elvira kamaszéveiben nyüzsgő és diadalmas szigete volt az életnek, az önfeledt társasági szórakozásnak. Még emlékezett rá, hogy a szünidő napjaiban barátnőivel és barátaival milyen izgalommal beszélték meg a találkákat itt minden délelőttre. A hangszóróból állandóan üvöltöttek a táncdalok, s ők kisebb csoportokba verődve játszottak, kártyáztak, beszélgettek. Fontos volt a jelenlétük, el nem halasztottak volna egy napot sem, mindig történt valami. Egyébként sem volt mód arra, hogy másutt szórakozzanak. Diszkót még nem, vagy alig tartottak különbenis oda ők, gimnazisták nem jártak, mivel a művelődési ház nagytermét olyankor ellepték a szomszéd községből átruccanó kötekedő cigányok, s nem volt ritkaságnak a verekedés sem. A strand tehát az ismerkedés, a vidámság helyeként maradt meg emlékezetében, s ki tudja miért, úgy gondolta, hogy ez ma sem lehet másként. Nyüzsgő tizenévesekre, ricsajra, elevenségre számított. Ritkán járt haza fiatalsága helyszínére, szülővárosába, akkor is inkább egy-két napra, ami a rokoni együttlétre volt elegendő. Különösen mióta a gyerek megvolt, még rövidebbre kurtította e napokat, munkája a távoli nagyvárosban teljesen lefoglalta, dramaturgként dolgozott egy vidéki, jól menő színtársulatnál. Szenvedéllyel vetette magát a munkába, számítottak rá, úgy érezte fontos amit tesz, kigondol, alkot. S ez valóban meg is felelt az igazságnak, mindössze annyit hozzátéve, hogy igazából neki volt jobban szüksége erre. Bár mások irigyelték is, önmagával sosem volt elégedett, tudta, hogy még többet és többet kellene dolgoznia. Ez az otthon töltött pár nap ajándék volt számára. A férje külföldi meghívásnak tett eleget, ezért / úgy gondolta négyéves kislányával hazamegy, pihen, erőt gyűjt semmivel sem törődve, elvegyül a gyermekkori emlékekben. Tudatosan kereste a régi helyeket, álmai, romlatlan naivitása egykori szintereit. Kesernyés mosollyal nyugtázta magában a még mindig mutatós polgárházak közé ékelt ’’panelcsodákat”. Rég őrzött tekinteteket kutatott a megváltozott arcú járókelőkben, nagyot köszönt az ismerős kereskedőknek, felkereste régi kedves tanárait. A könyvesboltban máshol megkaphatatlan újdonságokat keresgélt. Ezekben a napokban minden lebegőnek és tünékenynek hatott. Ezért mentek ki a strandra is. Várt, keresett valamit. No, meg a kislánya kérlelte is, una- kozott barátok nélkül, az egyszerű játszóteret is hamar megunta. Mindketten levetkeztek. A fürdőruha alatt is égette őket a nap. Átvonultak az üres placcon, a kicsi, az utolsó pár lépést rohanva tette meg a medencéig, vígan lubickolt. Elvira odaállt a zuhany alá, a vízcseppeken át is meglátta a bejárat felől közeledők alakját. Egy magakorabeli asszony volt, egyszerű kopottas ruhában, mögötte nyolc-tízévesfor- ma kefefrizuráju uszónadrágos kisfiú ugrándozott. Míg a törülközővel száritgatta magát ideje volt eldönteni, hogyan viselkedjen az érkezőkkel szemben. Rögtön ráismert a nőre, még így közel tizenöt esztendő elteltével is. Egykori osztálytársnője volt az. Úristen ez Tesó! — gondolta magában, elnyomva minden ellenérzést az emlékekben megőrzött arc és a valóság kontrasztja között. Mindig irigyelte ezt a lányt, aki — el kellett ismernie — szebb és tehetségesebb volt nála. Eyütt játszottak az iskolai szinjátszócsoportban, az énekkarban azonos szólamban énekeltek, s még a megyei, sőt országos versmondóversenyeken is mindig közöttük dőlt el az első, vagy második helyezés sorsa. Tesovszky Éva — vagy egyszerűen csak, ahogy mindenki hívta Tesó gyönyörűen is rajzolt, ő, mármint Elvira talán egy fokkal jobban énekelt, de osztálytársnőjében mégis sokkal több eredetiséget érzett. Irigyelte és szerette ezért. Sokszor tett szemrehányát viszont Tesó lustaságáért, aki mindig mindent invencióira, ösztöneire hallgatva csinált, hiányzott belőle az akarat, a kitartás. Másodikban meghúzták két tárgyból is, főleg matekból volt gyenge, évismétlő lett. Utána is tartották a kapcsolatot, a szünidőben iskolán kívül is összejártak. Aztán Elvira az érettségi után elkerült, azóta — hisz még az érettségi találkozó sem volt erre alkalom — nem is futottak össze. — Szia Tesó! — kiáltotta már neki harsányan messziről, amikor magában úgy döntött, megpróbálja folytatni a régi hangvételt. — Szervusz — hunyorgott a másik, fél szemmel kefehajú kisfiát követve. Láthatóan zavarban volt. Ismerős vonásait eldeformálták a zsírpárnák, kövérkés karjaival esetlen mozdulatot tett. Ahogy illik, megpuszilták egymást jobbról balról. Mindketten zavartan szólítgatták gyermekeiket, időt nyerve. Elvirának az volt a legfeltűnőbb, hogy mennyire ízléstelenül volt öltözve a másik. Falusias dzsörzé szoknya volt rajta, s megkopott fekete trikó. Ann- nak idején a legdivatosabban járt közöttük, pedig akkor is vidékinek számított, a szomszéd településről járt be a suliba mindennap, de mert az édesanyja varrónő volt, hát mindig akadt rajta cucc, amit megcsodáltak a többiek. Irigyelték hajlékony alakját is, amin minden jól mutatott. A kezdeti sztereotip mondatok után ráleltek a régi hangra. Elvira kissé tompítva számolt be mindennapjairól, munkájáról, újonnan kapott lakásukról, nem akart kérkedni, ösztöne azt diktálta, ha úgy tesz, önkéntelenül sebeket szakit fel. — Tudod, én még aztán jelentkeztem a színművészetire meg a képzőművészetire is — melegedett bele a beszélgetésbe Tesó. — De ismersz, persze nem készültem eléggé — vágott egy ismeős fintort. -Itthon maradtam... Gézával vége lett, ő el is ment innen — tette hozzá látszólag közönyösen. — Azért jól megvagyunk — próbált szabadkozni. A férjem növényvédő a téeszben, van szép házunk, s már látod, ilyen nagy a fiam! — Amúgy mit csinálsz? — faggatta Elvira bátortalanul. — Napközis nevelő vagyok — hadarta a másik... Ez mégis csak jobb, mintha egész nap le lennék kötve. Elvégeztem az óvónőképzőt levelezőn, ehhez az is jó, nálunk elfogadják. — Aha — nyugtázta Elvira, s részletezve mesélte, hogy a bölcsészkar befejezése után mi mindenbe belefogott, s hogy mostanság darabokat elemez, meg szerez, ír is, meg szinházasdival foglalkozik, igaz, nem úgy, ahogy akkoriban ők mindketten képzelték. Sokszor álmodoztak szép szerepekről amit játszanak majd, de azért mégis... Ez van! — legyintett. — Jaj, már mennek kell! — szakította félbe Tesó. Mindjárt indul a buszunk, csak megígértem Misinek, hogy előtte úszhat egyet — mutatott az örökmozgó, izmos kisfiúra. — Azért — vetette még oda az utolsó mondatot — így se olyan rossz. — Van egy kis gyerekcsoporr- tom az iskolában. Bábokat készítünk, megjátszunk is. — Azért tudod — szakította félbe a mondatot, míg megigazította a gyerek ruháját — bábozni is nagyon jó... Mindketten hallgattak... — Persze, majd biztosan összefutunk még — da- ■ dogta búcsúzóul Elvira. Most már elviselhetetlennek érezte a meleget. Sietve vetette magát az uszoda jéghideg vizébe. Lendületes karcsapásokkal haladt előre, néha lebukott. Amint egy-egy tempó szünetében felnézett, még látta a két távolodó alakot,s ahogy ringott a másik nő csípője a tarka dzsörzészoknya alatt, s ahogy az, egy-egy figyelmeztető kézlegyintéssel a kisfia fejérre ütött. Jámbor Ildikó Tesó...
