Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-23 / 175. szám

4. GAZDASÁG —TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1988. július 23., szombat / A persely Vérteskozma Áll-e még? Vérteskozma egyetlen utcája Lassan araszolunk kamaszfi­ammal a szombat délelőtti bevá­sárlási csúcsban az ABC pénztá­rához. A szomszédos kasszánál, a pénztárgép mellett kis fémper­sely, fölötte tábla: Csak egy fo­rintot a rákellenes alapítvány ja­vára! Van, aki feszengve, zavar­tan, mások meglepetten, tanács­talanul reagálnak a váratlan fel­szólításra, néhányan egy-egy pénzérmét csúsztatnak a per­selybe, mások úgy tesznek, mint­ha észre sem vették volna a kis fémládát, s igyekeznek minél ha­marabb messze kerülni a pénz­tártól. Míg a jelenetet figyelem, ma­gamon érzem fiam fürkésző pil­lantását. Jól tudom miért lesi, várja reagálásomat, ismerem ezt a tekintetet, amely a kamaszgye­rek kérdését rejti: mondd meg, hogyan kell viselkedni ebben a helyzetben, adjunk, ne adjunk, egyáltalán, mi a szabály, amit ne­kem ezután követnem kell? Érzem, hogy most mondanom keHene valamit, tudom, hogy ez is olyan élethelyzet, egy olyan pillanat, amikor talán életre szó­lóan eldől, miként reagál majd fi­am, amikor saját felnőttéletében, már egyedül találkozik egy ilyen persellyel, egy ilyen felhívással. Én azonban elkerülöm a gyerek tekintetét, úgy teszek, mintha semmit sem vettem volna észre, a tömeg pedig máris elsodor ben­nünket. Mert az az igazság, hogy én sem tudom valójában, „mi a sza­bály”. Pontosabban érzem, hogy az évtizedes szabály változóban van, a jótékonykodást, az adako­zást, a társadalmi önsegélyt hosz- szú időn át páncélba szorító bu­rok repedezik, a fogalmak újra­élednek, s mint minden újrakez­dés ez is számos szélsőséget, ku­szaságot, bizonytalanságot is magával hoz. Évtizedekig semmi dolgunk nem volt nem-állami kezdemé­nyezésű perselyekkel és felhívá­sokkal, ezek ugyanis nem létez­tek. A mindenről gondoskodó állam ideájából következett, Örömmel olvastam a Népúj­ság 1988. június 25-i számában Gyöngyös idegenforgalmával is foglalkozó írásukat (Mátrai ven­dégcsalogató). Teljes mértékben egyetértek a leírtakkal, különö- nösen azzal a résszel, amely a fej­lesztés feladataira hívja fel a fi­gyelmet. Azt gondolom, sőt tu­dom, hogy nem egyedül vagyok ezen a véleményen városunk­ban. Mondhatom ezt nyugodtan azért, mert a közelmúltban a KISZ Gyöngyös Városi Bizott­sága, szakemberekből álló mun­kacsoport tevékenysége alapján önálló alapelveket is megfogal­mazott a témával kapcsolatban. Az apropót az adta, hogy a ta­nács végrehajtó bizottsága 1988. április 28-i ülésén foglalkozott a kérdéssel. Javaslatainkat a vb va­lamennyi tagjának ^elküldtük még az ülés előtt, írásban. A vá­rosi KISZ-bizottság álláspontja jelentős mértékben eltért a taná­csi szakigazgatási szervekétől. Talán ezért történt, hogy a végre­hajtó bizottság a támogató véle­mények ellenére sem vette figye­lembe javaslatainkat — amelyek­re ezúton is emlékeztetni szeret­nék. Gyöngyös és a Mátrának a vá­roshoz tartozó része idegenfor­galmi szempontból több kedvező adottsággal rendelkezik, de ezek kihasználása hosszú évek óta hogy nálunk az egészségügy, az oktatás a szociális gondoskodás központi feladat, és ezt a felada­tot az állam egyre magasabb színvonalon meg is oldja — állí­tottuk. Az állampolgár adakozá­sára nincs szükség — mondtuk —, s elrettentő példaként emle­gettük Róbert bácsi ingyenkony­háját, s az egykorvolt kormány- zóné jótékonysági báljait. Hosszú ideig úgy tűnt, e kér­désben konszenzus van a pater­nalista állam és a magángyarapo­dás lehetőségével megajándéko­zott állampolgár között, s csak néha jutottak a legális nyilvános­ság elé a köztünk élő szegények­ről, a deviánsokról szóló híradá­sok. Később azonban egyre látha­tóbb repedések nyíltak az úgy­mond általános és ingyenes, ma­gas színvonalú egészségügy, és a közoktatás idealizált képén is. Az elmúlt évek keserű felis­merése, hogy sem az egészség­ügy, sem az oktatás nem általá­nosan hozzáférhető, nem ingye­nes és sajnos korántsem olyan színvonalú, amilyennek koráb­ban hirdettük. Az állam úgy­mond széttárja karjait és beisme­ri: ez van, sajnos olyasmit vállalt, ígért a fejletlen szocializmus, amelynek teljesítése ma még meghaladja erejét. Mit tesz ilyenkor az állampol­gár? Először felháborodik, tilta­kozik, aztán megkísérli egyedül kivédeni a több évtizedes elha­nyagolás miatt rogyadozó társa­dalmi infrastruktúra nyomását. Magántanárt fogad gyerekei mellé, a paraszolvenciával pró­bálja megszerezni az egészség- ügyi hiánygazdaság „áruit”: a kórházi ágyat, a gyógyszert, a so­ron kívüli műtétet, sokszor a puszta ápolást is. De nincs mindenkinek módjá­ban effajta költséges különbékét kötni a nyomasztó hiánnyal, s ezen az úton a „fizetésképtele­nek” még rosszabb helyzetbe ke­rülnek, ráadásül az elosztható ja­vak összmennyisége semmivel sem növekszik. nem kellő mértékű. A fejlődés el­maradásának legfőbb okai a komplexitásra való törekvés, az átgondolt szervezőmunka, a megfelelő propaganda, a gazda hiánya; az érdekeltek elkülö­nültsége, a konzervatív szemlé­lőiét. A problémák nagy része ma is él. A fiatalok fontosnak tartják a terület idegenforgalmának fej­lesztését, mivel talán őket foglal­koztatja legjobban a város jövő­je. Ettől egy fejlődő, prosperáló gazdasági tevékenység kialaku­lását, a munkalehetőségek növe­kedését, a kulturális értékek, né­pi hagyományok nagyobb meg­becsülését és jobb megismerhe­tőségét, egy szebb, kulturáltabb környezet kialakulását, az embe­ri kapcsolatok erősödését vár­ják. A város és környéke látoga­tottságának növekedésében eredményeket elérni csak társa­dalmi összefogással, a területen lévő közösségek, egyének szelle­mi, anyagi és tárgyi lehetőségei­nek, energiájának bevonásával, mozgósításával lehet. Ez előse­gítheti, hogy a lakosság körében egészségesebb lokálpatriotiz­mus, demokratikus alkotófolya­mat alakuljon ki, amely főként az ifjúság politikai szocializáció­ja szempontjából lehet fontos. A társadalmi összefogás mel­Az utóbbi időben azonban mind több jele van annak, hogy az állampolgárok a különbéke helyett a szó eredeti értelmében vett összefogást választják, hogy nem csak maguknak, hanem a többi rászorulónak is megoldást keresnek. Szinte naponta érkez­nek a hírek különféle új alapítvá­nyokról, gyűjtésekről, jótékony célú rendezvényekről. Persze ami messziről nézve egyszerűen jótékonykodás^ hul­lámnak, netán társadalmi divat­nak tűnik, az közelről, az egyes akciókat vizsgálva sok különféle szándékra, érzelemre, célra és eredményre bomlik. Van köztük sokat ígérő, egyértelműen nemes érzésektől vezérelt, vannak kérészéletű, bukásra ítélt kezde­ményezések, s bizony olyan is' akad, amely nagyon is reklám­vagy önreklámgyanús, netán a saját zsebre gyűjtés is megbújhat a háttérben. És azoknak is igazuk van, akik szerint a magyar egész­ségügy, közoktatás, szociálpoli­tika számtalan égető gondja nem számolható fel közadakozással. A mértékről, a végeredmény nagyságáról lehet tehát vitatkoz­ni, a szándék, a jelenség megíté­lésében azonban csínján kell bánni a lekicsinylő jelzőkkel. Ha egy társadalomban hirtelen só­kan érzik úgy, hogy közösen akarnak tenni valamit, önként hoznak áldozatokat a közért, azt az olyannyira kívánatos önszer­vező, alulról építkező civil társa­dalom megnyilvánulásának kell tekintenünk, s mint ilyenről nincs jogunk sommás ítéletet al­kotni, kötelességünk viszont minden lehetséges módon támo­gatni. Különösen nagy a felelőssé­günk abban, hogy saját kudarca­inkból, csalódásainkból okulva, milyen muníciót adunk ezekben a kérdésekben a felnövekvő nemzedéknek. Azoknak a gye­rekeknek, akik a közösséget fi­gyelmen kívül hagyó privát bol­dogulás, a fogyasztási javak szer­zésében kimerülő életstratégia talmi voltát nálunk gyorsabban lett persze szükséges az idegen- forgalomban külön is érdekelt gazdálkodóegységek, szerveze­tek konkrét együttműködése. Olyan szervezeti forma létreho­zására van szükség, amely lehe­tőséget biztosít az érintettek ér­dekeinek egyeztetésére, a fej­lesztés programjának kidolgozá­sára, s megteremti a szükséges anyagi fedezetet. A gazdasági együttműködés szétforgácsoló­dó beruházások helyett lehetővé teszi egyrészt a tervszerű, haté­kony fejlesztést, másrészt a köz­ponti, illetve megyei vissza nem térítendő támogatás igazán fon­tos felhasználását. A Mátra vonzereje növelhető, ha Gyöngyös és környéke eddig feltáratlan, illetve kevésbé ki­használt lehetőségeit is jobban kamatoztatják, illetve partner­ként keresik a kapcsolatot Eger­rel, mint az idegenforgalomban már eddig is jelentős szerepet ját­szó várossal. Gyöngyös város és környéke, valamint a Mátra lehetőségei­nek, értékeinek feltárására, illet­ve idegenforgalmi hasznosításá­ra átfogó és részletes tervre van szükség, amelyet nyilvánossá kell tenni. A város vezetői a meg­valósításhoz nyerjék meg a la­kosság minél nagyobb részét, a helyi nyilvánosság eszközeivel átlátják. Akik többé-kevésbé még ép erkölcsi érzékükkel hite­les emberi kapcsolatokat, érté­keket, közösségeket keresnek, és olyan „ódivatú” kérdéseik van­nak, hogy mi az élet értelme, mi a helyes és a helytelen, ki az igaz ember, és miben lehet hinni. Persze nem biztos, hogy eze­ket a kérdéseket nyíltan fel is te­szik nekünk. Hiszen olyan fele­másan alakult körülöttünk a vi­lág az elmúlt években, hogy mi felnőttek lassan könnyebben ta­lálunk szavakat a gyerekek sze­xuális felvilágosításához, mint a közösség, a társadalom, az em­beri együttélés erkölcsi normái­nak megfogalmazásához. Úgy érzem ebben segíthetnek a perselyek, a tásadalmi önsegély éledezésének apró jelei, a szoli­daritás növekvő csírái. Az a gye­rek, aki a szülői példa nyomán a napi cola-, rágógumi-, fagyi-, csoki-kiadásainak egy részét a perselybe dobja, nemcsak a szó szerint életeket mentő rákszűrő autóbuszok megvásárlását segíti elő, hanem leckét kap társadalmi szolidaritásból, önfegyelemből, a fogyasztói mentalitás önkéntes korlátozásából is. És el tudok képzelni olyan gimnáziumi bal­lagást is, ahol a maturálok kezé­ben csupán egyetlen szál virág van, s azt a sok-sok ezer forintot, amelyért a pazarló divat szerint illik őket virágkölteményekkel elárasztani, egyszerűen átutalják az arra rászoruló kortársaiknak, netán alapítványt, ösztöndíjat lé­tesítenek a nehéz helyzetben lé­vő tehetséges gyerekek tovább­tanulásához. Évtizedek óta nem érzett nagy várakozás, bizalom és remény van napjainkban ebben a társa­dalomban arra, hogy közösen úrrá lehetünk nyomasztó bajain­kon. Sokáig bújtunk cinizmu­sunk mögé, hogy így leplezzük csalódásainkat, ezért is az ódz­kodás bennünk a nagy szavaktól. Szerencsére kamaszgyerekeink olykor szavak nélkül is megérte­nek bennünket. P. É. biztosítsák a kapcsolódás lehető­ségét. Feltehető a kérdés: a KISZ miért másoknak tesz javaslato­kat, s miért nem vállalkozik ma­ga? Nos, javaslataink mellett ter­mészetesen felajánlottuk szelle­mi, tevőleges, sőt adott esetben anyagi segítségünket is. Tehettük ezt azért is, mert a közelmúltban egy másik ügy kapcsán már iga­zolták KISZ-szervezeteink áldo­zat- és segítőkészségüket. A gyöngyösi Bajza József Kulturá­lis és Hagyományőrző Egyesület által a Romániából áttelepültek gyermekeinek szervezett felzár­kóztató táborához a városi KISZ- bizottság mellett, még öt KISZ- szervezet nyújtott jelentős segít­séget. Mi, fiatalok egy nagyobb vá­rosi összefogás részesei is akar­tunk lenni, amelyben együtt dol­gozik idős, fiatal, s úgy éreztük, hogy ennek az a normális mene­te, ha erre a tanács szólítja fel a lakosságot. Ám úgy tűnik, hogy most már csak az a lehetőségünk maradt, hogy a városi KISZ-bi- zottság jóval szerényebb eszköze­ivel mozgósítsuk a fiatalokat — az elsősorban az ifjúság érdekeit szolgáló — idegenforgalmi fej­lesztések megvalósítására. Csia László a városi KISZ-bizottság titkára Áll-e még az ősz Peterdi há­za, él-e még a hősi harc fia? — kérdezi Arany János a Szép Ilonkáról írott versében, amely költeményből az is kiderül, hogy apa és leánya valahova a Vértes vadonába húzódott visz- sza, miután megjárták Mátyás király fényes budai várát. Abba a rengetegbe tehát, ahova Tata­bányáról dél felé, Székesfehér­várról északnak visz az út, s ahol bizony még ma is jól el le­het bujdokolni, lévén a Dunán­túlnak ez a tája csupa völgyes- bérces hegy és rengeteg­erdő. A Bakony és a Gerecse közé ékelődött röghegység amúgy nem magas — 400—450 méter fölé sehol sem emelkedik —, ás­ványi kincsekben azonban igen gazdag. A tölgyesek és a bük­kösök alatt sokfelé találtak ott barnaszéntelepeket, valamint bauxitot; ez utóbbinak a leg­fontosabb és legismertebb lelő­helye: Gánt. Ezzel a településsel „átellen- ben” bújik meg az az egészen kicsi falu, Vérteskozma, ahol még az utak is véget érnek, s amely mostanában ébredezik több évszázados csipkerózsika- álmából — hála éppen az ottani nagy csendnek és elzártságnak. Gántról indulva éppen csak keresztezni kell az Oroszlányt Csákvárral összekötő utat, s néhány kilométernyi autózás után máris megérkezünk abba a völgybe, ahol Vérteskozma egyetlen utcája elnyúlik. Mind­össze egy házsor vonul végig a völgyecskében, és az is úgy, hogy itt is, ott is egy-egy üres te­lek jelzi: már régen elszármaz­tak onnan a lakók. Ki a közeli bányák valamelyikében, ki az erdészet feldolgozótelepein, ki még távolabb talált munkát magának — úgyhogy mára csu­pán tíz család maradt az 1973- ban megszámlált negyvenhá­romból. A másfélszáz lakos pe­dig alig harmincegynéhány főre apadt. Vérteskozma azonban még­sem kelti halott falu képét, mert az utóbbi néhány esztendőben mind több régi és elhagyott ház talál ott új gazdára. Elsősorban fővárosi érdeklődők jelentkez­nek egy-egy ilyen azonos min­tára épült, előtornácos házért, s aztán az eredeti és igen szép né­pies formákat megőrizve a la­kóépületeket sorra felújítják és a szigorú téli hónapoktól elte­kintve rendszeresen lakják is. S nem csupán az elhagyott, majd áruba bocsátott hajlékok éled­nek újjá, de új házak is emel­kednek, mégpedig a hagyo­mánytisztelő tervezés remek példáiként. A legkorszerűbb anyagokból, de az ősi íveket, az eredeti arányokat megtartva kerül tető alá itt is, ott is egy-egy új otthon. Vérteskozmán járva-kelve túlontúl sokat nem lehet meg­tudni a mostanában örvendete­sen éledő település történeté­ről. Az őslakosok jószerivel csak annyit tudnak, hogy egy­kor a Vértesben is birtokos Es- terházy-család felügyelte, s a kozmaiak jobbára ennek a fa­míliának az alkalmazásában álltak. Azt már némi könyvtár­járás eredményeként lehet csak kideríteni, hogy a szóban forgó völgy valamikor az 1700-as évek elején-közepén települt be, s hogy akkori lakói az er­dészkedés mellett még a főúri vadászatok kiszolgálásával is foglalkoztak. Ezekért a szolgá­lataikért tisztesen megfizették őket, mert rendre nagy házakat építettek, s ezek a méretek ha­gyomány ozódtak át aztán a je­len napokra is. Mint említettük, a legtöbb háztulajdonos csak alkalmi vendég, egy kicsi boltja mégis van Vérteskozmának, és autó- buszjárat is összeköti Gánttal, amely egyúttal a közigazgatási központja ennek a mindössze 24 hektáros falucskának. Utol­só postaként ugyancsak Gánt van feltüntetve a helység neve mellett, ha tehát valaki valami módon kapcsolatba akar lépni ezzel a völggyel, oda kell for­dulnia. A legjobb azonban egy­szerűen felkerekedni, és addig hajtani befelé a Vértesbe, amíg az útnak vége nem szakad. Ott lapul meg ez a valóban eszmé­nyien csöndes és nyugodt rej­tekhely. A. L. Kicsi bolt a kis falu közepén (Németh Ernő felvételei — MTI-Press) Gyöngyös idegenforgalmi fejlesztésében A fiatalok is segíteni akarnak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom