Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-11 / 139. szám
Boldogon — Boldogról Tavaly össiel tájházat avattak Boldogon. Az ittenit egyedülállóvá teszi, hogy egyik helyiségében állandó kiállítást rendeztek néprajzi fotókból, összeállításunkban a tárlat anyagából adunk ízelítőt H arminc év alatt száztíz új ház épült a faluban, alig kevesebbet alakítottak, vagy felújítottak. Kiszélesednek az utcák, fénycsövek hajolnak alázatosan az utak fölé, járdán kopognak a finom női cipők, szövetkezeti és maszek presszók várják délutánonként a fiatalokat. Kipofozták a középületeket is! Üj az iskola, az óvoda, az orvosi rendelő, csak a kastélyba szorított művelődési házzal nem tudnak mit kezdeni. Legutóbb a tűzoltóbálon ugyan jó szolgálatokat tett, de azóta is pang az ürességtől. Videó, jó zenekar, diszkó kellene, és lelkes vezető, aki kis pénzért éjjelét, nappalát ott helyben töltené. A húsz éve tatarozott fal is új vakolatra vágyik, csakhogy maga a felállványozás egy vagyonba kerülne, amire pedig egyetlen fillér sincs, hiszen manapság a kultúrház a központilag nem támogatott létesítmények listáján van. — Tataroztassák az iskolát! — ajánlotta egy megyei szakember. — Az iskolánk új! — Akkor váljanak, amíg az ország helyzete jobbra fordul. így aztán az ódon kastély álmodja a hajdani szép múltat, és a számára bizonytalan jövőt. Kerek Gáborék szép házába vagyok ma hivatalos, még a télen beígértem magam, amikor az autópiacon Miskolcon összetalálkoztunk. — Kezet rá,' hogy eljön! Az adott szó nem gyerekjáték, aki megszegi nem kevesebbet veszít, mint szavának hitelét. Ezen a szép nyári napon jó alkalom kínálkozott a kirándulásra, arra, hogy az ember körülnézzen az ismerős faluban, és meglátogassa azokat, akik szívesen, szeretettel hívják. A ház kívülről nézve is jómódot, gazdagságot takar, az igényes tervezés, az építkezés minősége, a kerttől a padlásig minden-minden olyan, amilyenről legfeljebb csak álmodni szokott az ember. A zöld pázsiton a garázshoz vezető út mentén szarkalábak nyílnak, a virágoskertben szebbnél szebb rózsák bontogatják bársonyos szirmaikat. A háziak végigvezetnek a lakásban, megmutatják Gabika szobáját, a Bécsből hozott videót, a pianinót, amellyel hetente kétszer, a helybeli zenetanár kiemelt óradíjért kínozza a kislányt. A videó jóvoltából éppen egy lélegzetelállító horrorfilm látszik a képernyőn, ez fogja kurtára Gabika köszönését is. Öt perc múlva vége a filmnek, akkor veszem csak jobban szemügyre Kerek Gáborék gimnazista lányát, aki kamaszos bájjal megkérdezi tőlem: — Szereti a bácsi a horrort? Nem kell válaszolnom, mert Jolika — Gabika mamája — folytatja az ismertetését: — Ez most a divat! A faluban, ha jól számoltam húsz helyen van már videó, nem is beszélve a két maszek presszóról, amelyik közül az egyiket éppen a napokban kapta el a pornó miatt a rendőrség. — Az iskolában is van videó? Gabika a hosszú nézéstől véres szemét dörzsölgeti: — Nálunk, a faluban még csak a maszekoknál van ilyesmi, de úgy tudom, hogy az iskolába most vesznek majd új számítógépet. Kellemes meleg van, kiülünk hárman az udvarra, csipegetünk, beszélgetünk a régi időkről, aztán mind közelebbről érintve a jelent. Ide látszik a hátsó udvar, ahol tulajdonképpen a műhely van és a faragó szin. — Kerek Gábor kőfaragómester. — Ez áll a cégtáblán, ezt bizonyítja a hátsó udvar is, ahol két ember kalapácsa, vésője alatt most is szikrázik a gránit. Távolabb, de még innen is látható közelségben, félig faragott márványtömbök sorakoznak. — Mennyit dolgozik naponta? Jolika szép kék szeme alatt pókhálómódra hirtelen összehúzódnak a ráncok, és valahonnan nagyon mélyről felszakad a válasz: — Azt kérdezze, mikor nem dolgozik? Gábor negyven év körüli, gyorsan kopaszodó, hallgatag ember, de fáradt arcáról ítélve ötvennek is nézhetném. Első látásra ez az ember maga a nyugalom, a béke, az elége dettség, és a felesége sóhaját legfeljebb a sok munka miatti sajnálkozásnak tarthatnám. — Nincs itt megállás, hajtja az élet az embert! Ez az ő személyes vallomása, miközben — felesége szerint — ma már legalább az ötvenedik cigarettára gyújt. — Az élet csak múlik... Önmagunkat hajtjuk! Látom, nem hálás a téma, de az asszony nem állja meg szó nélkül: — Fekélye van, magas vérnyomása, tavaly már a szíve is rosszalkodott... Dicsérem a kertet, amelyhez hasonlót legfeljebb a mintaprospektusokban láttam, a házat, a drága szép bútorokat, a berendezést és örülök neki — régi ismerősként — magam is, hiszen tudom, hogy ők nem ’’könnyen” szerezték azt, amijük van, nem tapad a kezükhöz egyetlen fillér sem. — Autó? — Ezerhatos, és az asszonynak egy Volga Combi. Jolikáé ugyanis a tsz-virágüzlet a főtéren, ő maga jár Pestre árúért. — Falun virágüzlet? Úgy néznek rám, mintha külföldről idetoppant idegen lennék, tulajdonképpen nem is értik a kérdést, az is lehet, hogy egy picit sértve érzik magukat. — Úgy gondolja, hogy csak városon szeretik a virágot? A kérdés válasz is egyben, a mosoly, a csillogó szem, mentegetőzésre késztetne. — Tudja mi volt itt a nőnapon? Ágneskor, Irénkor, és május elsején? — Virágkosarak, orchideák, flamingók, gerberák, szegfűk, be sem férnek egyszere a Volgába. Galambcsapat száll a fejünk felett, köröznek kettőt, hármat, aztán leülnek békességgel valahová. — És maga miért gürcöl annyit? Hallgatunk, de a férje ráparancsol: — Ne szégyeld! Mutasd meg a lábad. Jolika bal lábán gumiharisnya, a másikon vastag viszerek. Ujjaival fájdalmasan simítja végig a fehér bőrt. — Már kétszer volt trombózisom! A szobából tv hangja hallatszik, úgy tűnik, a gyerek újranézi az előbbi filmet. Gábor maga elé dobja a cigarettacsomagot, de előbb megkínálja a feleségét. — Maga is dohányzik? — Legfeljebb húszat naponta. Itt a csendes, békés falusi udvaron, ahol legfeljebb a gránitköveken pattogó kalapácsok apró kopogása hallatszik, olyan jól esik egy kicsit csendben lenni, és bámulni a fölöttünk újra köröző strasszerokat. — Mennyit alusznak naponta? — Öt, hat órát! Télen többet. Érettségim van, de tíz éve nem olvastam el egy könyvet, nem volt szabadságunk, és az újságokba is csak belepillantok. Keveset eszem, inni nem tudok a gyomrom miatt. Az asszony lába is keserít. Jolika elmeséli, hogy amikor az üzlet lett a sirkőfaragás és divat a holtak sokezreket érő tisztelete, az öreg mester, akinél Gábor tanult azt mondta: — Ez a szakma egy aranytyúk. Aranytojásokat tojik! Van is ebben valami, csakhogy az az aranytyúk emberhússal él. Szívvel, gyomorral, idegekkel és erekkel... Megérkezik a zenetanár, a szobából kihal- latszik a zongoraszó, újra és újra ugyanazok az akkordok, a fülbemászni nem akaró dallam. — Beszélgetnek néha a lányukkal? — Beszélünk, de nem beszélgetünk. Kevés az időnk, és sok a munkánk. — Mondta már, hogy nem szeret zongorázni? — Az ember nem mindig azt teszi, amit szeret. Hazafelé Gábor szavai járnak az eszemben és azon tűnődöm, hogy ha az ember az életben nem azt teszi, amit szeret, akkor hogyan is lehetne boldog. A boldogságot ugyanis nem aranytyúkok tojják... Szalay István A gránit szikrái
