Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. június 4., szombat Egy arc-háttérrel Születésének 125. évfordulóján Eger egyik legna- í.vobb iróegycniségére emlékezünk. Rród.v Sándorra. \z elmúlt héten az ó nevét vette föl a Megyei Könyvtár. s emléktáblája előtt tiszteleglek mai hívei. Kép- iss/eállitásunkban Pilisy Elemér reprodukcióin tárul föl a korabeli világ. s feltűnik egy markáns arc is: Bródyé. Jenő, Bródy Sándor és Makai Emil a Margit-szigetcn Tisztelet a szülőföldnek Bródy Sándorra emlékezünk, Eger szülöttére, a századvég, s a századforduló jeles írójára, kinek — ahogy Juhász Gyula fogalmazta — „nagyon sokat köszönhet... minden magyar, aki tollat forgat, és aki valaminek számit" literatúránkban, mert ő "vitte bele az átkozott és áldott modernséget” irodalmunkba. Bródy Sándorra emlékezünk, Ady barátjára, kit az Ér- mellékről indult pályatárs „a legszebb, legigazabb magyar poétának" nevezett, kinek verseit ajánlotta, s akit „szívére bo- rultan” bátyjának mondott. És emlékezünk arra a Bródy Sándorra, akiről Ignotus is azt vallotta: minden újnak indítója, bátor kezdeményezője volt harminc esztendőn át a magyar glóbuszon. „ ... Te kezdted meg Magyarországon a naturalizmust” — írta a szerkesztő Ignotus, s folytatta így: „Istenem, persze, hogy te kezdted meg, nincs amit meg ne kezdtél volna, s kevés az. új, mit otthon harminc esztendőn át nem te kezdtél." Novellák, drámák, regények kerültek ki műhelyéből, köztük olyan művek is. mint A tanítónő, s A nap lovagja: az előbbi az újabb magyar drámairodalom időt álló darabja, az utóbbi az ún. monarchia-regények előképe. A nap lovagja a századvég magyar irodalmának olyan műve, amely Asztalos Aurél sorsát az Osztrák—Magyar Monarchia függvényeként rajzolja meg — azt a világot tárva elénk, amelyet Hasek, Joseph Roth, Vladimir Neff, Ivan Olb- racht, Krleza, Werfel, Kafka és Musil művei nyomán ismerünk. A Nyomor kötetbeli novellák a naturalizmus első magyar fecskéi, A nap lovagja egy napjainkig ívelő regényváltozat folyamának első darabja. S írta mindezt az a Bródy, aki a múlt század második felében Egerből indult, egy vidéki városka közegéből. Ám e városka, a szülőváros, a szűkebb pátria a minden volt Bródy számára: a legfőbb, az első meghatározó élmény- és ihletforrás. Nem tud meghatódás, megindult- ság nélkül gondolni e bölcsőjét ringató, történelmi emlékeivel és természeti szépségeivel lenyűgöző tájra. S ha megidézi emlékeit, mindig lírai hevülettel teszi, miként egy önarckép címmel közreadott jegyzetében olvassuk: „Körülveszi a várost hegy, domb, olyan színű, mint az aranyos gvik háta. Messziről kék hegyeket szel derékban a felhő ... Maga a város . . . csupa kész festmény. Omladékok, porló kőfalak az élő utcák mentén. A sárga homokkövet át meg átöleli mindenféle folyondár; lila és piros bársonyszájú virágok csókolják a törmeléket, födik el a gyíkok palotáinak apró kapuit, mint mindmegannyi portier ..." Az emlékezés megszépítő varázsa — mondhatná valaki. Igaz. De igaz az is, hogy az emlékezet síkján átszű- remlik az. effajta Brúdy-so- rokon a valóságos élet is. Az. az életanyag, amely csakis ennek a tájnak és városnak jellegzetessége volt, s amelynek utolsó, jóval a Bródy utáni korszakból Való jeleneteit, még jó néhányan most is őrizzük emlékezetünkben. Amit Bródy ír szülővárosa csaknem jó évszázadnyi távolból is varázsos hangulatairól az alábbi sorokban, mindannak még nemzedékünk tagjai is részesei, élményszerűségének birtokosai lehettek: ,,A hegyes kövű utcákon lassan, óvatosan járnak az emberek. És nagyon kevesen. Most jön egy fehér oap. A haja ezüstszínű. A kezében márványfogantyús fekete bot. Az, a kevés élet. melyet diákok vidámsága vert föl az. elhagyott utcán: kihal egyszeriben. amint megjelenik a fehér alak. Hang nincs itt, annál több szín. Egy nagy csoport fekete kispap jön. komoran, nesztelenül, mint valami telleg. Kél egyformán piros ruhás, vörös feontvú puttonyos asszony rikít véeig hirtelen. Papucsuk kattogása idehallatszik a túlsó szélről: valami vidám, pincéből iövő vincellárleaénv fütyülése egyszerre kínos föltűnést okoz..." Szerette ezt a várost, őszülő fejjel, negyven egynéhány évesen is őrzi a gyermekkor élményvilágát. S nemcsak a gyermek-, az ifjúkor emlékanyagát is. Noha. nem volt eminens diók, rakoncátlansága miatt meg is kellett válnia a ciszter atyák gimnáziumától, évtizedek múltán mégis így emlékezik: „Tizenhét éves koromban én még nem tudtam, mely pályán terem számomra babér. De, hogy terem valahol, azt sejtettem, mint sejti minden gyorsan növő siheder, aki szerzetes gimnáziumba járt, hol a declinatióval egyidőben ojt- ják be szívébe a dicsvágyat is. Természetesen, antik minták után...” A szülői ház, s az iskola miliőjén túl, persze megismeri, felfedezi azt a, sajátos paraszti világot 'is, amely Eger külvárosában, a bástyákon volt honos, ahonnét nyelvi élményei is származnak. Novellák, tárcák, ki- sebb-nagyobb elbeszélések sokasága tanúsítja: mennyire jól ismerte a várost övező közelebbi s távolabbi falvakat és tájakat is. A „bodonyi várkastély" „gyémántpitykés emberéről", Bergetics hercegről szóló novelláját pl. a Mótravidék népmesekincse inspirálhatta: az Erzsébet dajka c. elbeszélésfüzér lányanya hőse a hazavezető ..debrei országutat” keresi a pesti éjszaka riasztó sötétjében: Tuza Istvánná (szintén egyik novellájának hőse), a „kis mátraalji faluból" megy Csehországba szüntelen hazavágyódó katonaférjét felkutatni. A szolgáló és a Kaál Samu c. elbeszélések színtere Eedé- mes, s aztán egy másik szép írásban, A szent tisztaság címűben újra a szülőváros élményanyagára bukkanunk: „a szőlőpecsétes reverendában" ebédhez ülő , ..kézzel, sült krumplit evő” „öreg érseknél” tett látogatásuk eseményeit írja le. Még az esszé igényű, a nemesebb publicisztika szférájába utalható írásaiban is tetten érhető az élmény intenzitása. ha Eger, vagy az Eger környéki tájról kíván szólni. Mikszáthról értekezve írja egy helyütt: „Sokat járok palócországban, az övébén és az enyémben... is. Tavaly Recsktől kocsin mentem le Egerbe. Aratás után volt, vasárnapon. Istennek legszebb kis aranykupolás templomai száz szómra állottak a falvak között. a tarlón, a réten. A rozs- és a búzakazlakat értem. amelyek izzottak — közelről még zengettek is — a hő augusztusi napban. Tele színnel, dallal, kakukkfűvel. citromfűvel a határ, a falu. minden. Itt a trágyának is olyan onalizáló füstje van, mint a tömjénnek; ez az én hazám.” A Bródy-művek említett és idézett passzusait olvasva jövünk ró: mennyire nem figyeltünk a hevesi, s az egri couleur locale, a helyi szín szépírói rajzára. Holott a régió színei másutt, pontosabban más régió rajzai számontartatnak. Mikszáth a palócföld, főként Nógrád és Gömör színeit vitte a magyar próza tarka szőttesébe Petelei Erdély virágúival színezte, Tömörkény a szegedi tájét, Papp Dániel a Bácskáét adta, Krúdy pedig a Nyírség és a Szepesség tündéri rajzával ékesítette. Nos, úgy tűnik: a Bródy- novellák és elbeszélések egri és hevesi világa legalább ennyire fontos és meghatározó színfolt a magyar élet prózaíróink festette pannó- ján! S ha valaki a fenti példákat kevésnek ítélné, bőven idézhetők további Bródy-írások is. Vallo- másos, lírai sorok éppúgy, mint az élet ridegebb oldalát feltáróak. Vagy a kettőt egybeolvasztok. Miként a Rab katonák c. elbeszélés, amely a monarchia legszörnyűbb erődítményeinek egyikében, a csehországi Josefstadtban sínylődő magyar rab katonák sorsáról tudósít. Josefstadtban „magyar bakák söprik” a köves utcát, „a kaszárnya elejét", s a kórház előtt sepregető baka magyar katonadalt énekelget: Édesanyám ha bemész, édesanyám ha bemész Egerbe. A kaszárnya ajtaján, a kaszárnya ajtaján nézzél be. Ott lácc engem komisz baka ruhába; Göndör hajam rövidre, göndör hajam rövidre van levágva. A rabkórházban is a szülőföld emléke kísért: az újonnan érkező egri származású beteg (maga az író) kís- tályai rabtárs mellé kerül, aki nyomban az otthonról kérdezi: apjáról, s egy „széles, citromsárga, piros virágos pántlikát" viselő lányról. A rabtárs már hazakészül, falujában termett népdalt dúdolgat: Vég-Kistállya falujába. Kis angyalom kapujába, Három vadalmafa látszik. Hej, de vidáman virágzik. A rabtárs hazakészül, de sorsa másként rendeltetett: „vitték ki a cseh temetőbe", s a kistályai nóta helyett a katonabanda játszotta „legszomorúbb indulóját”. Stefan Dobi, az iménti novella hőse, már nem térhetett haza, de Bródyt mindig, mindenhonnan hazahozta a honvágy, a hazához való ragaszkodás. A Szentföldön járva fogalmazta meg tán legszebb, s legigazabb vallomását a szűkebb és a tágabb hazához való viszonyáról: „... az olajfák hegyénél is szebb nekem a Tisza fűzese, a jegenyesor, a felföldi falvak alján. Oh, magyar föld, oh szent Magyarország, Jézus .falujában, az égben, kitárom feléd karomat és fogvacogtató vágy- gyal gondolok reád ..., Mert hiszem, hogy nincs szebb föld, mint a magyar, nincs kezesebb és' hálásabb, nincs, melyben több erő lakoznék ... És nincs, amelynek a jövő szebben intene...” Lőkös István fá nné — Földi nem Ivall-e valamitT Semmi sem hallatszott: a rabkatonák oly mélyen aludtak, mintha meg lettek volna halva mind. — Nem hallok én semmit; bolond kend földi! Tuza szomszéd felült az ágyban, majd fölkeit, járkált, meg lefeküdt, aztán — úgy rémlik — megint fölkelt, járkált, meg lefeküdt, aztán — úgy rémlik — megint fölkelt és halkan beszélgetett a két cseh jágerrel, akik feltűzött, szuronnyal, de bóbiskolva őriztek bennünket. Nem igen értették meg egymást, elhallgattak, a földi is elpihent, én is elaludtam. Reggelre Tuza István nem volt többé közöttünk, kiszökött, ki sem tudta, hogyan, talán a cserépkályha kürtjén át, talán sokkal egyszerűbb módon. Most nem tudták olyan hamarosan elfogni. Belevetette magát a közelfekvő rengetegbe, egy nagy fenyves erdőbe tanyát ütött sziklabarlangokban, barátságot kötött az elvadult erdő állatjaival, Tudták, hogy ott van, űzték ke- resztül-kasul a fenyvesben, mindhiába. A rengeteg, az ő pártjára állott, nagy szál fenyők állottak őrt körülötte és nem engedték, hogy bajba essék. Biztonságban volt itt, de csak itt, ha kiteszi innen a lábát, el van veszve. Nem is mozdult, talán ki se talált volna innen az erdőből, belekeveredett, beleveszett egészen, hiába hallatszott ide a Perzsa, meg a Palkó rívása. — Majd kiveri az éhség! — mondták az ezrednél és egy darab idő múlván békén hagyták, amíg magától kibújik. De hetek múltak és még mindig ott éldegélt, sőt egy-egy kisebb üldöző őrjárat látta is egy-egy pillanatig, együtt valami asszonyszeméllyel. Egy hírhedt rossz leánnyal, akit mlndenhonnét kitoloncoltak, a várból kikorbácsolták, kinek neve többször benn volt már ezredparancsban is, hogy: aki. az ismeretes Rici nevű leánnyal csak szóba is áll, — hét napi egyest kap! De azért a bakák mégis csak szóba állottak vele, sőt, amikor az erdőbe egy senki tulajdona, omlatag filagóriába vette magát, ott is el-ellátogattak hozzá. Most azonban nem fogadta őket többé, együtt búj- kált Tuzával, kotyvasztott neki, mosott rá, hozott neki elemózsiát a szomszéd falvakból, sőt Jaromeásból is vigasztalta, becézte, talán el is csábította. — „összekeltek! Elcsábította! Elhagyott az urad’’ — írták haza tréfásan, komolyan Tuza Istvánnénak. „Nem hiszem én azt!" — válaszolta vissza. De mégis csak hihetett belőle valamit, mert hogy, hogy nem, miből, miből nem: pénzt kerített, vasútra ült és elérkezett. Josefstadt városába. Az egyik karján az egyik gyereke, a másik karján a másik. A lány le nem szakadt a melléről, beszélt már mindent, de még szopott, mindég szopott. Két gyermekével a két karján indult neki Tuza Istvánné a rengetegnek. Az ezredes öt legényt adott melléje, öt-öt éles töltést valamennyinek a patrontáskájába, — Megtalálom én, rákiáltok én! Ha én szólok, arra megáll. Arra fogják el katonák, de ne bántsák, csak vigyék ki nmét! —- mondta a menyecske fulladozva, a verejték gyöngyözött le róla. Kiáltott: — István! — zengett szavától az erdő. — István! Én vagyok itt, kereslek, gyere! — ordított, mint egy nőstény vadállat. Semmi válasz, még csak a bokrok se rezzentek meg.. A katonák megálltak, szétnéztek, sehol még csak egy madár sem, meglőni való. < — István! — kiáltott az asszony még egyszer, kétségbeesve, hogy összerázkódott a maga hangjától. Csend, a katonák is visszafojtották lélegzetüket. A némaság megijesztette a kisfiút, elpityeredett, de csak csendesen sírt, nem kiáltott, nyöszörgött inkább. Erre a vékony hangocskára most egyszerre zörgött a bokor, szétnyíltak az ágak és a rabkatona fakó arca, majd egész teste látszott. Előre lépett, meg akart indulni a sírás felé. — Megállj! — kiáltott rája az őrmester, aki leghamarabb észrevette. Nem állott meg, futott össze-vissza, mint a bolond, nem a rámeredő puskacsövek elől, hanem a gyereksírás felé, amerről ezt hallotta. Hátul, bozót közül a rossz lány szólongatta, a felesége kiáltotta a nevét, még egyszer, ahogy csak a torkán kifért; ordította az altiszt: megállj! •Futott északnak, amerről a Palkó szepegését, majd éneklő sírását hallotta. — Löjj! — vezénylő az őrmester. Mind az öt goljí’ó rátalált, keresztül lyuggatva, mint a szita. így beszélte nekem az egyik katona, aki lőtt rá és még aznap este őrségen volt nálunk. Előrebukott, nem mozdult, a Palkó hiába húzgálta a sapkája sárga rózsáját, kabátján a most is kifényesített gombokat. Mert máskülönben Stefán Tuza rendes, értelmes, jó menetelésű és tiszta közkatona volt.
