Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-18 / 145. szám
E sztendők óta nem esett annyi aranyat érő eső, mint az idén. A gabonafélékre rossz szemnek kár ránézni, a kukorica, napraforgó, a szőlő is ígéretes, egyszóval „szép” a határ. Szentháromság vasárnapra megérett a korai cseresznye, ami pedig nagy szó, és azt jelenti, hogy pontos a természet órája, megy minden a maga évezredes rendje szerint. — Ha minden rendjén, akkor mi ebben a furcsa? — A rend! A válaszoló egy kertbarát, akinek legkedvesebb olvasmánya a Kertészet, Szőlészet, és a világ minden kincséért nem mulasztaná el hajnalban meghallgatni a Falurádiót. Fenn állunk a tetőn a szőlővirágzás kellős közepén, és néhányan arról csatárzunk, hogy a kiskőrösi szőlősgazdák nagy port kavart tüntetése ugyan mire lesz majd jó? — Rossz világ jár a szőlősgazdákra! — kesereg egy harcsabajszos versenybíró, aki a borversenyen száz, százötven bort is megkóstol. — A szép és jó „bornak” mindig akad gazdája! — fogja el a hátával a szelet a gyufa elől egy távolabbi szomszéd. — Maga mennyiért adja? — Negyvenért a Merlottot. — És a kereskedő? — Ő százért! Istennek sem könnyű a mai világban, mert ki érti, hogy a tegnap még világhírű mezőgazdaságunk újra gyermekbetegségekkel küzd. Változtatni kell az ipar szerkezetén, feszítő társadalmi gondjaink sem tűrnek halasztást. Panasz- szal, és hitetlenséggel vagyunk tele, választott, új vezetőinktől csodákat várunk, és ország-világ előtt arról faggatjuk őket; beleférünk-e ä tizenötszázalékos inflációba? Hosszú esztendőkön keresztül azon búsúltunk, hogy sok a pasz- szív ember, nem szívesen mondanak véleményt, most aztán kijött az ördög a palackból, mert politizál az egész ország. Utcán, szőlőhegyen, vonaton, munkahelyen. — Azt beszélik, hogy az idén egyszámjegyű lesz a szőlő felvásárlási ára. — Akkor a tőkén hagyom mazsolának... — Sok mindent beszélnek! Terem a pletyka, mint a bolondgomba. Ebben a páradús meleg nyárban fejlődik a szőlő mint a bürök, sikerültek a tavaszi új telepítések, és kihajtanak még a jelzőkarók is. Ha rendben lezajlik a virágzás, és nem veri el ajég a határt, import nélkül is törhetjük majd a fejünket, hogy hová vigyük a magyar bort. Szóval tele vagyunk aggodalmakkal, hitetlenkedünk akkor is, amikor nem kellene, egymásra várunk, miközben mindannyiunknak tennie kellene valamit. Nehéz gondolatok a pirosló cseresznyék alatt, kanyargós ösvényeken haladó vélemények, jobbító szándékú töprengések, vágyak, és sóhajok. Gyíkok sütkéreznek a homokos tufában, öltözetük Salamon minden dicsőségét felülmúlja, csipogó seregélycsapat telepszik rá egy messzi cseresznyefára, fittyet sem hányva a riasztó kolompokra, tarka-barka zászlókra, amelyek most a szélcsendben éppen nem lobognak, nem riasztják a gyümölcspusztító madarakat. A fűvön feketerigók lépkednek peckesen, elegáns, most különösen divatos sötét frakkjukhoz jól illik a sárga csőr. A kökénybokrok útrahajló ágán egy sárgarigó fütyül, de a bokor takaró gallyai mögött a fészekben tátogó fiókák nyújtogatják nyakukat, hallgatják a papát, akinek most éppen mondanivalója akadt. Szél alig jár, a felhők is méltóságteljesen, ráérősen úszkálnak, és néha talán meg is állnak, ám ez a csendes mozgás egyben összetartó gyülekezés is, mert a mostanában divatos délutáni zivatarok mégis belőlük kerekednek. — Minden rossz, amit eddig csináltunk? — A világ változik! Félregomboltuk magunkon a kabátot. A kabát újragombolást pedig — mióta a világ, világ — mindig elejéről kellett kezdeni. Töprengéseink közepette jöhetünk rá, hogy bizony előrelátó ésszel kellett volna elkerülnünk a mai ijedelmeket, és korábban rossz pennával írtunk szentnek hitt ezernyi jogszabályt. Olyanok lettünk, mint a hordó, amelynek tartalmát elitták az évek. — Nem segít ez a folytonos önmarcangolás! Úgy csap közénk a szó, mint a nyári villám, meglepődve bámúljuk a tanárparasztot, aki tövéről szakadtán előbb volt paraszt, mint tanár, és akitől eddig egyebet sem hallottunk itt a szőlőhegyi alkalmi gyülekezetünkben, mint azt, hogy alulértékelt a szellemi munka, és, hogy manapság nincs becsülete az értelmiségnek. Most az „És” egyik júniusi számát lobogtatja mint a seregélyeket riasztó zászlót, benne A három gyertya titka, című Írást. — Olvassátok el! Mit tudnak a már-már mindennek elmondott magyar iskolák. Közrekapjuk a csemegének kínált irodalmi és politikai hetilapot, a cikket is, amelyben Marx Györgyöt interjúvolják. A pedagógiai teljesítmények értékelésével foglalkozó nemzetközi társaság ugyanis a természettudományok tanításának eredményességét mérte fel a világ huszonnégy országának iskoláiban, és — a Hamburgban megtartott sajtótájékoztató szerint — a magyarok kimagaslóan szerepeltek, egyik-másik korosztályban megelőzve az USÁ-t, sőt Japánt is. A riporter első kérdése: Ez az eredmény olyan szép, hogy nem is lehet igaz! A magyar iskolák rossz híréhez szokott közvélemény nehezen tudja elképzelni, hogy bármiben is jobbak vagyunk a sokat emlegetett „bezzeg” országoknál. És, ha tényleg ilyen jó a magyar diákok felkészültsége, akkor mit jelent ez, mi következik ebből? Marx György válasza: Akkor is kishitűek, pesszimisták vagyunk, amikor nem kellene. Ha már magunknak és magunkban nem hiszünk, higgyünk annak a nemzetközi tudományos szervezetnek, amelynek semmi oka nincs rá, hogy a magyar diákokkal kivételezzen. Büszkék lehetünk gyermekeinkre, iskoláinkra... A befejező kérdést és a választ valaki hangosan olvassa: — Miért nem mutatkozik meg, hasznosúl jobban ez a szellemi tőke a magyar társadalomban? — Tőlünk függ, hogy megmutatkozzék... Történelmi kalandozásaink közepette tovább lövöldözzük a múlt felé keserűségünk nyilait, miközben rá kell döbbennünk, hogy csakis az eddig megszerzett értékeink birtokában, a^ok továbbfejlesztésével, gondolkodásunk reformjával, a világhoz való alkalmazkodásunkkal, valósíthatjuk meg nemzeti vállalkozásunkat. — Tele az élet ellentmondásokkal és furcsaságokkal! — vélekedik az egyik kételkedő. — Mindig is tele volt. Ezt történelmi példák bizonyítják: Darwint, aki alapjaiban rendítette meg az egyház ideológiáját, papok temették el, Petőfi emlékére a Haller grófok építtettek múzeumot Fehéregyházán, az effélékben a történelem leckegyőjteménye szinte kimeríthetetlen. Vékony fröccsel csillapítva szomjunkat ősziünk szét. Ki erre, ki arra. — Permetezni kellene! — adom ki magamnak a parancsot, de mivel a múlt héten már támadást intéztem az atkák ellen, ezúttal megadom magam, és szőlővirágzás utánra hagyom ezt a munkám. Felkötözöm inkább a tavalyi űl- tetésű szőlőt, amely már akkora, hogy elérte a karók tetejét. — A kutyának sem kell a bor, maga meg telepít? — szólít meg egy arrajáró. — Meglátja, amikorra 'ez termőre fordúl, megint értéke lesz a bornak! Hitetlenül pislog, és szinte restelkedve mmondja: — Az bizony jó lesz, mert a tavasszal én is telepítettem egy hektárnyi új szőlőt... — Akkor meg mire jó a kérdés? — mondanám, de az ember már távol jár, meg sem hallaná. Igazunk lesz-e? — viaskodom önmagámmal, és Veres Péter mondása jut az eszembe: — Az igazság a tévedésnek a tőszomszédja, ha ugyan nem laknak egy fedél alatt... Szalay István Mit fütyül a rigó? „Hétköznapok közkatonái...” (Szabó Sándor felvételei)
