Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-18 / 145. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. június 18., szombat MEGYEI PANORÁMA 5. Halmajugra — az erőmű tövében Lovaskocsi poroszkál a hal- majugrai Kossuth utcán. Frissen kaszált szénát szállít. Debrei Jó­zsef, és felesége szíves szóval hív­nak, üljek fel a bakra, kóstoljak bele, milyen is onnan nézve a vi­lág. A település határában a Ga­garin Hőerőmű Vállalat hatal­mas kéményei látszanak. Ehhez közel a Mátraaljai Szénbányák Thorez Bányaüzemének óriás kotrógépei kutatják a lignitet. A község e rendkívül hosszú főut­cájával párhuzamosan — pár száz méterre — a 3-as főúton au­tók százai száguldanak. Debreiék két lova békésen baktat velünk. — Kevesen tartanak jószágot — jegyzi meg a bemutatkozást követően a férfi, s jókorákat pat­tint ostorával a lovak farára, majd így folytatja: — Összesen három tehén van. Ebből kettő az enyém. A tsz-ben dolgozom ál­lattenyésztőként, a detki közös gazdaságban. A feleségem ugyanott növénytermesztő. Reg­gel 4.20-kor csörög a vekker, pattanok ki az ágyból, megyek dolgozni. A falu nagyrésze az iparba jár. Mi viszont nagyon szeretjük a földet, az állatokat. Megérkeztünk a portájukra, lekászálódunk a járműről. Az udvar hátsó részében a csirkék és tyúkok nyugalmát időnként a karóhoz kötött kutya vakkantása zavarja meg. Az istállóban nyu- lak futkároznak a tehenek lábai között. — Sertést nem tartanak ?— ér­deklődöm. — Csak három hízónk van — így Debreiné. — Annyi, amennyi saját szükségletünkre kell. A fi­am katona, a menyem pesti, de itt él velünk. Ő is imádja a jószá­gokat. — Nem volna jobb az ipar­ban ? — faggatózom. — Nem — hangzik a maga­biztos válasz. — Legfeljebb, ha nagyon muszáj lenne. Igaz, más sétál, mi pedig egész nap hajtjuk magunkat. Nemcsak itthon, meg a munkahelyen, a háztájit, a sző­lőt is rendbe kell tenni. Viszont kell a pénz. A gyerekeknek sze­retnénk lakást építeni. Benézünk a házukba. ízlése­sen bútorozott szobák, hatalmas fürdőszoba. A gázt még nem ve­zették be, hiányzik a községből. * A helység szivébenn lévő Det­ki Keksz Gazdasági Társulás üzemcsarnokai felől süteményil­latot áraszt a szél. Odabent lin­zert csomagolnak az egyik gép­soron, míg a másikon e finomsá­got készíti, szaggatja az automata berendezés. — A munkaerőkínálat nem a legoptimálisabb — avat be a tit­kokba Kosa Kálmán gyárvezető, miközben bemutatja az üzemet. — Az összlétszámúnk 120, ebből 35 halmajugrai. Gyöngyösieket, detkieket, nagyútiakat, nagyfü- gedieket, tarnaméraiakat is fog­lalkoztatunk itt. Tavaly még Ti- szanánáról is szállítottuk a mun­kásokat. Az idén erre nincs szük­ség. Nem úgy alakúit a kereslet, ahogy szerettük volna. A linzert nem nagyon veszik. Az olcsó háztartási keksz a kelendő. — Elégedett a dolgozókkal? — A termelőszövetkezethez szokott embereket nehéz az ipar­ba átnevelni — vélekedik Kása Kálmán. — Eddig állatokat ne­veltek, kertet műveltek. Ha ku­korékolt a kakas, kimentek, megetették. Itt csörög az óra, nincs mese, indulni kell a mű­szakba. — Sokan itthagyták a céget? — Induláskor jó páran. Ala­csonyak voltak a bérek. Mára vi­szont nagyot javult a helyzet. Tóth Györgyné a tésztát ada­golja a gép hatalmas szájába. A fiatalasszony délelőttös, de időn­ként, ha a termelés úgy kívánja, éjszakai műszakot is vállalnia kell. — Előtte a detki tsz szőlőjé­ben kerestem a kenyeret — mesé­li. — Az indulás óta, 1983 októ­berétől itt vagyok. Nem kell bu- szoznom. Többet is keresek. Godó Ferencné: — A húsellátás nem megfelelő A települést bekötötték a távhívásba — Nem vonzza vissza a mező- gazdaság? — Nem. Ez tisztább munka. Az ember nincs kitéve szélnek, fagynak. Itt télen sem fázunk. — De a három műszak azért mégiscsak három műszak... — Ha így alakul, a féljem gon­doskodik a 12 éves fiamról és a 10 éves lányomról. Csak egy mű­szakba jár a visontai tsz-be. A gyárvezetőjavasolja, szólal­tassuk meg Németh Ildikót. A lány azon kevesek egyike, akik a falu cigányszármazású polgárai közül hosszabb ideig megmarad­tak e munkahelyen. — Az általános iskola után egyből itt kötöttem ki — nyilat­kozik a lányka. — Nem vonzott Gyöngyös, sem más város. Utaz­ni nem kell, nem végzek nehéz fi­zikai munkát. Havi négyezret ke­resek, nekem ez elég. * A keskeny, földes mellékutcán oldalra húzódunk az autóval. Szamaras kocsi jön szembe. Né­gyen ülnek a kétkerekű kordé al­ján. Kökény József, felesége és két gyereke. — Mennyiért adják el?— mu­tatunk a csacsira. — Húszezer kocsistól, minde­nestől — neveti el magát a férfi, s szaván érződik, nem tart ben­nünket komoly vevőnek. — Ennyiért már egy jó Tra­bantot is kapunk — érvelünk nem kis meggyőződéssel. — Az­zal még az óvodába is elvihet­nénk a gyerekeket. — Ezzel is el lehet — fűzi to­vább a szót a férfi. — Én is ezzel hordom őket. — Ez az ember nem a kocs­mába jár, mint a többi cigány — szólt közbe, Kökény Józsefre mutatva egy idős férfi. — Azt nézzék meg, hogy milyen házat épített. — A GHV-nál vagyok he­gesztő — így Kökény. — Most jöttem haza a munkából. Éjsza­kás voltam. Aludtam vagy két órácskát, aztán megyek tápért. Kell az állatoknak. — A felesége is a GHV-bajár? — Nem, ő háztartásbeli. A kekszgyárban dolgozott szerző­déssel, de nem jöttek össze a dol­gok. * A cigánysoron nagy a társasági élet ezekben a déli órákban. A kapuk előtt kisebb-nagyobb cso­portok diskurálnak. — Hát vagyunk vagy 250-en — kezdi a felvilágosítást Lakatos Andrásné. — Nyolcán is építkez­nek. — Nem irigylik őket? — Amiért megdolgoznak, mi­ért irigyelnénk? Az én lányom is hatszobás lakást épít. Itt min­denki dolgozik, kérem. Ezek a fiatal gyerekek is mind dolgoz­nak. — Hol dolgoztok? — fordu­lok a körülöttünk álló 16-18 éves fiuk felé. — Én most éppen nem va­gyok állásban — jegyzi meg az egyik. — Gyöngyösön tanultam géplakatosnak, de másodikban abbahagytam — válaszol Kö­kény Gyula is. — Az egyik tanár állandóan kötözködött. Nem bírtam idegekkel. Szeptembertől megyek Hatvanba, ott szeretném folytatni. Segédmunkás nem le­het élete végéig az ember. Egyébként birkózásban, junior korcsoportban magyar bajnok­ságot nyertem. Pusoma Mihályné a házába invitál, győződjünk meg, milyen szűkösen élnek. — Öt gyereket nevelünk, nem férünk el — mutat körbe keserű­en -, itt a szobai heverőn négyen fekszünk. Az uram, én, meg két gyerek. A heverő mellett kiságy. Ben­ne a legkisebb, a háromhónapos Pusomával. Valamint egy televí­zió is található a helyiségben. Az ugyancsak tenyérnyi konyhában is ágy áll. Ott a másik két gyerek húzza meg magát. — Azt üzente a tanárnő, hogy a gyerekek nem nézhetik az esti tévéműsort — magyarázza az asszonyka. — Mit csináljunk? Nem tudjuk hova tenni őket, ha bekapcsoljuk a tévét. Azért az embernek ennyi csak jár! Hát nem igaz? Ezután egyre többen fognak bele panaszba. — A tanács szedi az adót, az utat meg nem csinálják meg — így Rab László. — Még a mentő sem tud bejönni. — Két és fél éve nincs diszkó a faluban — kezd bele egy másik gondolatba a 16 éves Németh Endre. — Visontán, ott van élet — te­szi hozzá a 17 éves Lakatos Kál­mán. — Ott még fagyit is lehet kapni. — Honnan tudja? — Ott dolgozom a GHV-ban. — Mit csinál? — Mindent, amit kell — így a tömör válasz. — Az a legnagyobb baj, hogy a cigányokat nem nézik semmibe sem — igyekszik összefoglalni az elhangzottakat Pusoma Mihály­né. — A férjem a hőerőműbejár. Kértük, a gyerekek után ne kell­jen fizetni sem a napköziben, sem az óvodában. A tanács ezt nem hagyja jóvá. Más helyen még a könyveket is megveszik a cigánygyerekeknek. Itt semmit... A legtöbben bólogatnak. * A detki községi közös tanács vb halmajugrai szakigazgatási kirendeltségének vezetőjét, Go­dó Ferencnét irodájában keres­sük fel. — Mintegy 1300 a települé­sen élő lakosok száma — kezdi a rövid mérlegkészítést. — Ebből 400 a cigány származású. Öt éve 1470-en voltunk, abból csak 350 volt a cigány. A falu nagy része az iparban tevékenykedik, de még­sem élünk olyan színvonalon, mint a.városi ember. Hiányzik például a vezetékes gáz, s úgy tű­nik, erre a továbbiakban sem jut. Nincs szennyvízcsatorna sem. A kereskedelemben a leggyengébb láncszem a húsellátás. Hetente egyszer, pénteken reggel hoznak csupán. Nincs kihasználva a mű­velődési házunk sem. Egy-egy mozielőadásra legfeljebb 20-25- en térnek be. Fővárosi társulatot képtelenség idehozni. Ráfizeté­ses. A legtöbb gondunk a cigány származásuakkal akad, közülük többen is elválj ák, hogy segé­lyezzük őket, holott szépen ke­resnek. Akik viszont rászorul­nak, azokat támogatjuk. Talál­hatóak közöttük rendesek is. Akkor örül igazán a szivem-lel- kem, ha látom, hogy ők maguk is javítani akarnak sorsu­kon.Azokkal vagyok elégedett, akik építkezésbe vágtak. A la­kosságot foglalkoztatja az új bá­nyamező nyitása is, amely miatt — a jelek szerint — elvágják a Detk felé eső utat, s csak a Gyön­gyös felé eső részen közelíthet­jük meg a 3-as főutat. Az említett ok miatt 39 házat készülnek kisa­játítani, s ez sok idős embert érint. Nem tudom miként oldha­tó meg, hogy fedél legyen a fejük fölött?! * Mi még Detk felé indulunk vissza Egerbe. A faluszéli ház­ban nagy a készülődés. Kobezda János udvarán lakodalmi sátrat állítanak 150 vendégnek. A nászasszonyok: Kobezdáné és Móricz Gáborné már a nagy ese­ményt tervezgetik. — Egyikünk családja sem tős­gyökeres halmajugrai — meséli Móriczné. — Hajdúból, Sza­bolcsból jöttünk. Égyezkedünk, mit hogy csináljunk, mert példá­ul Halmajugrán savanyúlevest főznek ilyenkor, mifelénk nem ez a divat. — Itt menyasszonytánc sincs — mondja Kobezdáné. — De a rokonok kedvéért csinálunk. Szeretnénk mindenkinek a ked­vében járni. — Összevetve szülőföldjük­kel, milyen a halmajugrai em­ber? — Itt gazdagabbak a népek — magyarázza Móriczné. — Nem kis dolog, hogy nagyon könnyű elhelyezkedni, mert sok a gyár. Az emberek itt is olyanok, mint bárhol. Bár lehet, hogy valamivel zárkózottabbak. Homa János Lakodalmi előkészületek A cigánysoron Kökény József: — A hőerőműben vagyok hegesztő (Fotó: Szántó György) A gyárakhoz már közel — a várostól még messze

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom