Népújság, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-05 / 106. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1988. május 5., csütörtök Könyvvilág A könyv különleges gasztronómiai látogatásra hívja Heves megyébe az olvasót. Elsődlegesen azért, hogy a táj szépsége mellett megismerkedjen az ország' egyik legváltozatosabb megyéjének ételeivel, ételkülönlegességeivel. A látogatás útikísérői háziasszonyok, de szakemberek is, többek között az egri Belvárosi étterem, Vörös Rák, Vadászkürt, Három Farkas, Kazamata étterem, a Planétás ételbár vezetői, szakácsai, Galambos István Mátrafüredről, Her- czeg József egri mesterszakács, Mátyás Rudolf Oscar- díjas mesterszakács, valamint az egri Dobos cukrászda kollektívája. A könyv szerkesztője Kaposi Levente, a fotókat pedig Perl Márton készítette. Mindketten a Népújság munkatársai. A szerkesztő, a szerző kellemes időtöltést és jó étvágyat kívánnak az olvasóknak! A kötet már kapható az újságárus pavilonokban. Üzenetek a Sárga Házból Büki Attila és Valkai Zsuzsa új könyve egy meglehetősen „misztifikált” és — mondjuk ki nyíltan — „tabuként” kezelt problémakört dolgoz fel. Az elmebetegségek kialakulását és megjelenési formáit követhetjük nyomon a könyv lapjain. Az. egyes betegségtípusok tünetei mellett — a népszerű ismeretterjesztés eszköztárát felsorakoztatva! — arra is törekedett a szerzőpáros, hogy ezt a drámai folyamatot pontosan regisztrálja. Nem szabad elfelejtenünk, • hogy ezek a pszicho- tikus világukkal magukba zárkózott emberek betegek, és a külvilággal minden „normális” kapcsolatuk megszűnt. Felvetődik a kérdés: milyen jelek és üzenetek segítségével érthetjük meg a legjobban ezt a tragikusan bezárult világot? A szerzők számbaveszik a lehetőségeket. A verbális közlés adta lehetőségek szakmai szempontból értékes adatokat tartalmaznak, a betegekkel leíratott élmények pedig a folyamatok grafológiai megközelítésére és elemzésére alkalmasak. Büki Attila és Valkai Zsuzsa egy, a magyarországi gyakorlatban új szempont alapjáry tárja fel az egyes betegségtípusokat. Hallatlanul izgalmas, a vizuális megértést elősegítő eszközt választanak. Szövegközi színes illusztrációkkal tárják a figyelmes olvasó elé az első magyai pszichiátriai múzeum rajz- és festményanyagát. Egy olyan világba pillanthattunk ibe, amelyből — mint azt a kötet írói kimondják — nincs visszaút! A Sárga Ház lakói között nagyon sok neves festőművész volt. Nemes Lampért József és Gulácsy Lajos munkáival is találkozhatunk a kötet oldalain. Beugró a diplomához „Jogi kari botrány" néven vonult be a köztudatba az a korrupciós per, amelyet a felsőoktatásban dolgozó tanárok és vesztegetéssel gyanúsított szülők ellen indított a Legfőbb Ügyészség 1987 januárjában. Még nem zárultak le a perek, amikor Erdélyi András írni kezdte „Beugró a diplomához” című riportkötetet. Újságírói frissesség jellemző tehát a könyvre, a szerző azonban azt is tudja, hogy az ügy, melynek apropójából a riportok születtek nemcsak egy időszakra, nemcsak egy-egy intézményre és nem is csak az itt megszólaló emberre vonatkozik. Ezért megpróbálja vizsgálódásai körébe bevonni azt a társadalmi hátteret is, amely kitermelte magából e korrupciós botrány „hőseit”. Családjuk, otthonuk nyílik meg előttünk, és nem a szenzációhajhászás vágyával, hanem azzal a céllal, hogy feltáruljon valami indítékaikból is. A felvételi rendszer hibái és megdöbbentő hiányosságai, felelősségteljes pozíciókban levő emberek súlyos felelőtlensége érhető itt tetten. E frissiben készült és még igencsak sajgó sebeket feltáró könyvecskének, természetesen nem lehet feladata a szélesebb társadalmi összefüggések, s főleg nem az orvoslás megkeresése. Elég, hogy Erdélyi András riportjaiban megvan mindennek a belső igénye, » bevallottan szeretne törekedni a minél átfogóbb ábrázolásra. Nem rontja könyve minőségét, csak további gondolkodásra készteti az olvasót az, hogy milyen gyakran csukódnak be előtte az ajtók, némulnak el a szájak, s hangzik el a jó tanács: „Erről jobb, ha nem beszélünk”. JORDAN POPOV: Az önuralom diadala Három apró csiga mászott lassan lefelé egy spenótlevélen, és odacammogtak egy éles kavics árnyékában hű- sölő öreg csigához. — Nagyapó, meséld el nekünk, hogyan csatáztál a hatalmas szamóca ellen! — Szívesen, kis unokáim — köhécselte az öreg csiga. — Nincs takargatni valóm ezzel kapcsolatban, mivel ez életem olyan epizódja, amire minden csiga büszke lehet. A nagy tavaszi szárazság idején történt. Egy kőhöz tapadva bóbiskoltam. Kora reggel hirtelen eleredt az eső. Boldogan kibújtam a házamból, hogy végre megmozgassam kissé a tagjaimat, és kidugtam a szarvaimat. Hirtelen fölpillantottam, és valósággal kővé meredtem: egy hatalmas, érett szamóca lógott a fejem fölött. Láthatjátok, kedveseim, ma sem vagyok éppen díjbirkózó. Ez az irdatlan szamóca pedig kétszer nagyobb volt nálam. Valóságos szörnyeteg. Mit volt mit tennem, föl kellett vele vennem a harcot. Tudtam, hogy a legjobb védekezés a támadás, ezért nekirontottam. A szamóca fenyegetően hintázni kezdett, szemmel láthatólag azért, hogy szétlapítson. Ezernyi szeme szilajul villogott rám. Balszerencsémre hirtelen megmozdult a növény szára, egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat, és a bal oldalamra fordultam. Végem van! Győzött a szamóca! Nekivágódott a homlokomnak, és behúztam a szarvaimat. Levegőt vettem, és újból támadásba lendültem, de ezúttal bal felől. Olyan villámgyorsan csináltam, hogy a szamóca fel sem tudott ocsúdni. Belekapaszkodtam, és elkezdődött az egyenlőtlen párharc. Mindenáron meg akart ütni, én azonban a házammal könnyedén felfogtam a csapást, és beleharaptam. Szétáradt a számban az íze, és kettőzött erővel küzdöttem tovább. A szamócát meglepte a váratlan támadás, és megremegett. Ügy tűnt, mintha földhöz akarna vágni. Szilárdabb támaszték után néztem, és odakúsztam a növény szárához. A szamóca ekkor levált a növényről, elkezdett gurulni a veteményes kertben, és a menekülésben látta az egyetlen kiutat. Egy galacsinhajtó bogár gyorsaságával utána vetettem magam, utolértem, és úgy megszorítottam, hogy többé már mozdulni sem tudott. A szörnyeteg belesüppedt a sárba, és végérvényesen elvesztette a csatát... Egy valamit tanuljatok meg, kis unokáim — fejezte be az elbeszélését az öreg csiga. — Bármekkora szamócával is küzdjön az ember, az a legfontosabb, hogy ne veszítse el az önuralmát. Ebben a pillanatban egy apró cseresznye hullott a kavics mellé, és az öreg csiga pánikszerűen bemenekült a házába. Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán Pódiumon az 01 Kamarakórusa (Fotó: Bimbó Zoltán) Zenei esték Egerben Két bemutatkozásról Az MSZMP Oktatási Igazgatóságának Kamarakórusa a múlt pénteken mutatkozott be az egri közönségnek. Sza- bóné Vass Márta áll az együttes élén, karnagyi minőségben: az énekesek helybeli pedagógusokból, a tanárképző végzett és még diploma előtt álló hallgatóiból verbuválódtak. 1987 szeptembere óta készülnek erre a nyilvános életüket megkez. dő fellépésre. A szakmai munka, tudás, a szorgalom és az ügyszeretet, a közös éneklés lelkesítő buzgalma, egyáltalán a lelki közösség igénye meghozta a maga tetszetős, egészséges és élvezetes gyümölcsét. Műsorukat két részre szerkesztették. A liturgikus, a fenséges hatást kiváltó művek között felhangzott Men- delssohn Himnusza — itt Kádár Zsuzsa énekelt szólót, rátermetten, kellemes orgánummal — R. Tompson Hal- lellujája után Donizetti Ave Mariája szinte előlegezte a közelgő anyák napi hangulatot: itt Koós Flóra szólózott. akire már főiskolás korában is felfigyeltünk, és aki nem véletlenül választotta a művészpályát. Kátai Lászlónak a korábban már bemutatott Requiem- részletét ismét elfogódottan kellett hallanunk, hiszen a kollégális érzés szülte, a szerző Tamás Endréné Szunyogh Bonka elvesztését gyászolja a művel. Az ütőhangszerek domináns volta — Ágoston Ottó működött közre — a 8. Sz. Ált. Iskola gyerekhang- jai és Koós Flóra érzelmileg feldúsított szólója kiemelték a félig kész Requiem értékeit. A műsor második részében a századi magyar kórusok szerepeltek. Kodály Zoltán, Bárdos Lajos és Karai József műveinek össze- válogatása is érzékeltetik, hogy a kórus stílusban és tartalomban jól tájékozódik. S ha ehhez hozzávesszük azt az igényességet, amellyel Szokolay Sándortól elővezették A zengő csuda-erdő balladáját, máris távlatot jósolunk ennek a jó hangulatú baráti társaságnak. Főként, ha olyan segítőkész művésztanárok is támogatják ezt a vállalkozást, mint Marik Erzsébet, aki több számuk zongorakíséretét is ellátta. Arról nem is beszélve, hogy a Kátai-mű előadását is a főiskola művésztanáraiból és hallgatóiból létrejött kamarazenekar tette lehetővé. A másik pályakezdés és kellemes tavaszi meglepetés a Líceum dísztermében ért minket: Miloszerni László főiskolai hallgató Liszt-műveket zongorázott. Ebben nemcsak az előadó személye jelent reményteljes kezdetet, az is figyelemre méltó, hogy személyes szenvedélye, átélése elmélyült búvárkodása eredményeképpen válogatta ki Lisztnek azokat a zongoradarabjait, amelyek ma sem olyan forgalmazásúak, nem annyira népszerűek, mint folyton hallható alkotásai, pedig ezekből a zenei elmélkedésekből egy jóval elmélyültebb és — lelki szenvedései folytán talán szere- tetre méltóbb, érzéseiben kétségtelenül megrendültebb és megrendítőbb Lisztet fedezünk fel, mint ahogyan mi a nagy romantikus mestert, hazai és külföldi viszonylatban is be- és elfogadtuk. Miloszerni László jó zongorista, technikailag pontosan, lélektanilag hitelesen szólaltatta meg a megszokottól eltérő, a komorabb Lisztet. A Sursum corda, a R. Wagner sírjánál, a Balcsillagzat, a Consolatin (No. 4.). az Elfelejtett románc, az Ave Maria, a Bölcsődal. a Transfiguratio, a Resignazio- ne. a Consolation (No. 3.) és a Liszt magyarságát négy- négy mélységig megvalló Fu- norailles — egy vonulat, lélektani sűrítésnek is nevezhetnénk, ahol az ünnepelt világfi mögül, az elfogadott Liszt-kép mögül kilép az a valaki, aki szeretett volna szerzetesi csuhában, alázatos követője lenni az Asszi- sziből származó nagy Szentnek. Komor volt az a kép, a hatás is, s ezt csak egy, a maga szemléletében bízó fiatal tehetség kozkáztathatta meg. mint Miloszerni László. Ez a két tavaszi újdonság Egerben — legalábbis számunkra azt hírelte, hogy ebben a városban a még kallódó. vagy tétlen szellemi energiák kezdenek felszabadulni, helyet és fényt keresni. A tény magért is örvendetes. Az még tetézi örömünket. hogy a sekélyesítő divatáramlatok ellen éppen a fiatalság fog össze. Az sem mellékes, hol keresik a mecénatúra jóindulatát. Az meg további reményekre jogosít, hogy ebben az elszürkült, olykor elvadult lelkisé- gű világban akarják és tudják ébresztgetni az emberi méltóságot kifejező tartalmakat és megkínálják a közönséget olyan magasabb hőfokú szórakozással, amitől az. eddigi gyakorlat eddig elszoktatta. Csak így tovább! Farkas András Erdélytől a Dob utcáig Művészpályái— módosulásokkal Az elmúlt másfél évtized során hatvaniak százai ismerkedhettek meg marosvásárhelyi otthonában, műtermében Balázs Imre festőművésszel. akit e műfaj sajátos arculatú, nagy tehetségű egyéniségeként tart számon Erdély. Az ötvenesek évjáratához tartozó művész ugyanakkor a szellemi élet szervezőinek sorában is komoly szerepet játszott a megyeszékhelyen. Nevéhez fűződik ama művészkolónia létrehozása például, amely a régi megyeház épületében — alig hajításnyira a Teleki Tékától — kovácsolódott ösz- sze a tájegység legtehetsége- sebb magyar és román alkotóiból, akik példás összhangban, egymást megbecsülve bontakoztatták ki egyéniségüket, művészi pályájukat. — Valóban sok hatvani műbaráttal ismerkedtem meg az qtolso 10—15 esztendőben. hiszen a galériabúsz minden nyáron „lehorgony- zott” a tucatnyi műtermes lakást befogadó, most már régi fényét megközelítő öreg épület előtt, hogy utasai igényük. ízlésük szerint kivel- kivel közelebbi barátságba kerülhessenek — mondja á festő. Akivel immár Budapesten, egy Dob utcai ház emeleti lakásában beszélgettünk minap. — Bevallom, jólestek az ilyesféle randevúk. mert mindannyian, akik Marosvásárhely és a környék legfontosabb képzőművészeti központjában éltünk. dolgoztunk, egy-egy ilyen vizit során nem csupán művészetünk elismerésében, méltánylásában részesültünk. hanem sok-sok magyarországi műpártolót nyertünk bennük. Továbbá általuk szereztünk számtalan, értékes, hasznos információt a pesti Százados úti, a szolnoki, egri, hódmezővásárhelyi, debreceni művésztelepek, az ottani kollégák alkotó törekvéseiről, az egyes műfajok friss teljesítményeiről. Mást ne mondjak, a nemrég elhunyt Barcsay mester csodálatos mozaikja után egy ilyen híradás nyomán indultam el tavaly Szentendrére. — Ezek szerint már 1987- ben áttelepültél Erdélyből? — Köszönöm az árnyalt fogalmazást. De való igaz, hogy lassan egy esztendeje élünk családommal Magyar- országon, közelebbről Buda, pesten, ahol lakást éppen úgy baráti gesztusként élvezünk, miként fővárosi festőkolléga osztotta meg velem a műtermét, hogy dolgozni tudjak. Különben gyermekeink jövője tűnik itt biztonságosabbnak, mivel kislányunk magyar intézetben, a József Attila gimnáziumban fejezheti be középfokú tanulmányait, a fiunknak pedig Bereczky Lóránt főigazgató tette lehetővé, hogy a Nemzeti Galéria restaurátor- műhelyében szerezze meg annak a pályának ismereteit, amely leginkább foglalkoztatta fantáziáját. Persze a Dob utcai vendéglátást csupán átmeneti megoldásnak tekintjük, most azért dolgozunk mind elszántab- ban, hogy összehozzunk egy saját lakásra valót. — Ahhoz, hogy megélhess művészetedből, itteni megméretés, főként pedig- nyilvánosság kell. Milyenek a kilátásaid? — Szóval ragaszkodsz riporteri mivoltodhoz! Jó, nem bánom, én viszont benned a Hatvani Galéria vezetőjének nyilatkozom, aki annyi műbarátot átdirigált már Erdélybe, közelebbről Maros- vásárhelyre is. Nos. legjobban te tudod, hogy irántatok . táplált rokonérzéseim köteleznek arra, hogy Magyarországon elsőként Hatvanban lépjek gyűjteményes kiállítással közönség elé, s ilyen szempontból nagyon jólesett nemrég lezajlott vendégeskedésem városotokban, amikor megismerkedhettem többek között Szokodi Ferenccel a párt első titkárával. Vágó József tsz-elnök- kel, s jó néhány olyan helybélivel még. akik komoly érdeklődést tanúsítanak a képzőművészeti kultúra iránt. Most épp azért dolgozok feszített tempóban, hogy a május 27-i nyitóünnepségen megfeleljek a ha'tvaniak bizalmának, várakozásának. Moldvay Győző
