Népújság, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-28 / 127. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. május 28., szombat Az alagút Egy új dél-amerikai regény „Lehet, hogy a világ története valóban csak néhány metafóra története" — val- lotta a 20. századi világirodalom egyik fejedelme, az argentin Jorge Luis Borges (amint arról Az idő újabb cáfolata című frissen kiadott esszékötetében olvashattuk). Némiképp hasonlóképpen gondolkodhat jó egy évtizeddel 'később (1911-ben) született honfitársa, a nálunk nemigen ismert Ernesto Sa- bato, aki 1984-ben a spanyol nyelvű literatúrák legnagyobb kitüntetését, a Cer- vantes-díjat is elnyerte. Az alagút című regénye — az Európa Modern Könyvtár sorozatának 559. kötete — jellegzetesen egy metafóra köré szerveződik. Az alagút szimbólum a sötétség, a mélység, az eltévedettség, a reménytelenség kifejezője. Sabato igencsak kacska- ringós életút után érkezett az irodalomhoz. Pályájának alakulásába a véletlen is beleszólhatott nemegyszer, olykor a politikai erőszaknak is engednie kellett, elsőrendűen mégis szuverén sorsát formálni tudó, radikális egyéniség. Anarchista lázadóból lett fizikus, s elképesztően fiatalon az első latin-amerikai atomfizikai tanszék professzora, de hamarosan kiábrándult a tudományból — meg igyekeztek is kiábrándítani őt. A nyomorúságos falusi remetés- kedés ezután éppúgy meghökkentő állomás, mint az irodalomhoz vezető fordulat, s az a mendemonda, hogy a zürichi repülőtéren a várakozás túlságosan hosszúra nyúló óráit ütötte el alkalmi regényírással. Azaz: ütötte le világhírűvé lett, 1948-ban publikált Az alagút című alkotását egy hirtelen szerzett írógépen. A rövid fejezetekre bontott, lávázó vallomás ma Az idősebb nemzedék gimnáziumi tanulmányaiból egy s más talán felködlik idősebb C. Plinius Secundusról, de a fiatalabb nemzedék számára biztosan ismeretlen a nagy római természettudós, természetleíró. I. sz. 23-ban született Comob'an, előkelő, vagyonos családból, Harmincéves korában közéleti pályára lépett, majd mint lovaskatona Germániában szolgált, így alkalma volt bejárni a Duna mellékét is. Lehetősége volt a helyi lakosság életét, szokásait és főleg környezetét megfigyelni és megismerni. Később újra Rómában töltött be hivatali pályát, majd Hispániába és Afrikába került. Vespasianus császár egy állami hajóraj parancsnokává tette, közben Syria kormányzója is volt. Hivatali munkája mellett legszívesebben a tudomáis maradandó élményt szerez, ám különösebb újdonsággal már nem lepi meg a modern világirodalom .nagy művein — főleg az egzisztencialistákon — iskolázott olvasót. A kritikusnak persze már akkor is illik egy kicsit vacognia, amikor ezt kijelenti, hiszen a regény egyes szám első személyben beszélő főszereplője, Juan Pablo Castel festőművész „minden banda közül a festőkét utálja a legjobban”, hiszen „az ember azt utálhatja legtöbb okkal, amit a legalaposabban ismer”, a másik fő ellenség pedig a kritikusok „sáskahada”. Minden bírálót mesterségével együtt, pokolba kíván a piktor. Ernesto Sabato azonban nem pusztán a régtől fogva dúló kritikusellenség szószólója. Főhőse olyan világgyűlölő, aki a maga hivatásában is, emberi kapcsolataiban is veszni vél minden találkozást: akire rettenetes súllyal nehezedik a magány. Egyetlenegy reménysugár kínálkozna számára : valamely képének egy másoktól észre sem vett kis részlete fölkelti Maria Iribarne feszült érdeklődését. A festő ettől kezdve az ismeretlen asszonyt kutatja, leli föl, hódítja meg, ostromolja kegyetlen szerelmével, kínozza szavakkal is az ágyban, fenyegeti gyilkossággal, követi rejtelmes kalandokban, s végül hűtlenségéről megbizonyosodva — valóban a mellébe mártja a kését. Az emberölés ténye a legelső mondattól kezdve egyértelmű, a regény — a jellemrajzok, s a cselekményfordulatok révén mégis nemesebb változatban nyújtja a bűnügyi izgalmat. A lélek bűnügyeiét. S talán nem is az elkövetők vétkeznek, hanem maga a világegyenyokkal foglalkozott. Rengeteget olvasott, olvasmányait kijegyzetelte. Minden szabad idejét e szenvedélyének szentelte. Ilyen módszerrel írta meg sokkötetnyi művét, amelynek nagy része elveszett. A tudomány nagy szerencséjére fennmaradt viszont nagy természetrajzi munkájának, A természet históriájának mind a 37 könyve. Ebben az első hat a kozmosz és a Föld ismertetése, az emberről és találmányairól szól a hetedik, majd az állatok következnek a 8—11. könyvben. Előbb a négylábúakat, majd a vízi- állatokat, a madarakat, végül a rovarokat írja le, ez utóbbi könyv végén az embert és az állatvilágot ösz- szehasonlító alak-, illetve bonctant foglalja össze. A növénytani rész 9 könyvből áll (12—21 könyv), ehhez csatlakoznak a gyógynövényeket ismertető (22—27) tem, az örök emberi lét, az ember eleve elrendelt szerencsétlensége. A főszereplő mind mélyebben kergeti magát az „alagútba”. Csupa vágta- tás, csapkodás, kiáltás a regény: a kiúttalanságba, sötétségbe fulladó ember dörömböl a mozdíthatatlan falon, amelyet természetesen a véres tettel sem dönthet ki helyéből. Szönyi Ferenc fordítása meglelte a szókincset, a mondatszerkezeteket ehhez a rettenetes fölcsigázott segélyüvöltéshez, gyónáshoz, amely már az ítélet, s a „té- bolyodott” bezárása után fogalmazódik. A tébolyodott- ság azonban nem elmekór- tani értelmű: inkább arra vonatkozik, hogy valaki tökéletes kilátástalanságának ellenére is, legalább egyetlenegy emberben, s az őrü- letesen fölszított fantomszerelemben megkísérel értelmet adni emberéletének. Benyhe János részletes, alapos utószava nélkül nehezebben tájékozódnánk Sabato munkásságában, s bizony nehezebben hinnénk, e jó mű ellenére is, hogy világnagyság. Befejezésül Benyhe Jánost idézzük: „...hiába fordított hátat a napi politikának, sose mulasztotta el, hogy szót emeljen a politika üldözöttjeiért, hazai és külföldi kárvallottjaiért, se Perón alatt, se a közelmúlt argentin katonai diktatúrája, a kínzás és törvénytelenség idején, és 1983- ban Raúl Alfonsin, a demokratikusan megválasztott polgári elnök kérésére elvállalta az eltűnt politikai foglyok ügyével foglalkozó bizottság elnöki tisztét — úgy áll előttünk ez az egyenes gerincű argentin értelmiségi, mint egy igazságra szomjas, modern fausti ember . . Tarján Tamás könyvek, illetve az emberből és állatokból készíthető gyógyszereket foglalja ösz- sze (28—32 könyv). Végül az ásványi anyagokról ír (33— 37 könyv). E hatalmas anyagot mintegy kétezer, jobbára római és görög szerző munkásságából gyűjtötte össze, kiegészítve saját tapasztalataival. Halála méltó volt a tudós életéhez. Értesülvén a Vezúv kitöréséről (i. sz. 79). a hegység közelébe ment, hogy saját szemével győződjék meg a történtekről, s közben állandóan jegyzeteket készített. Feltehetően a kitörést követő mérges gázok ölték meg, ma úgy mondanánk: tudományos kötelessége teljesítése közben. Jegyzetei alapján írta meg a Vezúv-kitörés históriáját unokaöccse, ifjabb Plinius leveleiben. Plinius természettudományos műveit rendszeresén használták a magyar tudósok, de érdekes, hogy magyar nyelven sohasem jelentek meg, noha többször, többen is nekiláttak a fordítás munkájának, ám a vállalkozások nem sikerültek, a fordított részek elvesztek. Sajnos, e kiadás is csak válogatás a növénytani könyvekből, ezt követi majd hasonló az állattaniakból. Igen nagy kár, hogy nem teljes, szó szerinti fordítás jelent meg, de érthető a kiadó érve: az ő profilja, feladata csak ennyire terjedt. ízlés dolga, de a recenzor nem ért egyet a választott betűtípussal: IX. századi Ka- roling minuszkula (verzál jellegű). Bizony nehezen olvasható, és egy régi írás magától is régi, nem szükséges ezt régies betűtípussal bizonyítani. A kötet végén Plinius-élet- rajz olvasható (Kádár Zoltán munkája). A latin szöveg fordítását Tóth Sándor, a válogatást Zánkai Géza végezte. (Natura, 1987.) H. J. A természet históriája Válogatás Plinius műveiből 'mI Rajnai kerámiák az egri Dobó István Vármúzeumban (Koncz János felvételei) Jó néhányon indultunk el az írói pályán az ötvenhatot követő években, a felszabadulás utáni magyar irodalom második reneszánszának kezdetén, illetve kezdete előtt. Akkor, amikor sokan és sokáig hallgattak még a nagyok közül is, indokolatlan. de magyarázható félelem. megmagyarázhatatlan, de talán indokolt sértettség, vagy éppen semmivel sem magyarázható és indokolható. de megtévesztően ajánlatosnak látszó óvatosság okából kifolyólag. Gyanús is volt egy kicsit a mi gyors felfutásunk. Valamennyiünk lelke mélyén ott fészkelődött a kérdés: nem valamiféle „adunak” szántak csak minket egy rajtakaphatatlanul ravasz játszmában? Bizonyos nemes rendeltetésű, de tiszavirág-életű csalinak, amelyre ráharapnak a mélytengeri áramlások elbizonytalanodott nagy halai? Jóhiszemű. ifjú előénekeseknek, akik — ha csekély mértékben is — elősegíthetik a teljes kórus újraszerveződését, mutáló hangocskáikkal dalra ingerelvén az átmenetileg konok hallgatásba burkolózó, igazi kóristákat, kiforrott dalosokat? Hogy feltámadjon bennük a becsvágy: nem így kell ezt, fiúk, hanem így! — és újra zengjen az új, szocialista magyar irodalom hiánytalan létszámú, erőteljes kórusa, immáron kotta nélkül? Akármi is voilt az elképzelés, bennünk megerősödött a szándék: művekkel bizonyítani, hogy nem csupán csalogató elöéneklésre vagyunk alkalmasak, de használható kórustagokká is tökéletesedhetünk idővel. Az egyiknek sikerült, a másiknak nem. Akinek sikerült, annak is csak kétszeres küzdelem árán. Mert a „konjunktúralovag” bélyege mindenkire rásüttetett az akkoriban indulók közül. És sokan még ma is viselik. Olyanok is, akik azóta százszor bebizonyították már, hogy nem szükséges konjunktúra ahhoz, hogy lovagokká legyenek. A Tűztánc című antológia kereken harminc esztendeje, 1958 tavaszán jelent meg. Irodalmilag ez a gyűjtemény volt az első, igazán hallható kiáltás a nagy földrengés utáni süket csöndben. Éppen ezért, a politikai jelentősége talán nagyabbnak látszott, mint az irodalomtörténe'ti. A Zrínyi Katonai Kiadó vállalta, hogy még egyszer összegyűjti a szétszóródott hadat, kiegészítve a mezőnyt néhány olyan alkotóval, akikről a három évtized alatt egyértelműen kiderült: eszmeileg mindig is ehhez a „zászlóaljhoz” tartoztak, még ha nem is szerepeltek az „ős- Tűztáncban”. Magam is ezek közé tartozom. Sajnos, az egykori antológia legmarkánsabb egyéniségei közül sokan már csak posztumusz művekkel szerepelhetnek a jelenlegi — küllemére nézve is impozáns — gyűjteményben. Nekem a legnagyobb örömet az jelenti, hogy a tűz- táncosok szándoka harminc év alatt mit sem változott: hadat üzenni minden sandaság- nak. magabiztosabbakká tenni a legemberibb moccanásokat a világban, ünneprontásra bujtogatni a hamis csinnadrattáik idején, azaz, Petőfivel szólva: „használni, s nem ragyogni’’ . A perlekedésre mindig kész. közéleti érzékenységgel sújtott, elkötelezett költő éppen a szigorodó társadalmi körülmények között haj; a legkevésbé anakronisztikus jelenségnek . . . Burányi Ferenc Tűztánc, másodszor
