Népújság, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-28 / 127. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. május 28., szombat 9. JÓKAI ANNA: Az együttlét Jókai Anna olyan prózaíró, aki hosszabb ideig nem tud, nem akar egy csapáson haladni. Leginkább mégis akkor teszi szívesen, ha az út — valóságosan és jelképesen egyaránt — fölfelé vezet. Az eszményi (s úgy talán elérhetetlen) csúcs irányába. Belső hittel beszélt arról, hogy regények, elbeszélések grádicsain miként törekedett a választott cél elérésére, hogy az első négy mű — a 4447, a Kötél nélkül, a Tartozik és követel, A labda — megírása után mennyiben változtak meg szándékai. Elsősorban azért, mert felismerte, az olvasók egy részének már nem csupán felgyülemlett tapasztalatok megmutatása fontos, nem az egysorsúak üzeneteit akarják hallani, látleletet kívánnak, az élet, a körülmények változásairól. Többek között a hiányok néven nevezését. Ne essék félreértés, Jókai Anna nem akart a bajokra írói eszközökkel gyógyírt ajánlani, de a Napok, a Mindhalálig, A feladat, A panasz leírása mégiscsak átvilágította azokat a tendenciákat, amik a hetvenes években az emberi kapcsolatokban jelentkeztek. A nyolcvanas években — újabb fordulópontként — a diagnózis már a terápiát helyezte előtérbe. Az emberekben eredendően meglévő harmóniavágy foglalkoztatta a Jákob lajtorjája, a Jöjjön hiliputba és Az együttlét írása közben. Megkerülhetetlen most már annak kimondása, hogy mindhárom műnek van szimbolikus tartalma, második, olykor harmadik jelzésrendszere. Legyen elegendő csupán arra utalni, hogy mindegyikben épített művelődéstörténeti elemekre, bibliából, az irodalomtörténetből ismert motívumokra. Az együttlétben és a megelőző két regényben sajátos viszonyítási alapot teremtett. Gondoljuk meg, mennyivel könnyebben derül ki az emberi gyarlóság, ha égi-íöldi relációban vizsgáljuk, hogyan módosul a nagyság, ha Gulliver nyomán a liliputiak között mérlegeljük. Az emberi együttlét, azaz a viszonyulások, kapcsolatok felfejtése szempontjából egyáltalán nem közömbös, hogy legújabb művében Jókai Anna harminchárom éves hősről ír, illetve a búcsúzás állapotában élő nőről. Az együttlét két ikerregényt tartalmaz: Az unokaöcs utazását és A nagynéni leveleit. Az unokaöcs utazásé ban feltáruló sorsok tanulságokat kínálnak. Olykor direkt módon, miként például a zöld ruhás nő esetében. A nevelést nála úgy képzeli el Ameli hadár, hogy ha az ízléstelen ruhát letépnék róla, akkor a sokkolás eredményeként megtanulná, miért nem illik a zöld a zöldhöz. Bár az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a főhős maga hadilábon állt a neveléssel, szüleitől szinte semmit — sem figyelmeztetést, sem jó tanácsot — nem fogadott el. Nem tetszett neki már a neve sem, az eredeti Aladár Krisztiánt az első pillantásra rejtélyes rövidítésű Ladárra változtatta. Nem tekinthetünk el attól, hogy Ladár utazik, a köztemetőbe tart, s éppen harminchárom éves. Elmélkedésre hajlamos, az értelmes cselekvést kedvelő fiatalember, aki korunk tipikus alakja azzal, hogy az egyetemre nem vették fel, s segédmunkásként keresi meg kenyerét. A világ jelzéseire érzékeny, de csak az önmaga kijelölt úton megy szívesen. Ennyire, s nem többre vitte az életút felén. A sok ez vagy kevés alternatívája nála érvénytelen, hiszen külső körülményeivel elégedett, belső világa pedig olyan szuverén, hogy azt akár egy filozófus megirigyelhetné. Mindent elfogad és értelmez, kivéve az ürességet, hiszen a veszélyeket, a csapdákat el lehet kerülni, az utazásból bárki okosodhat, de az üresjárat csak belső meddőséget eredményezhet. Ladár a huszonnyolcas villamossal utazik a köztemetőbe. Célja, hogy részt vegyen fekete bőrű barátja, Algír Dralla temetésén. Határozott szándék vezeti tehát, ahogy irányította minden utazó ősét, Odüsszeuszi is bolyongásaiban. Az utazásnak — „ számos kitűnő mű bizonyítja —, mindig van ismeretet bővítő, szemhatárt tágító mozzanata. Sor kerülhet találkozásokra, aprólékos vagy nagyvonalúbb megfigyelésekre. Ameli Ladár ekként a maga sorsát szembesítheti másokéval, hiszen felszáll a villamosra üzemi előadásra készülő kutató, bőrnyakkendős fiatalember, dilettáns írónő, reformpolitikus, külföldre szakadt magyar — és még felsorolhatatlanul sokan mások. A főhős velük nemcsak együtt utazik, hanem elfogadja a tőlük érkező jelzéseket. Épp azon töpreng, hogy ezernyi ember hogyan lehet haszontalanul összezárva, hogy együttlétük mennyire felesleges, amikor társa megszólaló hangja meggyőzi: „Az együttlét, barátom, sosem felesleges. Az együttlét nem hiábavaló soha. Sürgés-forgás. Cserebere." Vagyis történet, aminek néha vagy legtöbbször nincs követhető, látható cselekménye. Mégis létezik, hat. S ez még érdekes módon az út felén túl felgyorsul. Jókai Anna ezt az életfilozófiai tartalmú megfigyelését a nagynénivel íratta meg. Aligha véletlen, hogy épp a tizedik levélben figyelmezteti erre unokaöccsét, s az még kevésbé, hogy a tizenkettedikben (az utolsóban) újra viszatér rá: „o felén túl minden fölgyorsul". Az együttlét írója a két teremtett alakon át elmondja véleményét barátságról, családi életről, az együttélés kínjairól, az utazás örömeiről, a kertek ápolásáról, vagyis mindarról, ami korunk emberét foglalkoztatja. Mindezekkel a kihívásokra is válaszolt, s nem közömbös, hogy a remény jegyében. Hogy az ember mindig megtalálhatja, az út felén túl is, az előbbre lendítő fogódzót. Jókai Anna mély elhitető erővel írta meg ezt ikerregényé ben. Laczkó András BARANYI FERENC: Tejért s mézért Váci Mihály emlékére Könnyű most rálegyinteni! A szobra is olyan sovány, hogy a varjú már a vállán károg — madárijesztőnek hiszi. Mennybe vitték a jegenyék, majd gyökerükig visszahúzták — a földbe így került. Hazugság, hqgy magas volt neki az ég. Sokan kiöntik a jövőt, mert légy esett az anyatejbe s mert nem csinált nyarat a fecske, amely elsőnek visszajött. Ki csak tejért s mézért perel: nyűg a fennkölt nektárivóknak, kik mégis mindig átkozódnak. ha percre kiapad a tej. Hát mit akartok tőle még? Próbálgatta a lehetetlent. S nem szegte meg azzal, hogy elment, az érkezek ígéretét. BÉRES ATTILA: Ménesek dobognak Nikotin rág és néha alkohol, nevezhetném így is: bánat. El nem hiszed, hogy téged kereslek, és már én sem, hogy igazán kívánlak. Ménesek dobognak fülemben — mire kigondolom, már a múlt. Gyönyörködöm magamban: Március — a nedves szél, mikor járni tanult. Április — csillagos volt az ég, Augusztusban egy pillanatig vártam. Október — ellobbant gyufám, és zsebemben régi gesztenyét találtam. Ménesek dobognak fülemben — ezt a sort írtam ebben az évben. Valaki további-sok-mindent kívánt, és láttam a könyvemet egy lány kezében. így hát ha ingujjban kilépnék, nem fáznék — ne mosolyogj, hogy álom — szeretni gyűlnek — tudom — az emberek: holnapután itt a karácsony. GARAI GÁBOR: Tűz-tánc2. Ég a palota? Sőt, ég a kunyhó is! Rakéták röppályán egyensúlyozva émelyeg a világ. Nem csak elemi csapások, földrengések és vulkán-kitörések gyötrik a Földet. Gyötörjük mi magunk is. Hol a majd’ harminc évet vénült remény, és hol a hit, mely összetömörített majdnem két nemzedéket, merre tűnt? S mi a megoldás harminc év után? Valami pogány ráolvasás talán? Vagy merüljünk mély faji mítoszokba, rakéták röppályáján egyensúlyozva? Nem tudok szólni most se mást, hiába: ne süllyedjünk magunk költötte halálba. Várjuk be a természetes véget, úgyis eljön. Csak addig férjünk meg valahogy a Földön; hogyan, miképp — nincs rá biztos receptem, de nem vállalom a dezertáns reménytelenséget sem: és hívom és várom, mi mindőnket megmenthet, mint harminc éve hívtam: az Egyetlen Rendet. LADÁNYI MIHÁLY: Ladányi, te fáradt kisember Ladányi, te fáradt kisember, ki valaha úgy csavarogtál a városokban, mint * templomokban az isten, s vígan megéltél a hozsonnából és a perselypénzből, mert valami álom muzsikált benned a világról, mert a valóság csak az álomtalanokat szereti szomorúvá, de te sorba álltái a szél illatáért és a víz csillogásáért, napi egy csókon és pohár boron is eltengetted boldogságodat. mert gazdag voltál a csoda péterfilléreitől mert volt még csoda, most a komforteszményű világ esőiben, az adóhivatalok felszólításával hónod alatt, s behúzódva az utolsó szerelem ereszalja alá, öreg, szomorú fecske, hova indulsz, ha ősz jön a világra, hova térsz meg, ha fészkedbe verebek települnek s boldogan kaparják a lószart, véletlenek indokolják már kollektív csiripelésüket, s az ének olyan szennyezett, mint a folyók vize, nem lehet inni belőle ráhajolva, hagyd hát a szavakat, menj az erdőbe gombát szedni, dőlj a puha mohára, manók közé álmodd magad—
