Népújság, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-14 / 114. szám

V

8.

NÉPÚJSÁG, 1988. május 14., szombat

Az igazság feltárása

A szovjet kultúrában — így az irodalomban is — ma már számba lehet venni a peresztrojka első eredményeit.

Rendkívüli mértékben megnőtt az írók közéleti szerepe. Szokatlanul aktívan vannak jelen a társadalmi életben — elsősorban publicisztikájukkal; úgy tűnik, hogy az irodalmi „csatatereket” társadalmi-politikai, sőt gazdasági és ökológiai „csataterekkel” cserélték fel. Példaként csupán azt említeném, hogy egy sor író tiltakozása nyomán elvetették az északi folyók megfordításának tervezetét, amely mellett pedig nagyon befolyásos személyek és minisztériumok kardoskodtak.

Az írószövetség vezetőségébe, az irodalmi folyóiratok szerkesztőségeibe és a könyvkiadókhoz új emberek kerültek, akiket modern szemléletük és eddigi munkásságukkal kivívott tekintélyük révén jól ismernek és szeretnek az olvasók. Ez nem egyszerű helycsere, hanem a régen, várt irányváltás az irodalompolitikában. Erről tanúskodnak a Novij Mir, a Znamja, a Moszkva, a Druzs- ba Narodov, a Junoszty és az Oktyabr folyóiratokban a közelmúltban napvilágot látott művek, és azok a kiadásra előkészített munkák, amelyek régebben nem jelenhettek meg. Ma az irodalmi folyóiratok is a hiánycikkek listájára kerültek a Szovjetunióban — mihelyt megérkeznek az újságospavilonokba, rögtön szétkapkodják őket. Majd mindegyik számban van valami nagy érdeklődést és pezsgő vitái kiváltó „irodalmi csemege”. Olyan regények, mint Alek- szandr Bek Az új kinevezés című műve, amely Sztálin ipari miniszteréről szól; Da- nyil Granyin A bölény című munkája, amely a Li- szenko képviselte áltudomány, és az igazi, meg nem alkuvó tudósok összecsapását tárja elénk a biológiában; a költői című Arany felhőcske szállt... — Anatolij Prisz- tavkin alkotása — a szovjet irodalomban először foglalkozik a csecsének és ingu- sok szülőföldjükről Szibériába való áttelepítésének tragédiájával. (Mindhárom mű a közeljövőben magyarul is olvasható lesz.) És a nálunk rekordgyorsasággal piacra dobott Doktor Zsivágót is most közli folytatásokban a Novij Mir.

Bizottságok alakultak Mihail Bulgakov, Borisz Paszternák, Iszaak Babel, Vlagyimir Viszockij irodalmi hagyatékának felmérésére és sajtó alá rendezésére. Kezdik kiadni az emigráció irodalmának jeles alkotásait, Nyikolaj Gumiljov és a No- bel-díjas Joszif Brodszkij verseit, a világhírű oroszamerikai Vlagyimir Nabokov prózáját.

A peresztrojka szellemében eddig publikált legtöbb mű megírásának időpontját tekintve nem új (nem is lehet az, hiszen a ma folyamatainak ábrázolásához, vagy a múlt eseményeinek az új gondolkodás szellemében történő bemutatásához kell egy bizonyos időbeli távlat!); ezek az alkotások hosszú esztendőkig pihentek az íróasztalfiókok mélyére temetve. A pangás évei alatt nem kerülhettek a közvélemény elé, mert! vagy tabunak számító témákat dolgoztak fel, vagy tiltás alá ugyan nem eső témákat, de szintén tabunak számító felfogásban (pl. a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásának valósághű interpretálása).

Anatolij Ribakov regénye, Az Arbat gyermekei a glasz- noszty eddigi legnagyobb és legjelentősebb sikere a szovjet prózában.

Az 1934-ben játszódó cselekménynek lényegében két fő vonala van: az egyik vonal Szása Pankratov, az ősi Moszkva szívében lévő Arbat egyik gyermekének sorsalakulása, a másik a sztálini önkényuralmi rendszer logikájának fejlődése. Joszif Visszarionovics Sztálinnak konkrétan csak annyi köze van az Arbathoz, hogy legfeljebb ha áthajtott rajta gépkocsijával — ám rendszerének annál több; a szocializmusba és a pártba vetett hit nevében az Arbat lakóit — ugyanúgy, mint százmilliókat — a társadalom „kis csavarjaivá”, az önkényuralom engedelmes végrehajtóivá tette. A kor a nagy tettek ideje volt, de a nagy tragédiáké is; a lángoló lelkesedésé, de a rettenetes igazságtalanságoké és törvénytelenségeké is. Abban az időben keletkezett a hetvenes-nyolcvanas évek stagnálása, a pangás időszaka is —, amikor az embereket leszoktatták az önálló gondolkodásról (egy gondolkodott mindenki helyett!), és megfosztották őket a kezdeményezőkészségüktől és az önbizalmuktól, azaz elvettek tőlük mindent, ami nélkülözhetetlen a szellemi, társadalmi és gazdasági haladáshoz, és amit egyébként a Szovjetunióban most olyan fáradságos-vesződséges munkával próbálnak újraéleszteni.

Szása látszólag ártalmatlan áskálódásba keveredett a főiskolán. Nagybátyja, Mark Alekszandrovics Rjazanov, egy nagy építkezés vezetője, a központi bizottság póttagja, aki teljes joggal bízik benne, akkor értesül Szása „ügyéről”, amikor Sztálin fogadja őt. Egy régi bolsevik barátját kéri meg: segítsen a fiúnak. Ezzel okozza vesztét — akaratlanul —, hiszen a vizsgálatnak csupán szenvedő alanya az arbati fiatalember, a vizsgáló szervek feladata éppen az, hogy — Sztálin bizalmatlanságából következően, egyszersmind azt erősítve — a párt idősebb tagjai között mutassanak ki összeesküvést sejtető „kapcsolatokat”. Szása „ügye” az a pont, amikor az állambiztonsági szervek függetlenek lesznek a párttól, s kizárólag Sztálin akaratát szolgálják. Szása menthetetlen: száműzetésbe kerül egy szibériai faluba — ártatlanul, bizonyos vonatkozásban a Sztálin által Kirov iránt táplált bizalmatlanság egyik áldozataként.

A második fővonal szereplői konkrét történelmi figurák : Sztálin, Ordzsonyi- kidze, Kirov, Zsdanov, és az állambíztonsági szervek vezetői : Jezsov, Jagoda, Berija — a Vezér és környezete. A

hatalmi piramis csúcsán Sztálin áll. Alakja írói remeklés! Sztálint a szerző úgy mutatja be, ahogy a tények. a beszédei és írásos dokumentumai alapján látta. Ezzel párhuzamosan Sztálin jellemfejlődésének logikájából indult ki. Ha ő így cselekedett és nem másként, akkor csakis így gondolkodhatott, hangsúlyozza Ribakov egy interjúban. így sikerül neki Sztálin alakját objektiven. minden előítélettől mentesen ábrázolnia; nem a ma fölényét érvényesítve a tegnappal szemben, hanem 1934 valóságos légkörét idézve. Sztálin rendkívül ellentmondásos személyiség, akiben a kor minden ellentmondása visszatükröződött. A regényben Sztálin állandóan polemizál Leninnel. ..Meggyőződésem — mondja ugyanabban az interjúban a szerző —. hogy Sztálin igazi államférfi volt, aki cselekedeteit politikai szempontból átgondolta. és meg volt róla győződve, hogy azok jogosak Meg volt róla győződve, hogy egy szocialista államot teremtett meg. Másként értelmezte a szocializmust, mint Lenin,, ez azonban más kérdés. Innen a polémia és az a törekvés, hogy olyan gondolatokat tulajdonítson Leninnek, amelyeket Lenin soha nem nyilvánított ki.” Kirov egy helyütt azt mondja a regényben, hogy Sztálin „ismeri a hatalom titkát”. Az írónak sikerül feltárnia ezt a titkot. A hatalom sztálini logikája magának a Sztálin által létrehozott rendszernek a logikájává válik.. Példaként álljon itt egyetlen epizód. 1933-ban Avel Jenukidze közzétette visszaemlékezéseit. amelyben elmondta, hogy a bakui illegális nyomdáról Lenin utasítása szerint csak hárman tudtak. Sztálin nem volt köztük. Sztálint felháborította a brossúra, mivel az ő politikai logikája szerint a „.politikai és állami vezetés folyamatosságának” megalapozása céljából „feltétlenül úgy kell tartani", hogy Sztálin nemcsak hogy tudott

a nyomdáról, hanem közvetlenül irányította is. Sztálin azt akarja, hogy Kirov cáfolja meg Jenukidze visszaemlékezéseit. Kirov nem vállalja, mivel a politikai célszerűség kedvéért nem akar lelkiismereti konfliktusba keveredni. Akkor Berijára bízzák a dolgot, aki azt „remekül" el is intézi. Ettől kezdve a fiktív történelmi elemet realitásként kezelték, és a dolgok valóságos állására való minden hivatkozást — vagyis az igazságra apellálást —. ami Sztálinnak kellemetlen volt, politikai „akcióként”, „támadásként” értékelték.

Alternatív igazság, alternatív valóság, alternatív erkölcs alakult ki, amelyek hasadást idéztek elő milliók tudatában. Az erkölcsösségnek politikai szempontból nem volt jelentősége, nem lett konstruktív tényező. Vagy el kellett fogadni a hazugságot és a vele kapcsolatos összes kegyetlenséget, igazságtalanságot és törvénytelenséget — „hűnek maradva az ügyhöz”, ténylegesen pedig Sztálinhoz; vagy hűnek kellett maradni az igazsághoz. ám ezzel „kívül kerülve a párton” végeredményben a párt és a szocializmus ellenségeinek táborába állni. Éppen ebben van milliók és milliók egyéni tragédiájának forrása!

A Sztálin-kultusz gyökereinek feltárása mellett Az Arbat gyermekeinek van egy mához szóló nagy tanulsága is: a regényben ábrázolt

problémák újra élővé válhatnak, ha a hűséget. becsületességet. elvszerűséget ismét háttérbe szorítja a számítás, a karriervágy, az egyéni haszon elve: ha nem valósul meg a szavak és a tettek egysége. Ez az univerzális emberi probléma ma különösen kiélezett formában jelenik meg a szovjet társadalom gyökeres átalakításának folyamatában.

Női kosztümterv a Spanyol

című darabhoz (1

mm

Mihail Bulgakov: A Szovjetunió kormányának (1930) Novij Mirt 1987. 7. szám

Az alábbi levéllel fordulok a Szovjetunió kormányához:

1.

Azt követően, hogy minden művemet betiltották, számos polgártársamtól, akik előtt íróként vagyok ismeretes. mind gyakrabban kaptam egy és ugyanazon jó tanácsot.

írjak egy „kommunista darabot” (idézőjelbe teszem, mert ezek az ő szavaik voltak) és forduljak bűnbánó levéllel a Szovjetunió kormányához amelyben megtagadom korábbi, irodalmi műveimben kifejezésre jutó nézeteimet és kinyilvánítom, hogy mostantól úgy fogok dolgozni, mint a kommunizmus eszméjéhez hű útitárs- író.

A levél célja: megmenekülni az üldöztetésektől, á nyomortól és a végén elkerülhetetlen pusztulástól.

Nem fogadtam meg ezt a jó tanácsot. Aligha tűnhettem volna fel előnyös színben a Szovjetunió kormánya előtt egy hazug levéllel, amely nem lett volna egyéb, mint visszataszító és

ráadásul ügyetlen politikai hajbókolás. Azt pedig, hogy kommunista színdarabot írjak, meg sem kíséreltem, mert jó előre tudtam, hogy ilyen darabot nem vagyok képes írni.

A bennem megérlelődött elhatározás, hogy írói gyötrelmeimnek véget vessek, arra késztet, hogy őszinte levéllel forduljak a Szovjetunió kormányához.

2.

Az újságkivágásokat tartalmazó albumaimat végigelemezve. kiderítettem, hogy tízesztendős irodalmi pályafutásom során, a Szovjetunió sajtójában 301 recenzió jelent meg rólam. Közülük dicsérő 3 volt. ellenségesen szidalmazó 298.

Az utóbbi 298 kritika írói életemnek tükörképét nyújtja.

„A Turbin család napjai” című színdarabom hősét. Alekszej Turbint. kinyomtatott versben „szukafajzat- nak” nevezték, a darab szerzőjét pedig úgy mutatták be, mint „a kutyavénség megszállottját”. Ügy írtak rólam. mint „irodalmi utcaseprőről”, aki összeszedegeti az ételmaradványokat, melyeket „a vendégsereg visszaböfögött”.

írtak rólam mást is:

„Bulgakov Miska, a komám. ő is. már bocsánat a kifejezésért. író, a rothadó szemétben kotorász . . . Kérdezem tőle, mit keres nálad, egykomám, ez a ronda pofa... Én finom ember vagyok, fogd a Jávort és sózz oda neki, a fejére ... A kispolgárnak úgy kellünk mi (a Művész Színház — A ford, meg.) Turbinák nélkül, mint kutyának a melltartó. . . Itt van a szukafajzat. Itt van Turbin, hogy sorvadna el közönség néikül ... (Zsizny iszkussztva. 1927. 44. sz.)

írtak „Bulgakovról, aki az maradt, aki volt, újbur- zsoá- fajzat. és mérgezett, de már hatástalan nyálával frö- csög a munkásosztályra és annak kommunista eszményeire” (Komszomolszkaja Pravda. 1926. X. 14 ).

Közölték, hogy kedvemet lelem- „a kutyakomédia légkörében, amely egy jó barát vörös felesége körül folyik” (A. Lunacsarszkij, Izvesztyija. 1926. X. 8.) és hogy

„Turbin család napjai” című darabomnak „bűze” van (az Agitprop 1927 májusában tartott értekezletéről készült jegyzőkönyvből) és így tovább, és így tovább ...

Sietek előrebocsátani, hogy mindezt távolról sem azért idézem, hogy panaszkodjak a kritikára vagy a legcsekélyebb mértékben vitába szálljak vele. Célom ennél sokkal komolyabb.

Azt akarom bizonyítani, dokumentumokkal a kezemben, hogy a'Szovjetunió egész sajtója és vele együtt az ösz- szes intézmény, amely a színházi repertoár ellenőrzésével van megbízva, irodalmi tevékenységem egész ideje alatt egyhangúlag és szokatlanul bősz hangon, azt bizonyította. hogy Mihail Bulgakov műveinek a Szovjetunióban nincs létjogosultságuk.

És én kijelentem, hogy a Szovjetunió sajtójának tökéletesen igaza van.

3.

Ennek a levélnek a kiindulópontjául „Bíborsziget' című pamfletem szolgált.

Ezt a darabomat a Szovjetunióban az egész kritika.

kivétel nélkül úgy fogadta, mint „tehetségtelen, gyámoltalan, nyomorúságos” „gúnyiratot a forradalom ellen”.

Az egyhangúság teljes volt, de váratlanul és bámulatos módon, megtörte valami.

A „Repertoárnij Bjulle- tyeny” 22. számában (1928) napvilágot látott P. Novic- kij recenziója, amelyben azt írja, hogy a „Bíborsziget” — „figyelemre méltó és szellemes paródia” és „a Nagy Inkvizítor fenyegető árnyéka tűnik fel benne, a Nagy Inkvizítoré, aki elnyomja a művészi alkotást, kultuszt csinál a rabszolgai módon talpnyaló-ostoba színpadi sablonokból, kiöli a színészből és az íróból az egyéniséget”. azt írja, hogy a „Bíborsziget” témája az a „fenyegető, komor erő, amely helótákat, talpnyalókat és hozsannázó szolgalelkeket nevel... ” Elhangzott a recenzióban az is, hogy „ha ilyen komor erő létezik, akkor a burzsoázia által magasztalt drámaíró felháborodása és maró szellemessége jogosult”.

Megengedhető talán a kérdés — hol van az igazság? Végtére is, akkor micsoda a „Bíborsziget” — „nyomorúságos, tehetségtelen fércmű” vagy „szellemes paródia” ?

Az igazság Novickij recenziójában található. Nem vállalkozom annak megítélésére, mennyire szellemes a darab de azt beismerem, hogy a darabban valóban megjelenik egy fenyegető árnyék, mégpedig a Műsortervet Készítő Főbizottság árnyéka. Ez a bizottság neveli ki a helótákat, a hozsannázókat és megfélemlített „szolgalelkeket”. ö az. aki megöli az alkotó gondolkodást. ő teszi tönkre a szovjet drámaírást és ő fog végezni vele.

Nem sarokba húzódva, suttogva fejtettem ki ezeket a gondolatokat. Színpadi pamfletben írtam meg őket. és ezt a pamfletét színre vittem. A szovjet sajtó, védelmébe véve a Műskézfő bizt. azt írta, hogy a „Bíborsziget” gúny irat a forradalom ellen. Ez komolytalan csacsogás. A darab több okból sem lehet gúnyirat a forradalom ellen, melyek közül helyszűkében csak egyre mutatok most rá: gúny- iratot írni a forradalomról, tekintettel rendkívüli grandiózusára — lehetetlen. A pamflet — nem gúnyirat. a Műskészfőbiz pedig nem a forradalom.

De amikor a német sajtó arról ír, hogy a „Bíborsziget" „az első felhívás a Szovjetunióban a sajtószabadság védelmében” (Mo- lodaja Gvargyija, 1919. 1.

sz.) — akkor igazat ír. Ezt beismerem. A cenzúra eile-