Népújság, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-02 / 79. szám
8. NÉPÚJSÁG, 1988. április 2., szombat DOBOZY IMRE A fegyverek beszéltek A regény alcíme: Szerencsés Ferenc naplója. A történetet az ő nevében meséli el egyes szám első személyben az író. Szerencsés Ferenc a II. világháború idején ellenálló, majd amikor megérkezik a Vörös Hadsereg, a helyi parancsnok, Golovkin őrnagy, falujának rendőrparancsnokává nevezi ki. A visszatérő németekkel folytatott harcban megsebesült. S a történet itt folytatódik. Két napja vettem át újra a parancsnokságot. Bubikék olyan takarítást csaptak, hogy lakodalom előtt se szoktak nagyobbat, Kimeszeltétték az egész épületet, felsúroltatták a padlót, sárga kaviccsal szórták be az udvart. És mikor beléptem a kapun, Bubik Jani, akarom mondani Bubik őrmester elvtárs harsány hangon vezényelte a cölöpmereven álló sornak: fegyverrel tisztelegj! Egészen jól sikerült a Tisztelgés, csak a vége ütött ki másként, mint ahogyan azt Bubik barátom elgondolta. Embereim vállra kapták puskájukat, és körülvettek, öleltek, kezemet szorongatták . . . Délelőtt tízre be kellett mennem a községházára. Meghívót kaptam, hogy mint a nemzeti bizottság tagja, vegyek részt az aznapi ülésen. Nemzeti bizottság? Ülések ?. .. Ezt még mind meg kell tanulnom, bizony, kissé kipottyantam az idők sodrából.. . Molnár Zsiga is csak annyit mondott az ülés előtt, hogy a nemzeti bizottságon belül a kommunista csoportban vagyok, és a kommunisták álláspontjára szavazzak. A községházán majdhogy le nem fordultam a székről. Nem mintha hűvösen fogadtak volna. Ellenkezőleg, a bizottsági tagok kedvesen faggattak, hogy vagyok, meggyógyultam-e és így tovább ... Hanem, mikor leültem, akkor láttam, hogy éppen a Ruska Mihály terpeszkedik velem szemben. Ejha, a Ruska .. , Hát ez mit keres itt? A tízpengős lisztjével, a kétszáz holdjá(Részlet a regényből) val, a verekedésével ... Még szót is kért, valami pártközi megegyezést emlegetve, hogy a rendőrlegénység között egyformán legyenek mindenféle pártbeliek . .. No, nézd csak! Hát hol volt ez a Ruska, mikor még golyóval kellett arányosítani? És Molnár Zsiga nagy nyugalommal felei neki, hogy helyes, majd megvizsgálják az arányt. Megbolondult ez a Zsiga. Miket beszél? Nem is hallottam semmi mást az ülésből, csak evett a méreg. Alig vártam, hogy magunkra maradjunk. — Mit akarsz te megvizsgálni? — támadtam rá. — És mi köze van Ruskának a rendőrséghez? Molnár rám nézett, elmosolyodott. — Ne mérgelődj. Ni csak, majd bekap ... Elvtárs, te most sok mindenről nem tudsz. Majd megtanulod! Hogy ... hogy a front már eltakarodott, de azért a harc folytatódik. Másként, és más eszközökkel... és most nem mindje látjuk szemtől szembe, ki az ellenség ... — De micsoda játék ez? — lázongtam. — Elölről ködjük? Molnár a fejét rázta. — Nem kezdjük elölről. Miért? A háború elvonult. A náci uralomnak vége. Szabad a magyar! Varjason már dolgozik a kommunista pártszervezet... és a fegyver kinél van? No látod .. . Nem kezdünk elölről semmit. Csak folytatjuk, amit már megkezdjünk. Karon fogott. — Gyere, odaadom a párttagsági könyvedet. A bélyegek is benne vannak, január óta.., Aztán kimegyünk Rózsamajorba. Jó? Az új gazdák közt ma osztjuk szót a birtokleveleket... Podolák kocsiján mentünk ki a majorba. IBubik is jött, Tóth Pista is, Kozma Jóska is, aki ugyan szabadnapos volt, de a majoriak öröméről nem akart elmaradni. Rigó Mátyás málr szántott, sietve, az alsódűlői táblán. Még nem volt egészep bizonyos, hegy éppen az a darab jut néki, de az öreg már nem várhatott, hogy már úgyis megkésett a kukoricával, hát beleakasztotta az ekét a földbe, s lépkedett szaporán a barázdában, tőle aztán oszthatták a papírt. A majoriak a kertészlakás előtt gyülekeztek. Molnár Zsiga éppen felihágott egy székre, s beszélni kezdett, mikor kicsiny terepjáró gépkocsi fordult be a majorudvarra. Nem hittem a szememnek. Golovkin őrnagy ugrott le a kocsiról, aztán Misenyka! Egy pillanat múlva egymás nyakába borultunk. — Fjodor Vasziljevics! Misenyka! — Oh, nacsalnyik! Az idegen tolmács, akit még sose láttam, mosolyogva nézett bennünket. — örülj — mondta Golovkin, és nagy barna szeme ragyogott — és örüljetek ti mindnyájan. Magyarországon nincs ellenség! A Vörös Hadsereg átlépte az osztrák határt. . . Kezét nyújtotta. — A faluban kerestelek. Sajnos, nincs időm . . . mennem kell. — De hová? — Hová? — mosolygott csodálkozva. — Hát Berlinbe! És csak most ért a szívemig a gondolat, hogy ők, a Vörös Hadsereg katonái még a mi felszabadult határunkon túl is folytatják a harcot, hogy nekik még nem jött el a béke, amit nekünk már megadtak. És elszégyelltem magam, hogy délelőtt azon a bizottsági ülésen mérgelődtem.., Arcomon éreztem Golovkin kis bajuszát. — Fjodor Vasziljevics, drága Fjodor Vasziljevics — mondtam —, vigyázz magadra ... És mi folytatjuk, amit elkezdtünk. Folytatjuk, a végső győzelemig... Sokáig integetett. A majoriak zsebkendőjüket, sapkájukat lobogtatták. Molnár Zsiga meg a susogó, zizegő biirtoklevelekkel integetett vissza . .. GENNADIJ AJGI NYIKOLÁJ TYIHONOV ÖRKÉNY ISTVÁN egy laiií verőfényes nappali álmában egykedvűen követed az apró felhőket mint a homály gyöngyeit a halánték mögött mint puha keverék párában úszik az erdő széle belülről remeg teti önnön felszínét az árnyékok mint tiszta lelkek nem tudni ;mi veti őket, s mire: ó hadd vigasztaljanak! ilyen idegen szemmel láthatatlan sötét foltok űzik egymást fölfelé az erdőszélen (Oravecz Imre fordítása) Táncosnő Váratlan jövevény vagyok, te táncolj csak tovább. Skarlátvörös kendőd lobog, arcod is csupa láng. Nem lábod siklik padlaton, alattad az kereng. Hívogat kezed és dalol, merő tűz a kezed. Kígyóként hajló termeted csalogató talány. Kendő-sűrűből szép szemed remegő csalogány. Ki röptetett, tűzmadarat szélben szívem iránt! Lettél zúgó hegyi patak, te tűz- te szél-leány. Minden kering te és az éj, míg végetér — deltái ha meghaltam, szemem kísér: táncolj, táncolj tovább. (Veress Miklós fordítása) BIRTALAN FERENC Orvhalászat Hálóm a Napra kivetettem. Hazavittem a Napot. Hálóm a Holdra kivetettem. Hazavittem a Holdat. Hálómat csillagokra vetettem. Szobámban vannak a csillagok De láttam, vacog a holnap, jegenyék fázósan csaholnak. Visszaszórtam mindent az égre. Marad a gyerek, ha játszik. Ne haragudjatok érte! Mikor van a hábor Telefonbeszélgetés 1969. decembf — Az íróval beszélek? — Igen. — Most olvasom az újságban, hogy ma este Voro- nyezs címen egy színdarabját játsszák a televízióban. És olvastam a nyilatkozatát is. Maga ugyanaz a • személy? — Igen, asszonyom. — Azt nyilatkozta, hogy a színdarabját egy hadifogolytáborban írta. igaz ez. vagy csak az érdekesség kedvéért mondta? — Igaz. — Bocsásson meg. hogy ismeretlenül felhívtam. Én csak egv nevet szeretnék most kimondani, mert tudni szeretném, hogy emlékszik-e rá. Mondhatom? — Tessék mondani. — Bognár Péter. — Bognár Péter? — Én az anyja vagyok. — Nagyon sajnálom. asz- ßzonyom, nem emlékszem a fia nevére. Hol találkozhai- tam vele? — 1942 májusában vitték ki a frontra a fiamat. Maga ott volt Voronyezsnél? — Igen. — Egy bajtársa, akimeg-. rokkant, jött onnan haza. és hozott tőle egy cédulát. Az volt ráírva: „Kostyenkó- ban vagyunk”. — Ö látta utoljára? — Nem ő. Még egyszer jött tőle üzenet a tambovi hadifogolytáborból. — Én is voltam ott, asz- szonyom. — Maga is Tambovban? És nem emlékszik rá? Bognár Péterre? — Több ezren voltunk ott magyarok. Mit üzent onnan a kedves fia? — 1943-ban hazajött egy fiú a tambovi táborból, és egy hosszú listát hozott azokról a foglyokról, akik 'ott vannak és élnek. — Ez nem lehetséges, asz- szonyom. — Mit akar mondani? Mi nem lehetséges? — Bocsásson meg. nem akarok magának fájdalmat okozni. Talán csak az évszámban tévedett. 1943-ban senki se jöhetett haza Tam- bovból. Közeledve az erdőhöz
