Népújság, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-07 / 56. szám
- :-= 4. NÉPÚJSÁG, 1988. március 7., hétfő Hosszú éveken át rendszeresen bíráltam a Családi kör programját. Kifogásoltam — meggyőződésem szerint indokoltan — az egyes műsorok didaktikus jellegét, azt a csak azért is okító szemléletet, amely idegesítette, zavarta az érdeklődők többségét. Tisztelet az ötletgazdának, hogy vették a máshonnan is érkező, érvekkel bizonyított jelzéseket, s ezeknek megfelelően módosították elképzeléseiket. Ügy is fogalmazhatnék, hogy közelítettek az igényekhez. ahhoz az ezerarcú, ahhoz a megcáfolhatatlan valósághoz. amellyel nap mint nap szembesülünk. A vállalkozás nem hozott rögvest kiugró eredményeket. hiszen akaratlanul is kísértettek a berögződött fordulatok. A megújulási szándékról mégsem mondtak le. hanem lépésről lépésre haladtak kitűzött céljuk felé. Az elmúlt héten — csütörtök este — a Ketten egyedül című produkciót mutatták be, amely eddigi próbálkozásaik legsikeresebbjének minősíthető. Az író-rendező András Ferenc ízig-vérig mai történetet öntött formába. Köztudomású, hogy nő a válások száma, s gyakori az is, hogy a fiúgyermek — különböző okok miatt — anyjánál marad. Ebből a sajátos szituációból jó néhány olyan probléma fakadhat, amely egyre erőteljesebben gyötri a kamaszodó ifjak lélek- és érzelemvilágát. Filmbéli hősünk is efféle kínoktól szenved, mivel körülményei miatt nem sajátíthatja, lesheti el a férfias viselkedés normáit. Így aztán kilóg az osztályközösségből, amely mindenfélének titulálható, csak ideálisnak nem. Társai megmosolyogják, sőt kigúnyolják kissé nőies szokásait, elfoglaltságait, s őt egyre jobban kínozza a másság tudata. Annál is inkább, mert tisztában van azzal, hogy otthon kizárólag ezt várja tőle aggódó mamája, aki azt kívánja, hogy semmiben se hasonlítson valaha menő futballista apjára. Kiútra nehezen lel, mert a pedagógusok se ajándékozzák meg a számára nélkülözhetetlen Ariadné-fonállal. Ennél égetőbb gondot aligha lehetett volna feltérképezni. A téma — irodalmibb, még mívesebb tálalásban — több részt is érdemelne, hiszen olyan ütközéseket sejtet, amelyek sokunkban ébresztenek ráhangolódást könnyítő impressziókat. Errefelé kellene haladni, még inkább kurtítva vagy teljesen megszüntetve az értékes blokkhoz csatolt tudor- kodó interjúkat, beszélgetéseket. Nincs szükség rájuk, untatnak, sértik azt a katarzist, amely törvényszerűen tovább munkál bennünk. Bölcs, okoskodó szövegek nélkül is. Szerencsére ... Pécsi István A tévé, ha közösségi Akkor jön rá a néző, hogy milyen nagy lehetőség a televízió, ha környezetének gondjait látja viszont a képernyőn. Talán hozzá is szoktattak bennünket, hogy nagyítóüvegnek tekintsük, valamiféle sajátságos „hatalomnak”, így aztán minden fontosabb, jelentőségtelje- sebb lesz, amint az adásban megjelenik. Magam is meglepődtem az Egri Közösségi Televízió műsorát megtekintve azon, hogy mennyi minden történik közvetlen környezetünkben. Ami az újságban sokszor csupán egy hír vagy néhány soros tájékoztató, így közvetlen élménnyé változik, ha arcot, hangot kap. Érzékletes, egyben magával ragadó az a sokszínűség, amivel ez a kísérleti program közönség elé áll. Az egri belváros új forgalmi rendjéről, a lakáshelyzetről, a Finomszerelvénygyárról, a farsangról és még sok másról számolnak be a szerkesztők. Friss szemlélettel közelítenek az eseményekhez. valami sajátságos keverékét adva a híradós módszernek és a magazinnak. Néhány témát alaposan megvizsgálnak, így például gondosan gyűjtenek véleményt az új egri jorgalmi rendről- s a „nagy” tévétől ellesett módon odaültetik a végén az ezt kialakító felelős vezetőket. hogy válaszoljanak a felvetődő kérdésekre. A lakáshelyzet bemutatása is precíz, nem szépítenek a valóságon. A válaszokból kiderül, hogy milyen feszültségek és ellentmondások nehezítik a tanács helyzetét. Örömmel fogadhatja a néző a farsang hangulatainak bemutatását is. mert a diák kabaréfesztiváltól kezdve Nagy Bandó Andrásig számos érdekes betétszám elhangzik. Izgalmas a recept is, amelyet a Vörös Rák étterem volt konyhafőnöke mond el. Ez utóbbinál azonban felmerül, hogy háziasszony legyen a talpán, aki egyszeri elmondás után megjegyzi, hogy miként is kell összeállítani a finom ízeket. Nem ártana ellesni, milyen gyakorlatot alakítottak ki az ilyesmire a „nagyobb testvér” hasonló műsoraiban. Ellentmondásos az a mese is, amelyet bájos módon egy kislány ad elő: nem kötheti le a figyelmet, á közönség megállapítja, hogy milyen kedves, aztán erre a néhány percre inkább a konyhába megy egy szelet vajas kenyérért. Egészen sajátos, nehéz műfaj a képernyő. A megszólaló riporterek közül leginkább Budai Ferenc felel meg követelményeinek, mivel már gyakorlatra tett szert tévéhíradós múltjából. Nagyon fontos például a lassú, szinte szaggatott beszéd, hogy a néző ne veszítsen egyetlen szemet sem a logikai láncból. Minden gesztus és fintor százszorosán megnő az adásban, nem lehet szabadon kinyilvánítani a meg szólaló riporternek érzelmeit. Mindenesetre csodálkoztam azon, hogy a kísérleti adás második programja — amit ma, némileg kibővítve megismételnek — ilyen le- bilincselőre sikeredett. S ha akadnak is gyermekbetegségek, azokat ez a stáb játszva kinövi. Gábor László „fl fiatalok realisták” Lapunk rendezvénysorozata újabb lehetőséget ad arra — ezúttal Egerben, a Dobó István Gimnáziumban —, hogy elmélyülten gondolkozzanak a kül- és belpolitikai kérdésekről a fiatalok. Az őket izgató kérdések megválaszolására vállalkozott Bernáth György, aki külpolitikai és Papp Endre, aki belpolitikai ismeretekben jártas. Rövid telefoninterjúnkban arra kértük őket, hogy valljanak pályájukról, munkájukról. 1971 óta a Magyar Rádiónál dolgozom. Ez az első munkahelyem, s nem is kerestem soha mást — mondja Bernáth György —, aki annak idején német—spanyol szakos újságíró diplomataként végzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Végigjártam az összes lépcsőfokot a gyakornoktól a rovatvezetőig. Jelenleg izgalmas feladataim vannak a rádió külpolitikai rovatán. — A' világ mely területei vonzották? — Nagy .szerelmem volt Latin-Amerika. Ettől kénytelen voltam eltávolodni, hiszen Földünk eseményei, gócpontjai más földrészekre tevődtek át. Most a nyugateurópai és a csúcshatalmak közötti viszony a legsúlyosabb kérdés. — Milyen sajátosságai vannak a rádiós munkának? — A legvonzóbb a gyorsaság és rugalmasság. A napra-, sőt, percrekészségen tovább javíthat a régóta várt belső szerkezeti reformunk, mely oldaná a még meglévő merevségeinket. Ha ez megvalósul, akkor gyakorlattá válhat, hogy mondjuk öt perce beérkezett hír is műsorba kerülhet. — Mit vár az egri dobós diákokkal való találkozástól? — Biztos vagyok benne, hogy nyíltan a legizgalmasabb témákról kérdeznek majd. Eger tapasztalatom szerint mindig az a város volt. ahol az emberek élénk, kritikus véleményt nyilvánítottak. Biztos felmerül majd az afganisztáni kérdés, de bármi másról is kendőzetlenül kell szólnunk. A kérdésekben megfogalmazandó véleményekre vagyok kíváncsi. Érdekes lehet az, hogy a magyar külkapcsolatokat miként szolgálják a belpolitikánkban kialakult viszonyok és fordítva, de ezekről az összefüggésekről Papp Endre kollégám többet tud mondani. ★ A telefonon át is jól hallható élénk stúdiós zaj szűrődik ki a vonal végén. Mindez a tévé Ablak műsorának szerkesztőségéből, ahol megtaláltam Papp Endrét, ö vezető szerkesztője a népszerű műsornak. — Ugyancsak rázós témákat vállalnak az 1981-től kezdődő sorozatukban. Hogyan alakult ki ez az alapállás? — Talán kevesen emlékeznek a „Mi házunk” címmel futó riportokra. Ez előzménye volt az Ablaknak. A mottónk az. hogy beszéljük .meg a dolgainkat. Nyíltan, nyugodtan, higgadtan; úgy, hogy a másik véleményét is tiszteletben tartsuk, s figyeljünk rá. Ez a beállítottság, az igazságkeresésünk és valóságfeltárásunk igénnyé vált a tévénézők körében. Tetszési indexünk folyamatosan magas és növekszik is. Annak ellenére, hogy nem íőműsoridőben kerülünk képernyőre, nézettségünk 50 százalék körüli, de volt úgy, hogy az 57 százalékot is elérte. — 1986-tól hetente jelentkezik adásaival az Ablak. Az ország különböző pontjairól tudósítanak. Úgy tűnik, hogy óriási stábbal dolgoznak. — A technikai munkát végző kollégáink mellett háromfős a csapatunk. Peták István a felelős szerkesztő, s rajtam kívül még Gombár János munkatárs. Roppant nyitottnak. mozgékonynak kell lenni. Rázós témák? Azt hívnám így, ami nem kap nyilvánosságot, hisz az el- tussolódik, mérgesedik, feké- lyesedik, fertőzhet. . . — Bonyolult, nehezen átlátható belpolitikai helyzetünkben milyen útravalók- kal segíthetik a középiskolásokat az ilyen fórumok? — Ügy hiszem, a fiatalok realisták. Ugyanazok a gondok feszítik őket is. mint a felnőtteket, csak a Saját személyiségük "szűrőjén át. Éppen ez a diákok nézőpontjainak a sajátossága érdekel. Nehéz'ma tanácsot adni; inkább azt mondom, ami a saját mércénk is. Minden körülmények között hűnek lenni önmagunkhoz. Ügy keli dönteni a legnehezebb helyzetekben is, hogy jól éljen önmagával az ember. B. Szabó Pál Világjáró — a világjáróknak Japánról közöl érdekes összeállítást a VILÁGJÁRÓ magazin legújabb száma, amelyben a japán gazdasági csoda titkáról, a „shima szellemről", és az autós szokásokról éppúgy olvashatunk, mint a kimonóról és a teaszertartásról. A százoldalas és több, mint száz színes fotóval illusztrált magazin riportot közül a transzkanadai vasútról, a zsiráfnyakú burmal nőkről, Zanzibárról, Nepálról, Ady Endre városáról. Nagyváradról, a pozsonyi Robinsonról, egy szibériai tigrisvadászatról, a riói szambaiskolákról, a „királynő küldönceiről” és sok más „világjáró” témáról. A rejtvények megfejtői között egy utazást Japánba, egy Fekete-tengeri hajóutat, kétszemélyes középázsiai utazást sorsolnak! SZILÁDI JÁNOS Vereség (Az elveszett falu meséiből) Potykány hozta a hírt: a mesterek szabott árral dolgoznak. ötyen forint, se több, se kevesebb. Meg hogy igyekezzünk, mert akármennyit nekik se lehet, és hogy sok a jelentkező ... — Neked mennyid van ? — kérdi Potykány, aki nemcsak padtársam az iskolában, de a szerélemben is az én oldalamon evez, és talán ezért is ném várja -meg az óhatatlanul visszaadandó kérdést, hanem máris borítja ki a zsebét. Neki három forint huszonöt fillérje van. Nekem egy forint tizenöt fillérem. Magunkhoz mérten mind a ketten roppant gazdagok vagyunk. Potykány azért, mert ő mindig az, én meg azért, mert vasárnap nagy szerencse ért; én állítottam. Béla, a majdani Gépes Kiss Béla is akart, egyszerre is rugaszkodtunk neki a futásnak az első csa-ttanásra. de ő a kocsmabejárat felé került, én viszont tudtam, tegnap, épp a kuglipálya végénél, valaki szétszedte a kerítést. Persze, én győztem. Mire odalihegte magát az állító helyéhez, én már bele is tettem a golyót a vályúba. hogy visszaszaladjon a partira készülődőkhöz. — Hát te? — kérdezi a majdani Gépes Kiss elképedt arccal. — Te hogy a francba kerültél ide? — Gyüttem állítani — mondom felhőtlen mosollyal. — Kell a pénz. Na, eriggy innen, merit beléd vágják a golyót. Nem tréfálok. Gazda Nagy kezdi a partit. Irdatlan erejű. nagy darab legény. Akkora tenyere van, hogy a kugligolyó, ami nem semmiség, alig latszik ki belőle. Csak szeret, de nem tud kuglizni. Nem lát el a bábukig, vagy mi, de rendszerint oldalra vágja a golyót; meneküljön, ki merre lát. Én persze védve vagyok. Mint a combom, olyan vastag gerendákból ácsoltak védőhelyet az állítónak, nehogy a kipattanó golyó eltalálja. A golyót belerakni a vályúba, ez az állító egyik dolgaMinden versenyző hármat gurít, utána felállítani a kiütött bábukat, ez az állító másik dolga. Itt most leginkább az elsőt gyakorolhatom. Gazda Nagy és barátai mérkőznek. Egyik ügyesebb, mint a másik. Náluk egy fával lehet partit nyerni. Igaz, annak nagyon tudnak örülni. Ha valamelyikük eltalál egy bábut, akkorát ordítanak, hogy a falu másik végén is hallják; közel a győzelem. Az én fizetségem a győztes kezében van. Tarifa nincs, a győztes a nyereményből dob az állítónak. Tehát érdekelt vagyok a játékban. Én drukkolok is. Gazda Nagynak, mert ő ad a legtöbbet. Nyer is. Zsinórban három partit. Erre a többiek megsértődnek. és bemennek inni. Ha állják a sarat, több pénzem lenne. De nem állták. Akkor nem, délután még amikor reváns'ot akartak venni, akkor meg már olyan részegek voltak, hogy Gazda Nagy az alig meglóbált golyóval együtt beesett a pályára. Legalább két métert csúszott hason az a nagy darab ember, az egész képéről lejött a bőr. — Ez négy fórint negyven fillér — mondja Potykány. — Ennyiért nem állnak szóba velünk. Kérjünk kölcsön. — Megvesztél? Kitől? Potykány kifordítja a zsebét. Fölösleges a mozdulat, anélkül is tudom, mi van benne: a gyöngyháznyelű bicskája. — Eladom — mondja rezzenéstelen arccal, és ebben a pillanatban belémdöbben a felfedezés: kettőnk közül ő szereti erősebben Erzsikét. Azért én is kifordítom a zsebem, de mert a csodák aznap elkerültek bennünket, csak némi felismerhetetlen morzsalék porol ki belőle. — Most mit csináljunk? Az árokparton ülünk. Poty- B kány nyitott tenyerében a 1 fél falu gyereke által iri- | gyeit kincs, a gyöngyháznye- f lű bicska. Én már tudom, helyzetünk ! reménytelen, de Potykány g még bízik valamiben, külön- | ben nem tette volna fel ezt | a kérdést. — Ha megmondom apám- g nak, hogy Erzsiké ... — Seggbe rúg — mondom í én, mielőtt befejezhetné a \ röpke gondolatot. Potykány egyetért a kö- : vetkeztetéssel, és megadón lehajtja a fejét. — Akkor — mondja, de már ezt se fejezi be. Nem is kell, tudjuk mind a ketten. A mesterek most pingálják a templom meny- nyezetére a freskókat. Hogy az egyház mennyit fizet nekik a munkájukért, az titok, de azt, hogy ötven forintért akárkinek a képét odafestik valamelyik szent törzsére, azt ők maguk adták hírül, tudja az egész falu. A mi nagy szerelmünk nem fog ránk nézni a templom mennyezetéről. Pedig az szép lett volna. Ott térdeplőnk a templomban, és a mennyezetről, kicsit ájtatosan, mert mégis ; csak a szentek között van. de azért szelíd biztatással Erzsiké néz le ránk az égi- ek társaságából... — Gyere, menjünk — mondja Potykány. A hangjában vesztett háborúk siralma. Megyünk. Ketten. Egy egész vert sereg. Egy hét... Dicséretes fejlődés
