Népújság, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-26 / 73. szám
T M adarak méricskélik az égi magasságokat, barkát bontanak a mogyorók, sárgul a kankalin a domboldalakon, az erdőből egészen a falu szélső házáig tárulkozik a világ. Az ébredő vizek összefutnak a hegyek és a síkságok találkozásánál és jégbörtöneikből szabadulva patakká egyesülnek, majd éjjel-nappal csacsogják életreszóló élményeiket. A langyos szél megfésüli az erdővel határos rétet, és megcsókolja a bimbózó sombokrot, a vizparti füzek halványzöld leveleit, amelyek fölött násztáncot járnak a szerelmes bíbicek. A legelőn a gyereklányok libákat legeltetnek, kacagásuk összeölelkezik az ébredő vizek, a zöldülő rétek tavaszköszöntő hangulatával. A nádas még sötét és mozdulatlan, mint ahogyan benne a róka is, amely nehezen vészelte át a téli vadászatokat, és a vedléstől rongyos bundája alatt viszketnek a bőr alatt maradt sörétek nyomai. A jegenyék kíváncsian nézik a patakot, a felhők, — mintha megálltak volna — a falu fölött ráérősen libbennek el a Nap elől. A nagy tavaszi kibontakozásban minden nap hoz valami űjat, igy tegnap a rét szétterített kötényére megjött az első gólyapár. Végigtekintenek az ismerős világon, megigazítják tollaikat, és megfürödnek a tavaszi ragyogásban. Özvegy Kutas Andrásné, született Pákh Eszter benn áll a paticskerítéssel átszőtt udvarán a boglya mellett, és hunyorogva lesi az eget. A hajlott derekú, öreg kémény tetején kuszában és üresen kapaszkodik a gólyafészek, de már csak néhány pillanatig, mert a hazajárók közül az egyik sikeresen landol. Fá- . radtan összecsukja a szárnyát, megvakaija lábával a csőretövét, és végigtekint a kerek világon. — Megjöttek! Hála Istennek. Süt a Nap, titkos üzeneteket hordoznak a völgyekben szülő szelek, örvösgalambok keresnek maguknak fészkelésre alkalmas fát, hosszú csőrü szalonkák kapirgálnak a déli verők még száraz levelű bokrai alatt, és szerelmesen dobban meg a szivük, amikor elérkezik az esti húzás, a nászrepülés ideje.-1- Ott jönnek! Kapkodja a vadász a fejét, de csupán egykét másodpercig tartó villanás az egész, és az annyira ismerős pisszegő, korrogó hanggal együtt eltűnnek az ég enyhében a szerelmes vándorok. — Mikor húznak a szalonkák? — Amikor feljön a vacsoracsillag! A távolban gyermekszavú kis harangok szólnak, felkapja, viszi a hangjukat a szél, miközben az alkony selymes árnyai mind jobban sötétbe burkolják a világot. Távolban puskák durrannak, kettétörik a csendet, és valahol egy rügyeit duzzasztó bokor alatt véres lesz az avar... Autó áll meg a faluszéli ház előtt, Kutas András szívsebész érkezik. Szétnéz, tekintetével megsimogatja az öreg házat, boldog gyermekkorának a színhelyét, az inkább jelképnek mint valóságnak beillő kerítést, amelynek tövén térdig ér már az árvacsalán, a mályva, a törpebürök. A porcfüves udvar reggeü ragyogásában megpillantja az anyját, aki puha libbenésnek szánja tétova lépteit, és ölbe emelhető kicsinységével számára mégis óriásnak tűnik. Könnyekbe fullad a fogadjisten, a forró, szorító, néma ölelés, a boldog fogadtatás, idő kell hozzá, amig a könnyek végigfutnak a ráncos arcon. — Ma jöttek a gólyák is! A ház belülről ugyanolyan, mint régen, cserfa pattog a tűzön, kellemes meleg a konyha, a sarokasztal a lócákkal semmit sem változtak, a láncos óra egykedvűen méri az időt, mert az események nem reá tartoznak. • — És a gyerekek, meg Marika? — Jól vannak, csókoltatják ezerszer, most egyedül jöttem néhány napra, kicsit fáradt vagyok... Kevés szóból ért az anyai szív, serceg már a zsir a tűzhelyen, táncol a forró viz, várja a vendég kedvencét. Előkerülnek az itthoni ruhák, a megszokott puha flanel ing, az apjától örökölt bekecs, a pepita micisapka. — Tavaly nyár óta nem voltak rajtam. — Túlhajszolod magad! Milyen orvosságot irt fel a doktor? — Csak pihenést rendelt. — Kedden a tv-ben mutattak. Szaladt is mindjárt keresztanyád a hírrel, megállítanak a boltban, az erdőn, mindenki mondja, hogy hires, nagy ember lettél. Szíveket operálsz... — Ez a dolgom. — Ettől még a magadéval is többet törődhetnél... Az öregasszony puhán, lágyan ejti a szavakat, olyan finom a beszédje, mint a távolról hallatszó harangszó, érzi, tudja ő, hogy milyen gyógymód kell a professzor úrnak, nem az első eset, hogy fáradtságában idehaza talál menedéket. — Eddig eladtam négyszáz csokor hóvirágot, de nyűik már az ibolya is. Segíthetnél, mert a lábaim olyanok, mint a rakoncátlan, csökönyös lovak. — Édesanyám csak emlegeti a baját, de pihentetni nem akaija a kerekeit... Az öreg ház hátát veti a dombnak, túl rajta egy hajításnyira kezdődik a végtelen erdő, benne a tavaszi zsongás. Feketerigók sietősen kapirgálják a bokrok alól a tavalyi leveleket, vadgalambok tollászkodnak az ágakon, tarka ruhás mátyások üzennek egymásnak szerelmesen, búbosbankák keresnek fészkelésre alkalmas odúkat. — Az ajtó mögött van a fokosod. András csodálja az anyját, a vézna kis asz- szony szellemi frissességét, azt is, hogy miként szövi pókhálóként körülötte a gyógyírt, mert dehogyis kell neki a segítség, ibolyát szedni a tudós orvos, akit legszívesebben virág módjára odahaz pohárban tartana. ' Amikor elindulnak, langyos szél támad, hasítja a tüdőt, és az első kaptató után már megállásra kényszerít. — Pihenjünk édesanyám! — Aki nem szokta meg a gyaloglást, annak hamar meg kell állnia. A gyertyánosban szarvasok lopakodnak, félénk tehenek és kiváncsi boijak kapják fel az emberszagot, és vele együtt futnak arra, amerre még tiszta a levegő. Madarak szaladnak a bokrok alatt, ahol megszáradt már a hótól megtaposott cserje, megszólal a cinke: — lűcsit ér, kicsit ér..-. — Az Apakő oldalba megyünk! A déli verőn már javában nyílnak az ibolyák, rügyeznek a fák, tavaszt bizonyító illata van a földnek, ott virágzik legkorábban a som, ott nyillanak majd a gyöngyvirágok. A második kaptató már könnyebb, az irdatlan mészkősziklák között már otthonosan érzi magát András. Régi emlékek tornyosulnak, tátott szájú tüzes mészkemencék és füstöt okádó szénégető boksák integetnek vissza a múltból, körüllengve az apja emlékét, tikit olyan korán áldozatként követelt magának az erdő. A verőoldalban szinte kaszálni lehet az ibolyát, az anyját már nem is látja, ő maga szed néhány csokorra valót, aztán leül egy kidőlt tölgyfára. — Itt vagyok már! Nézd! Ennyiből kiárulok legalább ötszáz forintot... Szivencsapják az anyja szavai. — Virág és pénz? Nem értem édesanyámat. Kosarát rendezgeti az öregasszony, nem szól, csak számbaveszi gondolatait. — Nincsen semmiben hiánya. Ne akarja, hogy én restellkedjem miatta. Égbe tekintenek mindketten, figyelik a- hajladozó ágak magasságait, arcukon érzik a tavasz simogató melegét, a téli dermedésből tülekedő élet akaratát. — Andriskának húsvétra új biciklit veszek. Fájnak és simogatnak egyszerre a szavak, mélyről, nagyon mélyről jönnek éppen úgy, mint a kapaszkodó kusza gyökerek ott az oldalban. — Andriskának mindene megvan! — És Krisztának márványfarmert... Egy mohos kőszikla tetején szalvétát bont özvegy Kutas Andrásné, született Pákh Eszter. Szalonna, kolbász, főtt tojás kerül elő, bor az apa hajdani kulacsából. — Harapjunk.valamit fiam! Ott van a szalvétában az agancsnyelű bicskád... Szalay István Tavaszi zsongás
