Népújság, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-05 / 287. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. december 5., szombat 9. > emlékezetes pillanat: Bárdos Margit és Csendes László jelenete „Ennek az ifjúságnak örömmel engedem át valamennyi darabomat, azokat is, amelyeket a jövőben szeretnék megírni.” a gyermek is ezt igazolja. Tűzhólyagos kicsi ujja — forró csőrével a vasaló kapott utána —, homlokán a zöldeskék dudor, orra hegyén az ajtó koppintása jelzi, hogy tudatát a szabadjára hagyott tárgyak munkába vették. A tintásüveg is megrekcumozta: lila barackot nyomott a fejére. A képek ilyenformán, a szabadság színes kísértései, puha ártatlanságukból kimozdulva, veszélyes tárgyakká kezdenek benne kristályosodni. Ahány sebe: annyi tapasztalata már. A tárgyak iskolakapui sarkig nyitottak előtte. Érdesen beszél a hátára esett lapító a maga deszkanyelvén, a villanyfőző saját szikranyelvén, olló, tű a maga vércsepp-anyanyelvén, következetesen, pedagógiai elvét föl nem adva. Nagyapa tehát így szól Vasárnapi Dédapához: hagyjuk, uram, a tintásüveget beszélni. A szabadság veszedelmeit nem a betiltás: maga a szabadság teszi ártalmatlanná. Deszkanyelv, szikranyelv, vércsepp-anyanyelv; bábeli zsivajban nevelik Lászlót a szigorú tárgyak. De egyelőre csak félni tanítják, nem beszélni. Nagyapa azon tűnődik. hogy remete barátja, Jean'-Jacques, mintha kifelejtett volna valamit a tárgyelméletéből. Híres tanítása szerint ugyanis a tárgyak törvényszerűen megnevezik, sőt meg is határozzák önmagukat — azon a nyelven, amely a Természettől megadatott nekik. A bokály például — újabb leckeként — bokályul koppán László fején, s törik széjjel a padlón, a cserepeire hulló kiskancsó rövid sikolyával. De László tőle is ilyenformán, csak őrizkedni tanul; visszaszólni még nem tud, holott a világot — legyen az törött cserép is — csak úgy veheti birtokba, ha először megnevezte. Következésképpen, valamiféle műfordítót kell melléje alkalmazni. Ennek megállapításához különösebb elmeél nem szükségeltetik. Az már fogasabb kérdés, hogy Rousseau úr miért feledkezett meg pedagógiai intelmeiben a műfordítóról. László esetében arról a közösségről, amelynek statáriáüs kötelessége a tárgyak szavait — a sebeket, kék foltokat — a gyermek anyjának nyelvére lefordítani; a tudatába fecskendezni; tejébe aprítani; az orvosságjába keverni; gyöngykagylóként a nyelve alá elültetni. Olvasgat Nagyapa szorgalmatosán, mígnem kénytelen a homlokára ütni: hát igen! Emiiké, a híres Émile gyermek — az emberiség táblájára mintegy szemléltetőeszközként is fölrajzolva — úgy viselkedik, mintha a földgolyó egyetlen nemzetének egyetlen egykefiacskája lenne. Tárgyi környezete hasonlóiképpen. Émile babarongyai francia akadémiát végeztek, játékai és csillagai csakis franciául szólnak hozzá, Corneille s Racine nyelvén dudorász a szél is. Talán épp ott alszik Émile nyelve alatt, műfordító tehát fölösleges. Szájtartást, gyöngykagylót Emiiké nem választ. Emiiké saját helyzetének választottja. „Nincs más égbolt felettünk” Beszélgetés a szerzővel Utóbb kiderült, milyen elfogódottsággal lépett Sütő András, az egri Gárdonyi Géza Színházba. A szerző mindenkori félelmével jött: ugyan mit műveltek a darabonommal, miféle dramaturgiai vagy egyéb szempontok alapján formálták át? Ezt azonban nem lehetett rajta látni, amikor a nézőtérre beült. Szerénységgel, némi zavarral fogadta az ünneplést, s a színpad felé mutatott, amikor a közönség benne a magyar irodalom egyik kimagasló alkotóját üdvözölte. A látottak után kértük arra, hogy beszéljen benyomásairól, érzéseiről. — Sütő Andrással nem mehet biztosra a kérdező. Olvastam egy olyan interjút, ahol a riporter szépen megfogalmazott kérdésére csak annyit válaszolt: „Nem baj, csak egészség legyen!”... — Ennek megvan a maga története — neveti el magát. — Egyszer Tamási Áron falujában, Farkaslakán találkoztam egy székely emberrel, akinek nagyon megcsodáltam a nevét. Ügy hívták: Szépkenyerű Kis András. Rögtön eszembe jutott, hogy sokkal szebb írói elnevezés volna ez, mint az, hogy Sütő. Bemutatkoztunk egymásnak, s mikor mondom, hogy én Sütő András vagyok, csak annyit tett hozzá: „Nem baj, csak egészség legyen!” — Első történelmi drámája, az Egy lócsiszár virágvasárnapja sokszor színre kerül. Hogyan született ez az alkotás? — Ezt a darabot nagyon olyan pillanatban írtam, amikor szükség volt rá. Ha végveszélybe kerül a „porszem igazsága”, akkor odavesznek értékeink. Ma sem kopott meg mondanivalója: ez a gondolat fájdalmasan csap végig Európának ezen a táján. — Mi tagadás, féltem, remegtem magamban, mikor hírét vettem, hogy bemutatják itt. Nem volt egyenes ugyanis az útja: sikerek és kudarcok között bukdácsolt a dráma. Nem mindenütt tudták a lényegét megmutatni. Itt szerencsére azt a darabot láttam, amit én megírtam. A társulat nem a saját esztétikáját adta vissza azon a címen, hogy megrendezi. Ilyennek óhajtottam magamban, s azt is láttam, amit elképzeltem. — Talán meglepően is hangozhat ez az olvasónak, nézőnek. A műből elég világosan kivehető, hogy a szerzőnek milyenek az elképzelései. Hogyan lehet ezt másképp értelmezni? — Itt Egerben ragaszkodtak a szöveghez, ami nem fedi teljesen a dramaturgiai követelményeket. De hát sokszor az érzés, a gondolat fütyül arra, hogy bepréseljük valami szigorú rendbe. Amikor először Harag György — azóta elhunyt — kiváló rendezővel színpadra vittük a Lócsiszárt, sikerült több tanulságon át végül a mi létünkről számot adni. Attól is tartottam, hogy Eger messzi van Marosvásárhelytől: más égbolt van felettünk. Elmelegedő szívvel tapasztaltam, hogy kél föl a színpadon és a közönségben két összehajtó gondolati építmény. Megnyugtatóan hatott rám ez az érzés. — Ha nem túlságosan is a látottak hatása alatt mondja ezt, akkor bizonyára fönntartja a kapcsolatot később is az egri színházzal? — Az embernek természetesen túlságos hajlama van az önmegnyugtatásra, amikor szíve tele van nyugtalansággal. De én hallottam azokról az erőfeszítésekről, amlyek- kel létrejött ez az új színház. Tháliának ez a temploma. Remélem, ha első bemutatója is volt ez egy darabomnak, nem az utolsó Nehéz volt eljutni most ide. Nem tudom-mikor jöhetek újra, de jólesik tudni otthon Marosvásárhelyen, hogy Egerben egy erdélyi szerzőnek a történelmi tapasztalata rezonanciára talál. Meggyőződésem, hogy ugyanolyan hullámhosszon jutottunk el a végső kicsengéshez. Boldog leszek, ha egy művem ezen a színpadon megszólal. — Nagyon megtisztelő a véleménye. Miben látja az egységet írói világa, s az egri együttes törekvései között? — Amit elmondtam, az lelki ragaszkodás egy olyan törekvéshez, amely művészi alakítások sorozatával csökkentette a szerző jövendő aggodalmát. Ez utóbbi mindenképpen benne van, akármikor és akárhol játsz- szák műveit. Az a lényeges, hogy azt láttam, amit írtam: az érzést a látványtól nem idegenítették el. Sokszor mondják, hogy e század nem bírja az érzelmi viharokat. Inkább a jeges gondolatra figyel. Az egri színpadon ilyen esztétikai széljárásban is figyelembe vették az én alkatomat. Hiába is szerettem volna, hogy művem más legyen mint én, hogy ironi- kusabbá váljon. Nem harcolhatok a magyar érzelmesség ellen sem, ami nemzeti sajátosságunk — kár lenne eltitkolnunk. — Az előadáson kívül a kö- vül a közönséget is dicsérte. Milyennek találta a nézőket, a színházi játéktér másik oldalán lévőket? — Amikor Sziki Károly színművész barátom elhozott kocsijával Budapestről, megkérdeztem tőle, hogy milyen közönség lesz. Ő kicsit zavartan azt válaszolta, hogy diákok. Mi tagadás, féltem, hogy itt 25 előadást terveztek a darabomból, s mostanra elfogyott a közönség. Ezért ültettek gyerekeket a nézőtérre. Aztán meggyőztem ma. gam, hogy valahogy majd csak eltelik: legföljebb mondok nekik mesét... Aztán láttam, hogy remekül indul az előadás, megtalálja minden mondat a maga helyét. A diákok odafigyeltek, nem azért, mert féltek valamitől vagy hálából, mert elengedték az órát. Értő és érző közönséggé váltak. Ráadásul megtudtam, hogy bérletes előadás ez. Az ijedelmemet eloszlatta ez az ifjúság, melynek örömmel engedem át valamennyi darabomat, azokat is, melyeket a jövőben szeretnék megírni. — Ez sem mindennapi elismerés, hiszen sokszor bírálják a tanulóifjúságot, mert megzavarja a színházi előadások rendjét... — Meg kell, hogy köszönjem a fiataloknak, hogy jobb torkuk lévén — biztos a hegyi levegő hatása — még csak nem is köhögtek any- nyit, mint más városokban. A szöveg, a színész és a rendező megnyerte ezt a csatát, úgy éreztem viselkedésükből. — Az is kicsendül szavaiból, hogy máshol talán nem voltak ilyen kedvező tapasztalatai. — Amit mondottam, nem abban a kényszerben mondtam, ami a mindenkori szerzőé. Akadt olyan előadás, amikor szomorúan váltunk el egymástól a rendezővel és a színészcsapattal, mert még a szövegben is meg akartak segíted. A próbák ideje alatt nem volt alkalmam megnézni az előkészületeket, így népi szellemiségű játékomat egy amerikai rockos világban találtam. Ahol a darabom szerint a népdalok rózsái nyíltak, ott egész más díszelgett. Ha el akarnak szakadni a hétköznapi dolgoktól, azért még nem árnyékszéket kell odatenni. Néhány vélemény is szíven üt: így a Lócsiszárról a Lúdas Matyiban (!) írták, hogy az előadás jó volna, ha lett volna aki játszik, s jól meg lett volna írva á mű ... — De itt Egerben azzal találkoztam, amit elképzeltem: Gáli László rendező és az együttes jóvoltából. Először, de remélem, nem utoljára. Gábor László HEINRICH VON KLEIST: Kohlhaas Mihály (Részlet) . A tizenhatodik század dereka táján élt a Havel partján egy Kohlhaas Mihály nevű lócsiszár, egy tanítónak a fia. aki a maga korában a legderekabb s egyúttal a legszörnyűbb emberek közé tartozott. Erre a rendkívüli férfiúra élete harmincadik évéig akár úgy nézhetett volna az ember, mint a jó állampolgár mintaképére. Gazdasága volt egy faluban, amely még most is az ő nevét viseli, s itt nyugton éldegélt mesterségéből ; a gyermekeket, akikkel a felesége megajándékozta, istenfélelemben nevelte szorgalomra és tisztességre; egy sem akadt szomszédai között, aki ne élvezte volna jótékonyságát vagy igazságszerete- tét, egyszóval, a világnak áldania kellett volna emlékezetét, ha egyik erénye el nem hatalmasodik fölötte. Jogérzéke azonban rablóvá és gyilkossá tette. ★ Mikor a tiszttartó kilépett a szobából, Lisbeth térdre esett az ura előtt: — Ha szeretsz még — kiáltotta — engem és a gyermekeket, akiket én szültem neked, ha nem tudom. mi okból, máris el nem taszítottál bennünket. mondd meg nekem, mit akarsz ezekkel a szörnyű intézkedésekkel ? Kohlhaas ezt válaszolta: — Kedves feleségem, semmi olyat, ami téged a dolgok mai állapotában nyugtalaníthatna. Végzést kaptam, amelyben az az állítás foglaltatik, hogy a tronkai Vencel úrfi ellen emelt panaszom haszontalan izgága- ság. S minthogy itt csak félreértésről lehet szó, eltökéltem, hogy panaszomat még egyszer, s most már személyesen nyújtom be a tartományúrhoz. — Miért akarod eladni a házad? — kiáltotta az asz- szony, miközben feldúltan felállott. A tócsiszár szlíden magához vonta, s így felelt: — Mert olyan országban, édes Lisbethem, ahol nem védik meg jogaimat, én nem maradhatok. Ha már rám taposnak, inkább kutya, mint ember. ★ Kohlhaas, te, aki úgy tünteted fel, mintha elküldettél volna, hogy az igazság pallosát megragadd, mire vetemedel. vakmerő, az elvakult szenvedély tébolyában, te, aki el vagy telve igazságtalansággal? Minthogy a tartómányúr, aki alá tartozol, megvonta tőled jussodat ebben a haszontalan semmiségért indított pörben, tűzzel-vassal támadsz, te istentelen, s akár a puszták farkasa, úgy törsz a békés közösségre, amelyet c oltalmaz. Te, aki az embereket hazug és álnok híreszteléssel félrevezeted, te azt hiszed, bűnös, hogy majdan Istei) előtt, azon a napon, amelyen minden szívek re- dőit megvilágosítja, ezzel majd boldogulsz? Hegy mondhatod, hogy kisemmiz- tek, te, akinek dühös kebele, az ádáz bosszúvágy csik- landozásaira, az első felszínes. kísérletek után, amelyek meddők maradtak, teljességgel lemondott a fáradságról, hogy jussodat visszaszerezze? Hát néhány törvényszolga és poroszló, aki egy érkező levelet elsikkaszt, vagy egy ítéletet, amelyet továbbítani kellene, visszatart, vajon ezek á te f elsőbbség ed ? S mondjam-e néked, te Istentől elrugaszkodott, hogy a te felsőbbséged a te ügyedről semmit se tud, de mit beszélek? hogy a tartomány- úr, aki ellen fölkelsz, még nevedet sem ismeri, ugyanannyira, hogy ha egykor Isten trónusa elé lépsz, abban a hiszemben, hogy bevádolhatod. ő derült ábrázattal mondhatja majd: ezt az embert, Uram, én nem bántottam, mert még létezése is idegen az én lelkemtől! Tudd meg, hogy a kard. amellyel hadakozol, a rablás és a vér- szomjúság kardja; lázadó vagy és nem az igazságos Isten harcosa, és e földi célod kerék és bitófa, s a túlvilágon a Wittenberga stb. Luther Márton (Kardos László fordítása) „Ezt a darabot nagyon olyan pillanatban írtam, amikor szükség volt rá”
