Népújság, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-05 / 287. szám
10. NÉPÚJSÁG, 1987. december 5., szombat Charles Hernu. volt szocialista párti hadügy- Megfigyelők jó esélyt adnak az elnöki vetél- miniszter, aki alaposan belekeveredett a tit- kedésben Raymond Barre korábbi miniszterkos iráni fegyverszállításokba elnöknek (Fotó: MTI Külföldi Képszerkesztőség — KS) KÖZELGŐ FRANCIA ELNÖKVÁLASZTÁS Minden hétre egy bntrány Öt hónap (múlva .elnököt választ Franciaország. Az alkotmány értelmében ugyanis hét esztendeig tart egy elnök mandátuma. A szocialista párti Francois Mitterrand-t még 1981-ben ,a franciák elsöprő többséggel választották meg köztársasági elnöknek. A győzelem olyan átütő erejű volt, hogy az új államfő azonnal {eloszlatta a parlamentet és idő előtti választásokat írt ki. S a jobboldal tehetetlenségébe és kudarcaiba belefáradt franciák, valóban elsöprő többséghez juttatták a baloldal pártjait a Nemzetgyűlésben. MESTERSÉGESEN TÁPLÁLT FÉLELEMÉRZET „T udathasadás” a NATO-ban A NATO számos nyugat-európai tagállamának hadseregénél régebben rendszeresített, amerikai gyártmányú „Lance” harcászati rakéta, amelyet korszerűbb típussal kívánnak felváltani (Fotó: Der Spiegel — KS) Társbérleti kötélhúzás A Szocialista Párt öt esztendő alatt sokat tett az ország felvirágoztatásáért. Nem tudott azonban megbirkózni a munkanélküliség problémájával, sőt, az öt év alatt lényegesen nőtt is a munka nélkül maradtak száma, eközben az inflációs ráta emelkedett, ami maga után vonta a vásárlóerő csökkenését. Főként ez a három tényező játszott közre, hogy a Szocialista Párt az 1986-os parlamenti választáson — bár Franciaország legnagyobb pártja maradt — mégsem tudott any- nyi szavazatot összegyűjteni, amennyi parlamenti többségét is biztosította volna. Ezt a szövetségre lépett jobboldali pártok szerezték meg, s így 1986 márciusában az új-gaulleisták vezetője, Jackues Chirac alakíthatott kormányt. A jobboldal hatalomra jutása igen bonyolult helyzetet teremtett. A köztársaság elnöke a baloldalról érkezett — más eszmékkel és elképzelésekkel, mint a jöbbolda- li kormány és annak tagjai. De ezt a különös, Francia- ország történetében is először kialakult politikai társbérletet — bár kemény ütközetek folytak a miniszterelnökség és az elnöki palota közt — valójában mindkét fél igyekezett fenntartani. Chirac tudta, hogyha törésre kerül sor, csak alulmaradhat. Mitterrandnak ugyanis módjában áll a kormányt feloszlatni és új miniszterelnököt kinevezni. Chirac ezzel szemben csak bosszanthatta és megalázhatta az elnököt, de el kell tűrnie jelenlétét a minisztertanácson, vétóival egyetemben és az ellen sem tehet, hogy Mitterrand a mindenkori elnökök hagyományos joga értelmében irányítsa és megszabja a francia kül- és katonapolitikát. Ugyanakkor Mitterrand helyzete sem volt egyértelműen könnyű; csak személyeket cserélhetett, de a választáson győzelemhez jutott jobboldali pártokat semmiképpen sem „válthatta le”. A kötélhúzás szinte a Chi- rac-kormány megalakulásának percétől tartott. A közvélemény ezt a küzdelmet olykor lélegzetvisszafojtva figyelte. Chirac láthatóan gyorsan és határozottan próbálta megsemmisíteni a szocialisták ötesztendős kormányzásának vívmányait. Talán nagyobb ro- konszenvet ébreszt ha nemcsak rombol, hanem épít is. Mitterrand viszont mindenképpen rokonszenvet ébresztett, ahogy elnöki posztján őrködött az ország általános érdekét véve alapul vétói megfogalmazásakor. Chirac megtépázott tekintélye A jobboldali gőzhengert végül is egy jelentéktelennek ígérkező esemény nem * várt fordulata állította meg. Amikor egy esztendővel ezelőtt a diáktüntetések kirobbantak, mindenki, Chirac is, azt hitte: nyolc hónap előtti győzelmére támaszkodva olyan hatalom és erő birtokában van, hogy szembefordulhat a diákokkal: le-lesöpörheti követeléseiket, rohamrendőrei pedig véresre és békülékenyre botoz- hatják őket. Chirac azonban elszámitotta magát. Egy nem egészen elvethető reform elleni diákmegmozdulás — a jobboldali reagálás hatására — a rendszer elleni megmozdulássá nőtt. Benne öltött testet a fiatalokban élő nyugtalanság és aggodalom jövőjük iránt. A diákmegmozdulások szinte véget sem értek és egy olyan vasutassztrájk rázta meg az országot, amelyhez hasonló kevés volt Franciaország történetében. Ettől kezdve Chirac népszerűségi százalókszáma a közvélemény-kutatásokon egyre esett, s ennek logikus következményeként a Mitterrand iránti bizalom stabilizálódott, majd a mutatók emelkedni kezdtek. A bizonytalanná vált politikai talajon Chirac lefékezte a tempót, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt, visszavonta a felsőoktatási reform- javaslatot és egy sor más elképzelését sem igyekezett mindenáron, még az elnök- választási kampány kezdete előtt keresztülhajszolni. Ilyen körülmények közt érkezett el a szeptember, amikor a francia iskolákban és a politikai életben is új év kezdődik. De ezt az évadnyitót nemcsak a lefékezett poh'tika és a megtépázott tekintély jellemezte, mindehhez járult ’ a jobboldali szövetség lazulása is. Chirac mellett, — aki soha nem titkolta, hogy a miniszterelnöki posztot ugródeszkának tekinti az elnökséghez — további trónkövetelők sorakoztak fel. Köztük olyan politikusok is, — például Raymond Barre —, akiknek tekintélye mérkőzött a hivatalban levő miniszterelnök népszerűségével. Másrészt a jobboldali szövetségben is repedések támadtak, egyre több vita robbant ki és mindennapossá váltak a sértődött véleménykülönbségek. Átok-szitok hadjárat Az új-gaulleista párt, hogy mindezeken úrrá legyen és magához ragadja a kezdeményezést is. új taktikát kezdett. Ettől számíthatjuk a minden hétre egy botrány periódusát. A Nucci- ügy — amelyet elsőként fújtak fel nagyra és igazán látványosság — azt a célt szolgálta, hogy a választásokon politikailag megvert Szocialista Pártot erkölcsileg is lejárassák. A rendkívül szerteágazó botrány főszereplője az utolsó szocialista párti kormány együttműködési minisztere, aki meglehetősen könnyelműen bánt a rá bízott pénzzel, s ha maga nem is vett el, legalábbis bizonyíthatóan, az állami pénzekből, ezt megtette kabinetfőnöke. A szocialisták replikája nem maradt el. Kiderítették, hogy rádió- és televízióállo. sokat felügyelő független főhatóság egyik jobboldali tisztségviselője, hivatali beosztásával visszaélve, egy kifejezetten jobboldali személy kezére játszotta az egyik magánrádiót. Még el sem ültek ennek az ügynek a hullámai, a jobboldal újra támadott. Elővették a Luchaire-dosz- sziét, azaz az Iránnak szóló fegyverszállítások ügyét és ebben nemcsak a volt hadügyminisztert, Charles Her- nut próbálják kikészíteni, hanem mérgezett nyilakat lőttek az Elysée Palota felé is. Az átok-szitok hadjárat természetesen nem dönthet el semmit. Ezreket, tízezreket talán befolyásol, de amikor a szavazók a jelöltek közül választanak, sokkal inkább az dönt majd, hogy milyen programot javasoltak. De ezek az elképzelések ma még alig-alig ismertek. Többen jelezték már indulási szándékukat, de változatlanul nem tudni: indul-e másodszor is Francois Mitterrand. Ezt ugyanis a mai helyzetben perdöntőnek lehet mondani. De Mitterrand csak akkor jelölteti magát, ha biztosnak tudhatja győzelmét. De öt hosszú hónap még hátra van. S a 150 nap alatt 150 fordulat történhet. Másrészt Mitterrand esetleges félreállása a lehetőségek újabb tucatját teremti meg. Ezért öt hónappal a menet- rendszerű elnökválasztás előtt csak azt lehet tudni, hogy nagyon mozgalmas hónapok előtt áll Franciaország, nagyon kemény belpolitikai összecsapások várhatók, s ugyanakkor a legképtelenebbnek vélt alkuk, megegyezések létrejöttén „sincs jogunk” meglepődni. ónody György A tekintélyes New York Times nemrégiben egy Atlantában készült fényképet közölt a városban lezajlott katonapolitikai vitáról szóló beszámolójához. A fölvételen hét elégedetten mosolygó férfi látható, akik a kísérőszöveg szerint teljesen azonos nézeteket vallottak a szovjet és az amerikai közepes hatótávolságú, illetve hadműveleti-harcászati rakéták felszámolásáról. Mindannyian egyetértettek az ezzel kapcsolatos szerződés aláírásával. Véleményük már csak azért is figyelemre méltó, mert ezek az emberek nem akárkik: Robert McNamara, Donald Rumsfeld, Melvin Laird, Clark Clifford, James Schlesinger, Harold Brown, és Elliot Richardson. Annak idején valamennyien az Egyesült Államok hadügyminiszteri székében ültek, ennél fogva pontosan tudták, mit beszélnek. Pótfegyverkezési tervek Caspar Weinberger, a Pentagon röviddel ezelőtt leköszönt főnöke nem volt köztük. Nem is lehetett, hiszen az atlantai „hetek” eszmecseréjének idején még aktív szolgálatban állt és azon fáradozott, hogy még egy utolsó kísérletet tegyen a kettős nullamegoldás aláírására. A NATO atomtervező csoportjának a kaliforniai Montereyben megrendezett ülésén ezt ugyan már nem sikerült elérnie, az atlantai itömb ott egybegyűlt belügyminiszterei azonban — nem kis részben talán éppen az ő ösztönzésére — úgy döntöttek, hogy a szovjet—amerikai megegyezéssel nem érintett európai hadszíntéri nukleáris fegyvereket (egyebek között az 500 kilométeren aluli ha- tótávolságúakat) mielőbb korszerűsíteni fogják, hatékonyságukat fokozzák és gondoskodnak „folyamatos szinten tartásukról”. Nem sokkal e határozat- hozatal előtt egy másik szőkébb tanácskozáson hasonló állásfoglalás született. A hét NATO-tagállamot (az NSZK-t, Franciaországot, Nagy-Bri- tanniát, Olaszországot, Belgiumot, Hollandiát és Luxemburgot) tömörítő Nyugat-európai Unió kétnapos hágai konzultációján részt vevő külügy- és hadügyminiszterek kijelentették: továbbra is ragaszkodnak a szövetség „elrettentései” hadászati koncepciójához, s az ennek alapját képező amerikai, brit és francia atomharceszközök fenntartásához. Azt is szükségesnek tartották leszögezni, hogy az Amerikai Egyesült Államok közepes hatótávolságú rakétáinak kivonásával támadt „légüres teret” hagyományos erőik és fegyverzeteik nagyarányú fejlesztésével, gyártásuk az eddiginél tervszerűbb összehangolásával kívánják kitölteni. Más szóval: a NATO-ban sajátos szerepet magára vállaló Nyugateurópai Unió a megsemmisítésre kerülő Pershing—2-es rakéták és a robotrepülőgépek „kompenzálására” egy újabb „pótfegyverkezési” programot akar beindítani. Tényleg védtelenek? Amikor az ember arról hall és olvas, hogy a nyugat-európai kormányok hivatalosan üdvözlik a szovjet—amerikai megállapodást, ugyanakkor pedig „nem^hiva- talosan” a leszerelési folyamat felgyorsulásának lefékezésén fáradoznak, nem könnyű felfogni, tulajdonképpen mi az oka, magyarázata ennek a „tudathasa- oásnak”. A félelem? De mitől? Mostanában bizonyos konzervatív körökben gyakran hallani azt az érvelést, hogy — úgymond az Egyesült Államok nukleáris garanciájának gyengülése Nyu- gat-Európát „védtelenné” teszi a Szovjetuniónak, a Varsói Szerződés tagállamainak, a hagyományos erőkben állítólag meglévő „nyomasztó fölényével” szemben. Ilyen tényleges fölény azonban, még a különbözőségek, az aszimmetriák ellenére sem létezik, hiszen a két szembenálló politika-katonai szövetség képességei összességében nagyjából azonosak. A katonai elemzők ezt már Keleten és Nyugaton többször megállapították, így hát a mesterségesen táplált félelemérzet alaptalan. Ami például a „védtelen séget” illeti, a Nyugat-európai Uniónak . a pót-, vagy átfegyverzés mellett kardoskodó politikusai a közvélemény előtt egyszerűen agyonhallgatják, hogy a kettős nullamegoldás egyáltalán nem azt jelenti, hogy csökken az Egyesült Államok katonai jelenléte a kontinensen. Csapásmérő eszközök Az úgynevezett eurohadá- szati rakéta-nukleáris (az 500—5500 kilométer hatótávolságú) fegyverek eltávolítása után is legalább négy- ötezer, amerikai kézben lévő harcászati .atomtöltet maiad földrészünkön az itt — nagyrészt az NSZK területén — á'lomásoztatott több mint 300 ezer amerikai katonával együtt. Ehhez jönnek még a brit és a francia nukleáris erők nem elhanyagolható csapásmérc eszközei! És ha azt is számításba vesszük, hogy a NATO brüsszeli főparancsnoksága tengeri telepítésű robotrepülőgépek rendszerbe állítását, a tüzérségi tűzrendsze- rek modernizálását, a harcászati légierő támadókapacitásának igen jelentős növelését tervezi — miközben az 1990-es évek elejére Franciaország és Nagy-Brittania összesen mintegy ezer atomrobbanó fejjel a mostaninak csaknem ötszörösével rendelkezik majd — a Nyugat-európai Unió „kemény szárnyát képviselő köreinek szándékait illetően aligha lehetnek illúzióik. Számos jelből ítélve — gondoljunk csak az egyre szorosabbá váló francia- nyugatnémet katonai együttműködésre, London nukleáris ambícióira; avagy a NA- TO-n belüli viszonylag önálló államcsoportosujás aktivizálásának irányába mutató úgynevezett európai biztonsági charta kidolgozására — nem látszik könnyűnek a bizalmatlanság, a konfrontáció betonfalainak áttörése. Erre utalt n VSZ külügyminiszteri bizottságának legutóbbi októberi prágai üléséről kiadott közlemény egyik elgondolkoztató megállapítása: . .. súlyos aggodalmat keltenek a Nyugat egyes képviselőinek azok a nyilatkozatai, hogy az Európában lévő amerikai rakéták felszámolását új nukleáris és nem nukleáris fegyverzetek telepítésével, új katonai rendszerek létrehozásával ellentételezzék”. Serfőző László alezredes Világesemények vonalakban Rajz: Boros Béla CSUCSTALALKOZO-...ES A MÁSIK ZSÁKBAN Ml VAN?
