Népújság, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-19 / 299. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. december 19., szombat 9 REMENYIK ZSIGMOND Szemétdomb Naplójegyzetek Folytonosság és megújulás (Részlet) Július, 20., Bp., 946. Mily csodálatos. Ady. Petőfi, Vörösmarty — még Zrínyi is, hogy ütötték, hogy csapkodták, suhángolták a magyar nemzetet. Még a jámbor Arany is, hogy Széchenyiről, Kossuthról ne ji-s beszéljek. És Móricz, Szabó Dezső is mennyire! Ha távolabb nézek, ugyanígy látom a többi „ostorosokat”! Dosztojevszkijt, Byront, Shaw-t, Victor Hugót —, végig sorolhatnám a nagy neveket — akik teli tüdővel szidták az oroszt, a franciát és az angolt. Hogy tudott szidni, káromkodni és tajtékozni Th. Mann — s lenézően utálkozni Goethe —, ha németről volt szó. És ez több. mint természetes. De itt állok most a kérdéssel: zsidó íróink miért vannak telítetten teli héber szorgalommal Israel iránt? Hát nincs egy rossz szavuk, sőt mi több. türelmük sincs az ostorozás iránt? Ahogy látom ezt a Haladás című szennylapot, az élén lobogva az egyébként kitűnő képességű Zsolt Béla tollnokot, tele vagyok kétségbeeséssel. Mintha ezen a világon semmi másról nem lenne szó, csak a zsidók keserveiről. Mint egy fékezhetetlen kórusban, úgy harsogja az egész had „unisono”! — az évezredek óta állandóan szenvedett méltánytalanságot. Mintha a hangyák nem harsoghatnának, mintha az elefántoknak, bazsarózsáknak, kakukkfüveknek — magyar, német, angol, francia és orosz szegényparasztoknak nem lenne elég bánatuk. Hová tűnt a próféták átka, otromba kifakadása — mivé silányult Zsolték kezében a mennykő, miféle galacsinlab- dává tömpe parittyájukban? Mily megalázó ez a simoga- tás a felemelő átkok helyett! Aug. 1., Bp., 946. Tömeg és egyén. Az ember ősi tömegösztönét — akár pozitív, akár negatív formában — vonzódás és iszony, a megtermékenyülés pillanatának emlékével tudom magamnak megmagyarázni. Egy a húszmillió közül — ez a helyzet, ha jól emlékszem a csírasejtek számára —. tehát egy sejt, az a bizonyos megtermékenyült sejt, egy életen át nem tudja felejteni az ősi állapotot. .4z ősi közös, csordaállapotot! A tülekedést és a harcot, a félelmet és az iszonyatot, a bizonytalanságot és a pusztulás rémét, mely óriási, szinte leküzdhetetlen árnyékát a nemzés pillanatában rávetette. Micsoda harc folyhatott a csatornákban a húszmillió parány között — még az sem ismert eléggé, hogy mely törvények kiengesztelő passzusai nyomán — amidőn az erős és bátor, egészséges és életrevaló csírasejt is kényszerülve volt átadni az életet egy biológiai szörnytársának. Ebben az állapotban összetartás és iszony — mint testvérek, úgy állnak egymás mellett, elválaszthatatlanul. Ez az emlék magyarázza meg előttem az ember társaslényi és egyben nyomorultul és kiszolgáltatottan individualista állapotát. ★ Huxley-t olvasom, egyikei a másik után. Nagy nívókülönbség nemigen van munkáiban — mégis, egyiket nem tudom tartani annyira, mint a másikat. Hallatlanul egy síkon mozog — egy kastélyban összecsődül egy tucat különös ajak és okos dolgokról beszélgetnek. Néhány kötet után már kibírhatatlan ez a módszer. H maga is érzi ezt, ezért folyamodik bizonyos helyen, mint a „Múlnak az órák" c. kötetében, holmi rémregényi rekvizitumokhoz, idegeket csiklandozó, hátborzongató rémületekhez. Hiába, sok kötet között természetszerűleg sok a szemét. Negyven kötet! Flaubert csak hetet írt, de az ő hét kötetében nincs szemét. ★ 946., augusztus 20., Bp. Azt is mondhatnám, hogy — rémületes nyár! Mert ami ezen a téren folyik hőségben és forróságban, az már nekem is sok, akinek alapeleme a meleg, és aki megszokhattam ezt vagy az ehhez hasonló temperatúrát a trópusokon. Délelőttjeim a Dunán telnek el, egy közeli stégen az újpesti rakpart környékén, szemben a kiégett nagyszállóval a szigeten. És kétszer felmotoroztunk a Dunán, először Ho- rányig, tegnap Leányfaluig. Vízben, napon, szélben — mondhatnám, forró légáramlatban inkább —. így töltöttük a napot. Gyönyörű élet, levegő, ég, hegyek, víz, nap, távolabb mező és falvak — minden meglenne hozzá a világon, hogy értelmét (lássa(m) az életnek. Ha nem lenne ez a förtelmes ráadás — az ember és a társadalom . .. ★ Aug. 24., 946. Bp. Egy kis dormándi parasztlányt hoztam fel Pestre Somlayékhoz cselédnek. A kislány először volt el otthonról, azt se tudta, mi egy város. Amikor vonatunk elhaladt a gázgyár mellett, rámutatott a hatalmas tartályra és megkérdezte: „Mi ez?” Egyszóval, rémesen kesergett. reggeltől estig sírt, se- hogyse békült meg a változott helyzettel, haza kellett küldeni édesanyjához. ..Sose tudnék itt megszokni” — mindig ezt hajtogatta. Uramisten, mi lenne a világon, ha egyszer a Föld összes szegény cselédei, akik „nem tudják megszokni" ezt vagy azt a helyet, hangosan sírni kezdenének ? A Kultuszminisztériumban kószálok, egyik ügyosztályról a másikra. Ebben a magyar—amerikai ügyben kószálok, minden eredmény nélkül. Senki se vállalja, nem akad gazdája sehol. Ez már a második beadvány. Most tervezek még kettőt — a jelek szerint nem nyugszok, nem férek a bőrömbe. Hát, igaz is, mindig kell valamit csinálni? Ahelyett, hogy ülnék a fenekemen vagy hevernék a Duna partján a napon, itt rovom a betűt, és nyugtalanítom az urakat, akár egy békétlen ' és nyugtalan cseléd. ★ Dómba barátom írt Amerikából. Ez a békétlen és nyugtalan szellem a legváratlanabb és legmeglepőbb analógiák mestere. Egy mondatát ide iktatom: „Valaha körülhordták az országban a véres kardot, hogy bajban a haza. Ma az üres lábost és a fényesre súrolt kanalat lehetne végighordozni az egész világon. Éhezik az emberiség, és ha nem sikerül segíteni a bajon, néhány hónapon belül 50 millió ember hal éhhalált." 50 millió ember? Lehet. Mindenesetre ez az ország, ahol élek, Magyarország, pusztulás előtt áll. Szlovákok után románok és szer- bek teszik át a határon az emberek százezreit (...) Lehet, hogy igaza van Keltáinak, hogy Magyarországot csak Jókai találta ki — nyilván most falták fel szegény Jókai agyának Magyarországot megálmodott részét a kukacok! Istenem, jaj, Istenem. (Részlet) Üj formában, sűrűbben — mint már említettem: kéthavonta — megváltozott rovatbeosztással, illetve megnevezésekkel jelenik meg a Hevesi Szemle. Az új forma jobb kezelhetőséget, a gyakoribb jelentkezés az ele. venebbséget, a nagyobb publikációs teret eredményezte. A belső szerkezetváltás pedig a célból született meg, hogy ezáltal több téma kapjon lehetőséget, s minél szélesebb kör számára fogalmazódjék meg mondanivaló a lapban. A szerkesztőbizottság szándéka, kollektív munkája kedvező következményekkel járt. Bevált az a szerkesztői elképzelés, amely minden egyes számot egy közérdeklődésre számot tartó témához kapcsolt. így foglalkoztak a színházi élettel — nagy szerepet vállalva az önálló színház és társulat gondolatának népszerűsítésében —, az oktatással, a közművelődéssel, a képző- művészettel, a műemlékvédelemmel, az ifjúságpolitikával. az egészségneveléssel, a zenével, s nem a többivel összevetve, mégis általam nagyon fontosnak tartott témával, az anyanyelvi oktatás helyzetével. Ennek a gyakorlatnak továbbélteté- se véleményem szerint is indokolt. Azon azonban érdemes elgondolkodni, hogy minden számban keíl-e érvényesíteni. Félő, hogy egy idő után erőltetetté válik. Népesebbé vált a szerzők tábora. A megyében élő publikálok mellett számos megyén kívüli, de ahhoz különböző erősségű szállal kötődő szerző jelentkezett írásával, első közlésre leadott munkájával a Szemlében így vált a lap munkatársává Abody Béla, Mocsár Gábor. Dénes Zsófia, Galambos Lajos, Simonyi Imre, Garat Gábor, Polner Zoltán, Rákosné Ács Klára pszi. chografológus, Szakonyi Károly, Kristó Nagy István, Bögel József, Pogány ö. Gábor. Üj szerepben mutatkozott be Makay Margit színésznő folytatásban közölt életregényével, Bodrogi Gyula cikkével, Kibédi Ervin és Lukács Sándor saját költeményével. Teret kaptak az első írásaikkal, verseikkel jelentkezők is, ennek ellenére a tehetségek felkutatásában, segítésében, pályájuk egyengetésében, az ifjú alkotókkal való kapcsolat- tartásban még nagyabb bátorságra, következetességre kell ösztönözni a szerkesztőket. Az új köntösben megjelenő Hevesi Szemlében a tartalomhoz igazodva, a tematikával harmonizálva töltötték be illusztráló szerepű, két a belső fotók, amelyek vagy egy-egy képzőművész munkáiból adtak ízelítőt, vagy a Hevesi Szemle Galéria tárlatainak érdekesebb darabjait mutatták be. A Hevesi Szemle, mint alkotóműhely széttörte a lap kereteit. Együttműködve más kulturális intézményekkel új szervezetet hozott létre, a lápra ráépülve annak eszmei törekvéseit híven tükrözve. A Megyei Művelődési Központ tevékeny közreműködésével, az MSZMP Heves Megyei Oktatási Igazgatóságának épületében több vállalat és intézmény közös fenntartásában vált kulturális életünk szerves részévé a Hevesi Szemle Galéria, s adott bemutatkozási fórumot a miniszínpad. Ez utóbbin, valamint a tárlat- megnyitóikon láthatták az érdeklődök — többek között — Tolnay Klárit, Ben- kö Gyulát, Gállfi Lászlót, Bodrogi Gyulát, Fábri Zoltánt, Illés Györgyöt, Agár- dy Gábort, Kaposy Miklóst, Mikó Istvánt, Körmendi Jánost és Mensáros Lászlót. A Galéria bővítette a képző- és fotóművészek megyén belüli és kívüli jeles képviselőinek bemutatkozási lehetőségeit. A tartalmi és formai megújulásból következően nagyobb érdeklődés tapasztalható megyénk közművelődési lapja iránt. Igazolja ezt a példányszám-emelkedés, a közel 3 ezer darabban való megjelenés, ami — összevetve más hasonló jellegű megyei lapokkal — nem rossz, bár jobb, tervszerűbb, a szervezéssel megbízottak átgondoltabb munkájával biztonságosabbá tehető, illetve növelhető. írásom elején úgy indítottam, hogy kamaszkorát éli a Hevesi Szemle. Vázlatosan áttekintve az eltelt másfél évtizedet, jogosan állapíthatjuk meg, hogy első szerkesztői, életrevaló intézmény születésénél bábáskodtak. A Hevesi Szemle fejlődésének minden ellentmondása ellenére, azzal együtt, része lett megyénk kulturális életének, jól segíti kultúrpolitikai törekvéseink megvalósulását. Amikor kellett, képes volt a megújulásra, arra, hogy alkotóműhellyé válva hasson és jusson el mind szélesebb rétegekhez. Kiss- Sándor a megyei pártbizottság titkára nást tükröző nyilatkozatokat szerettek volna kicsikarni tőlünk. Nem beszéltünk össze, mégis egyformán reagáltunk. Őrjöngtek a nemek miatt. Első elvtárs a terület tanárainak mindenható ura, másik falut ajánlott. — Legalább szemmel tartom, figyelemmel kísérem sorsának alakulását — kígyóskodott. Betelt a pohár. A fotel szélén szorongó,; szerénykedő ifjú bepörgött, kényelmesen, hanyagul hátradőlt, s Okiként zárta a maratoni diskurzust. — Ne ámuljori, ne csodálkozzon! Vége a bulinak, a játéknak. Nincs több tiszteletkor. Azonnali hatállyal kiléptem. Megvetem ezt a gyomorfacsaró összefonódást. Maga és haverjai kizárólag a saját pecsenyéjüket sütögetik, s azt kívánják, hogy mi hordjuk a fűzhöz a rozsét. Puskaport azt szívesen, de gallyakat aligha. Sistergett a vén mókus. — Térdelni fog előttem. K-vonalon végigtelefonálok minden megyét. Sehol sem kap állást. Könyörög még nekem. Undorral búcsúztam. — Szánalmas figura ... Hát, tényleg felvette azt a kagylót, mert valamennyi helykeresésemre félreérthetetlen nem volt a felelet. •Nos®, siessünk az igaz ügyek magas sarzsijú katonáihoz. Ök sem adták lejjebb. Utazhattam B-re, a határhoz, a végekre. Mögöttem megtépázott harovonal, akadozó hadtáp, szomorkásán lengedező zászlók. És megint majdhogy vízözön, amely úgy csapdosta a vicinális vagonjait, mintha szikékkel tépdesnék testemet. Aztán valahol felrémlett az a kékség. Nem lennék egyedül. A némaság morzézott. — Megint egy vizsga... Tiltakoztam. — Még egy menet, s ki tudja, mennyi vár még. Mások lubickolnak a harmóniában, s én évekig rohamozhatok, hogy visszaszerezzem a hajdani állásokat. Ismerős kéz simította homlokom. Még szédületesebben pergett a film. Címeztem a leveleket. Indult az első fokú munkaügyi eljárás. Az a fondorlatos disznó nem átallotta a ringbe szállást. Elveszti, minek ugrál. Menjen a fenébe, undok hullajelölt, nyugtáival dicsérje a napot, A gól mégis foe- iPenderült a hálómba. Sajnos- másodfokon is. Na jó, ha lúd, akkor legyen kövér, célozzuk meg a minisztériumi óvást, Az esély: egy a tízezerhez. Bejött. Diadalmámor. Rehabilitáció. Kártérítés. Délelőtt volt. Felhőporontyok nélküli éggel. Szikrázó fényekkel. Az illatos virágözön paradicsomi nyugalmat su- gallt. — Ilyen lehet odaát, több millió fényévnyire. Mindig... Örökké... Ezt érezhetitek ti is... Tőletek függ, hogy meddig... Szétnéztem. Körülöttem senki, pedig ezt a gyorsfelvételt készítette valaki. Mások vagy magam. Hirnökként, átutazóként, rangrej. tett küldöttként. Messziről, igen távolról, egy sejtelmes bolygóról, a kékség honából. A Stelláról...? wmmmt
