Népújság, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-19 / 299. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. december 19., szombat 3 A szakma szépsége, vagy a megélhetés kényszere Arcok az olajos- szakmáböl Az idei első hóesésben indulunk útra. A talaj a napokig tartó esőzéstől alaposan felázott, még a terepjáró Niva is visszahőköl a latyakos, gödrös tereptől. Kísérőnk, Halász István, a csőszerelők művezetője csóválja is a fejét: — A rövidebb úton kár elindulni, mert egykettőre leragadunk. Marad a kerülő Demjén felé. ahol most egy külön- brigád új vezetékek fektetésével, a régiek cseréjével foglalkozik. Útközben a nemrég rendezett ifjúsági parlamentre terelődik a szó. — Én 1979 óta dolgozom itt. Amikor idekerültem, én voltam a legfiatalabb. Azóta változott az arány. A mostani ifiparlamenten 78-an vettünk részt, és mondhatom, nem fölöslegesen. Ezen a rendezvényen ugyanis nem voltak sablonok, hanem a hozzászólásokat parázs vita követte. S hogy miről volt szó? Munkáról, pénzről, megélhetésről. S ami jellemző erre a fiatal csapatra: senki nem sírt, nem kesergett, hanem elsősorban biztos munkalehetőséget kért. Az az igazság, hogy amilyen kemény feltételek és nehéz körülmények között dolgozunk. legalább akkora a fogcsikorgató tenniakarás és az összetartás bennünk. Talán a munka jellege is közrejátszik ebben. A dermesztő fagyban is menni kell, a térdig érő sárban is csinálni kell a dolgunkat. Ez pedig nem tűr senki részéről lazítást. Komáromi Miklós: „A szakma szépsége és a megélhetés kényszere” végigdolgoztam a hét végeket, a szabadságom is munkával telt, és amíg bírtam, késő estig géemkáztam naponta. Még mindig teli vagyok ambícióval, de arra rájöttem, ha így folytatom, rövid időn belül tönkremegyek. Ezért a gmk-val leálltam. Az utóbbi egy-két évben volt lehetőségünk arra először, hogy a nyári szabadságot pihenéssel töltsük a szak- szervezeti üdülőben. Az öcséméknek viszont még nemigen volt erre módjuk A fiatalabb Komáromi nem cáfolja meg bátyja véleményét: — Emberhez méltó életért dolgozom. Miklós hívott ’87- ben ide, és nem bántam meg. Csőszerelő szakmunkás-képesítést szereztem, de jó ideig jártam három műszakba a fúrásnál is, néha embertelen körülmények között. Hogy eddig mit értem el, és mák a céljaim? Van egy szoba-konyhás lakásunk, ahol a feleségemmel és a két gyerekkel élünk. Igények, vágyak? Egy valamivel nagyobb lakás, fürdőszoba, központi fűtés. A színes tévé, az autó egyelőre még csak álom ... Most még nem sokat gondolkozom, dolgozom megállás nélkül, hiszen fiatal vagyok . .. — Igen, igen — szól közbe egy középkorú mester. — De mi lesz ennek a vége? Egy munkatársunk például már hosszú ideje van kórházban. Hallgatás... Az okokat szavak nélkül is megsejtjük. Túlhajszoltság, esetleg a maradandó egészségkárosodást eredményező munkakörülmények. Pedig tíz évvel ezelőtt még nyomai sem voltak a mai korszerűbb állapotoknak. Aki annak idején ideszegődött, lakókocsiban. ponyvasátorban várta a másnap reggeli munkakezdést. A fiatalabbak akarták, hogy másként legyen, s részben nekik köszönhető, hogy sok minden megváltozott. A csapatmunka, az egymásrautaltság, a változatosság mindig is összetartotta és összetartja ezeket az embereket. Akit itt egyszer elfogadtak. s önszántából vállalté az egyenlő munkát, ebből a varázsos körből nem szabadul, nem kívánkozik ei. Épp ezért kell az olajosok előtt újra és újra fejet hajtanunk, s holnapjaikat úgy segíteni, hogy ne a kórházban kelljen visszahallaniuk: Jó szerencsét! — Higgyék el, mi is jobban kedveljük a 30 fokos meleget, mert ebben az időben egy dologra lehet szert tenni: idült reumára. — Miért választotta mégis ezt a szakmát? — A mezőkeresztesi tsz- ben voltam lakatos, de idővel ráuntam. Az apósom itt dolgozott. a fúrásnál. Ö mondta, hogy próbáljam meg. 1984nben kerültem ide, jól emlékszem, december elején pontosan ilyen cudar időjárásban. De látják, még mindig itt vagyok. Hogy miért? Három kicsi gyerekem van. Kell a pénz. De ez nem minden. Itt naponta látom és érzem a munkám eredményét. Amikor elkészül egy új vezetékszakasz, elégedett vagyok. Unatkozni pedig nincs idő. Mindennap új feladatot kapunk a reggeli eligazításkor, de az is előfordul, hogy valami komolyabb meghibásodás miatt azonnal más területre kell menni. Persze sok mindent másképpen gondolnék, ha nem egy ilyen összeszokott, jó csapatban dolgoznék. De amikor látom, hogy a másik ugyanúgy ázik-fázik, mint én, és mégis mindent belead, én is így teszek. És most gondolják el, milyen lehet annak a hegesztőnek, aki órákig egy helyben állva, vagy térdre ereszkedve mozdulatlanul tűri a nyakába csörgő esőt, s a térdét fagyasztó hideg latyakot... Zakar István, telepvezető a szűk felvonulási épületbe áépve nevetve jegyzi meg: — Ez mind igaz, de tegnap még ti sem így beszéltetek. Homlokráncoló bólogatás a válasz. Az elemi erőkkel folytatott mindennapos küzdelem itt néha természetesen váltja ki a dörgedelmes szitkokat, ezért azonban még a legelszántabb nyelvművelők sem tehetnének szemrehányást. A cigarettaszünet után kicsit fellélegezve ülünk vissza a terepjáróba. Kísérőnk megjegyzése csak erősíti a tiszteletet az olajosok iránt: — Egy ideig más vállalatnál dolgoztam. Soha nem felejtem el a fehér köpenyes, steril tisztaságú mérnököket. a jól öltözött vezetőket. Nálunk ez elképzelhetetlen. Itt a vezetők közül is annak van tekintélye, s arra hallgatnak a munkások, akik ugyanúgy kiveszik a részüket, a nehezebb feladatokból. Látták volna például Zakar Pistát egy héttel ezelőtt. Egy olajtartályban szerelt, s amikor végzett, alig lehetett ráismerni. És ezért van hitele és foganatja minden szavának. De a vezetésre általában is jellemző a jobbító szándék, a segíteni akarás. Tudják, hogy a fiatalokra nagy szükség van. Épp ezért például a lakástámogatásban is maximális segítséget nyújtanak, s a béreket a lehetőségekhez képest igyekeznek a valós teljesítményekhez igazítani. A kerecsendi telepre visz- szatérve még benézünk az egyik szerelőműhelybe. Komáromi Miklós tíz éve lakatos-hegesztő a vállalatnál. A szakma szépségéről kérdezzük: — A szakma szépsége és a megélhetés kényszere — én inkább ezzel magyaráznám a választásomat. Szép az, hogy látszólag értéktelen anyagokból teljesen új dolgokat hozunk ki. Ez azért fontos, mert ha valaki jó szakmunkás, nem elégszik meg a rutinmunkával, alkotni akar, új dolgokat megálmodni és létrehozni. Erre itt van lehetőség, és ez jó. A dolognak azonban másik oldala is van. Harmincöt éves vagyok, három gyerekem van és megértő feleségem. Azt hiszem, nem luxus az, hogy mi is huszadik századi ember módjára szeretnénk élni. Sikerült egy házat. egy nyaralót felépíteni, és befizettünk egy autóra is. De azért arról is beszélnék, hogy milyen áron. Evekig Vezetékfektetés térdig érő sárban Itt egyszerre kell húzni mindenkinek, ezért, ha egy fiatal kezdő beáll közénk, csak úgy marad meg nálunk, ha tisztességgel megfogja a munkát, s ha ez nem megy, hamar észreveszi, hogy tovább nincs helye köztünk. Akárhogy is van, én semmi pénzért nem hagynám itt ezt a munkahelyet, mert ezt a fajta összetartozást, baj- társiasságot hiába keresném máshol... Sártenger kellős közepén „landolunk”, s bár felkészültünk a várható kényelmetlenségre, az első két lépés után bokáig érő agyagos föld nem csak a lábunkat, de némileg a kedélyünket is lehúzza. A vizes, csatakos árokban viaskodó brigád elnéző mosollyal vesz tudomást szerencsétlenül csetlő-botló ottlétünkrőL Néhány perc elteltével egy cigarettányi idő alatt váltunk velük néhány szót a melegedőben. Halász József mosolyogva mondja: Nem sokan irigylik a bányászokat. A szénért a föld alatt folyik az emberfölötti küzdelem, az olajért a szabad ég alatt. A kívülállónak úgy tűnhet, nehezebb az aknákban, az olajosoknál tett látogatásunk azonban rácáfolt erre az elképzelésre. Mindkét munka egyforma erőt, áldozatot, lemondást kíván. Nem véletlen, hogy a Szolnoki Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat Heves megyei telepén is „Jó szerencsét!” — köszöntéssel fogadnak bennünket. Pihenő előtt (Fotó: Tóth Gizella) Barta Katalin Juhász József: „Itt mindenki egyformán húz” Az ifjabb Komáromi: „Emberhez méltó életért dolgozunk”
