Népújság, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-21 / 275. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. november 21., szombat 9. mmmmamm KGsam Szmju-Kannon, az ezerkarú istenség (sárgaréz; az 1736—1795 közötti Kvian Long-korból) Fafcdeles sárgadinnye formájú váza (porcelán; az 1821—1850 közötti Tao Guang-korszakból) Taoista csillagisten (sárgaréz: 1600 körül) Lovas (selyemre nyomott színes fametszet; 1522—1560 körül) . 475—221. ból) JANG MING LU Ll BAI HUA Csillagos éj Az éj, az éj, az éj lassan leszáll,' felhőgomolyt rejt a látóhdtár. ■A felhők mind-mind némán alszanak, hárfás szél dudorász az ég dlatt. A tájon áttetsző, nyirkos köd ül, mint könnyű fátyol a felhők körül. Tejszerű köd, keskeny és csupa-kék, benne milliárd halvány csillag '.ég. Egy jázminon találtam nyughelyei, virrasztók a 'sok-sok csillag felett. Es a csillagok, míg főikéi a nap, a felhők álmain virrasztónak. (Balássy László fordítása) Késő éjjel Iloldfény lépte át küszöböm Napsugárnak vélve Kitártam előtte az ajtót de késő éjszaka volt Aztán jött laz északi szél Ij húrjaként feszült a holdsugárnak A hajnal pendülését véltem hallani Súlyos hegyek árnya hullott a partra Csillagok vadásztak a vadonban Ügy éreztem alszik a világ minden teremtménye S én a legelső vagyok aki fölébredt (Acsay Judit fordítása) A patak és a malomkerék Malomkerék és patak, ;ilyennek ismertük meg egymást Es életreszóló boldogságra leltünk a csöndes szavakban, Tarajos hullámokat eregettünk együtt, egymás után. Felém fordulsz te. Feléd futok én. En tanítottalak meg a csókra, Amikor azt mondtad, nem akarsz mindent megismerni, Azóta «ohasem hagytad el ajkam. Ismétlődő zúgásod csókok sora. Vajon hangodnak vagy érzéseidnek engedelmeskedem? Gyendégen futok feléd, Es te, megrészegülve. felém fordulsz. (Acsay Judit fordítása) :sony termetű férje dekelte. De érezte, hogy az intézeti küldöttek nem sokra mennek a magas nővel. Hirtelen az emelvényhez ugrott, s ujjúval a nő felé bökve elordította magát: — Arra' válaszolj, miért mentél hozzá?! Az intézetlek meghökkentek. Nem nagyon értették, mi köze a dologhoz a rendfelügyelet parancsnoka által feltett kérdésnek. A magas nő is meghökkent. A néhánv hónapos zaklatás alatt ráncoktól barázdált, összeaszott arcára kiült a csodálkozás. — Mi az, nincs merszed válaszolni? Majd én felelek helyetted: a pénzére ácsingóztál! Különben talán hozzámentél volna?! Pénz nélkül kinek kellene ez a fatuskó! — üvöltötte a szabóné, és hangja diadalittasan dörgött: most aztán jól belemart abba a ringyóba. A magas nő mozdulatlanul állt, szemében megvetés, gúny és dac villant föl. — Na jó, hát nem akarod bevallani! De ennek a korcs, nak most vége, majd meglátjuk, hogy élsz ezután... A szábóné nagy igyekezettel döngette a mellét, a közelében álló asszonyok meg biztatták. Még soha nem volt ilyen elégedett önmagával. Az intézetlek nem nagyon értették az egészet. Ám ez a váratlan fordulat megelégedéssel töltötte el őket. Nincs jelentősége, hogy az asszonyok az eredeti témától ezer li távolságra vitték a dolgokat, az a lényeg, hogy a gyűlés újból megélénkült, hisz enélkül hogyan is járhattak volna végére az ügynek? Ezért nem is fékezték az asz- szonyokat, hagyták, hogy egyre jobban belemelegedjenek. Azok meg visítottak: — Mennyi pénzt adott neked? Mit vásárolt neked? Be- . szelj? — Nem elég a havi kétszáz jüan. még külföldre is akartál szökni, te rohadt ribanc?! Hogy milyen eredményesen folyik le egy gyűlés, azt az atmoszférájából lehet megítélni. Az intézetiek megragadták hát a pillanatot, amikor az indulatok a tetőfokra hágtak, sürgősen elszavaltak egy tucat jelszót, s rögtön utána bezárták a gyűlést, összetúrták a házaspár szobáját, felszaggatták a padlódeszkát, letépték a falról a tapétát, persze semmit se találtak. A férfit mégis magukkal vitték. Másnap reggel, mikor a magas nő kilépett a házból a gyerekével, az udvaron senki se merte megszólítani. A tegnapi kritikai és harci gyűlés résztvevőit valamilyen zavaros érzés — talán a bűnbánatié? — kerítette hatalmába. és elfordították a fejüket. A magas nő férjéről azután, hogy elvitték, nem jött semmi hír. Igaz, a szabó mindentudó felesége azt terjesztette, hogy még valami másba is belekeveredett, ezért börtönbe dugták. A magas nőből egy közönséges politikai fogoly felesége lett, és az élet perifériájára került. Természetesen elvesztette a jogát, hogy a magas ház tágas szobájában lakjon, arra kényszerítették, hogy cseréljen lakást a szabó családjával. A nagy ház ablakaiból látni lehetett a házikót, és benne a magas nő elárvult árnyékát. Magányosan töltötte szomorúan pergő napjait. Hogy hová tette a gyerekét, senki nem tudta; csak néha hozta haza néhány napra. Az asszony alig volt több harmincnál, ám jóval öregebbnek nézett ki. Egy év telt el. A töpörtyű nem tért haza. a magas nő továbbra is egyedül élt. magányosan és csendesen. Munkába—munkából, elmegy—megjön, begyújtja a tűzhelyet, nagy. sárga lyukas kosárral zöldségért jár a piacra. Eltelt még egy év1. Késő ősszel megjött a férfi. Könnyű ruhát viselt, haja rövidre volt nyírva. Erősen megváltozott: gömbölyűsógének nyoma sem volt, airca egészségtelenül sápadt. A magas nő az udvaron guggolva aprófát hasogatott. Mikor meghallotta a férfi köszönését, felugrott, és döbbent tekintettel meredt rá. Aztán beszaladt a házba, és sokáig nem mutatkozott. A férfi leguggolt, fölvette a földről a szekercét, és folytatta asszonya félben hagyott munkáját. Később pedig, akárcsak azelőtt, újból együtt jártak munkába, együtt is Jöttek haza, elválaszthatatlanul, akár a test és az árnyéka. A nagy ház lakói nem vettek észre rajtuk semmi szokatlant, és lassan elvesztették irántuk az érdeklődésüket. Egy reggel azonban történt valami. A férj rémülten és zavarodottan rohant ki a házból. Később mentők vitték el az asszonyt. Házikójukban hosszú ideig nem gyulladt fény esténként. Ügy húsz nap elteltével a férfi egy ismeretlen emberrel hordágyon hazahozta a magas nőt. Az asszony nem hagyta el a házat. Alacsony termetű férje ugyanúgy eljárt munkába, mint régebben, este pedig, mikor hazatért, sietve begyújtotta a kályhát, s zöldségért indult. Ugyanazt a kosarat vitte, amivel a magas nő járt vásárolni, ám a férfi kezében túlságosan nagynak tűnt, az alja meg szinte súrolta a földet. A magas nő csak egy esztendő múlva lépett ki újból a kamrájából, amikor ismét melegebbre fordult az idő. Elcsúnyult arca. amelyet tizenkét hónapig nem ért a napfény, mészfehénre sápadt. Törzse ide-oda himbálózott. Jobb keze bambuszbotra támaszkodott, a bal átkötve élettelenül lógott a mellén. Megbénult bal lábát a nő csak nehezen vonszolta. Nyilvánvaló volt, hogy gutaütést kapott. Attól a naptól kezdve az alacsony férfi minden áldott reggel és este kivezette az udvarra magas feleségét. Két kört tettek meg. Milyen nehezen és lassan mozogtak! A férj két kézzel támogatta a feleségét a könyöke alatt, alacsony termete miatt azonban nagyon magasra kellett emelnie a kezét, s így vállai mulatságosan felhúzódtak A magas nő nem tudta felemelni élettelen bal lábát, ezért, hogy lépnj tudjon, férje nagy erőfeszítéssel megmegrántotta a hozzáerősített kötelet. Meghökkentő látvány volt — szívbemarkoló és megható. A nagy ház lakói önkéntelenül is részvétet éreztek irántuk. Nem sok idő múltán a magas nő örök búcsút vett az élettől. Az alacsony férfit pedig rehabilitálták. Visszakapta elkobzott szerény vagyonát, visszamenőleg folyósították a fizetését. Csak a szobáját nem adták vissza, ahol a szabóék laktak. — Tudom, mire van szüksége — jelentette ki a szabó felesége —, majd meglátják! Számára már elmúlt a virágzás ideje. Miután megfosztották hatalmától, csöndesebb lett, és mézes-mázosan mosolygott mindenkire. Egyszer a keblébe dugta unokahúga fényképét, s bekopogott a kapusfülkébe az alacsony férfihoz. Leült, szemügyre vette a helyiséget, aztán nekifogott, hogy egy új házasság előnyeit ecsetelje „ennek u gazdagnak”. Arcára széles mosoly terült, és teljesen ne- kihevült, ahogy unokahúga csábos bájait, szerénységét és háziasságát magasztalta. Am hirtelen észrevette, hogv a férfi némán elnéz a feje fölött, s arca váratlanul elsötétül. A szabóné megfordult: a falon, »hová a férfi függesztette merev tekintetét, a fiatal pár esküvői fényképe lógott. A szabóné ezek után sietősen távozott. Évek teltek el. Az alacsony férfi ma is egyedül él. Vasárnaponként hazahozza a fiát. Szomszédai pedig mintha megértették volna dacos zárkózottságának okát. Amikor esik. az alacsony férfi — nyilván megszokásból — magasra emeli az ernyőt. Ahogy kissé eltartja macától. úgy tűnik, mintha az ernyő alatt valaki másnak hagyott volna helyet. Ám az a hely üresen marad, mert ezen a világon minden veszteség pótolhatatlan. (Zahemszky László fordítása)
