Népújság, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-21 / 275. szám

NÉPÚJSÁG, 1987. november 21., szombat „Virágozzék száz virág, versengjen száz iskola!” Bármennyire sajnálatos, de tény, hogy az ún. „kulturá­lis forradalom” következté­ben — az aktuális propa­gandaműveket leszámítva — több mint egy évtizeden át egyszerűen nem létezett a kortárs kínai irodalom. Ám 1978 decemberében, amikor a KKP Központi Bizottsága meghirdette a modernizálás programját, a kultúra e te­rületén is gyökeres változás ment végbe. A művek szám szerint is gyarapodtak, emelkedett a művészi szín­vonal. Az utóbbi néhány évben az újságokban és fo­lyóiratokban évente mint­egy tízezer novella és pub­licisztikai írás jelenik meg. a kisregények száma öt-, hatszáz körül jár. több mint száz regény lát napvilágot. Az írószövetségnek tizenkét­ezer tagja van, az országban kétszáz .irodalmi folyóiratot és lapot adnak ki — tizenöt folyóirat csak verseket kö­zöl (!). Napjaink kínai irodalma lényegileg a realista hagyo­mányok útját követi. Az új korszak beköszöntével az írók előtt megnyílt a kísér­letezés lehetősége is. Sor­ban megszűntek az iroda­lomban a tiltott területek. Bármilyen témáról lehet ír­ni. játszódhat a mű cselek­ménye a földön vagy az ég­ben, a régmúltban, vagy a jelenben, a valóságban vagy a fantázia világában. írhat­nak az írók munkásokról, parasztokról, katonákról de az értelmiségiek életéről is, ábrázolhatnak pozitív és ne­gatív hősöket, írhatnak ko­médiát vagy tragédiát — ahogyan kedvük tartja. Né­hány prózai mű kifejezetten a kibontakozó reformfolya­matot jeleníti meg. Az írók az ábrázolás eszközeit is szabadon választhatják meg. Az. hogy az olvasók több­sége a hagyományos „kínai stílust” szereti, nem zárja ki. hogy a kínai írók a kö­zelmúlt vagy a jelenkor kül­földi irodalmából is eltanul­janak bizonyos ábrázolási módszereket. A pszichologi- kus. a szimbolikus vagy az absztrakt ábrázolásmóddal egyaránt élnek. Az új irodalom sikerei nem függetlenek az új po­litikai irányzattól. A kínai irodalomnak a köztársaság kikiáltása (1949) óta meg­tett útját elemezve az írók és a párt ideológusai arra a következtetésre jutottak, hogy az ötvenes évek vé­gén meghirdetett „virágoz­zék száz virág, versengjen száz iskola” irányvonal a pozitív tapasztalat. amellett kell kitartaniuk. Röviden ez a summázata Su Pej-tö kritikus, a kínai írószövetség vezetőségi tag­ja cikkének (Nagyvilág, 1986 3.), amely a hatalmas ország irodalmának jelenko­ri szakaszát elemzi. Az el­mondottak illusztrálását szol­gálja a magyarul is olvas­ható kínai szépprózai mun­kák alábbi ismertetése. Két évtized után, 1984-ben jelent meg újra hazánkban kortárs kínai irodalmat rep­rezentáló kötet, Vang Meng A csirizgyár igazgatója cí­mű elbeszélésgyűjteménye (Európa, Modern Könyvtár). A középnemzedékhez tarto­zó tollforgató, aki a „kultu­rális forradalom” időszaká­ban majdnem húsz évre el­tűnt az irodalmi életből, hű maradt eredeti témájához: írásai — mint pályakezdés­kor — ma is az apparátus világáról szólnak. Hegyi fal­vak; az északnyugati lösz­fennsíkon robogó vonat; egy kisvárosi szálló fodrászüzle­te; zsivajgó vidéki vasútál­lomások és Peking villogó, széles sugárútjai; zsúfolt vo­naton utazó parasztok, mér­nökök; a „kulturális forra­dalom" idején meghurcolt funkcionáriusok; káposztát savanyító hegyilakók; forró­fejű, csalódott fiatalok — ezek Vang Meng elbeszélé­seinek színhelyei és szerep­lői. Egy sokat tapasztalt, éles szemű író láttatja bennük napjaink kínai valóságát, számot vetve az elmúlt há­rom évtized tanulságaival. Mo Jing-feng Túl szép a menyasszony című kisregényének (Kos­suth, Nők Magazinja Kis­könyvtára, 1986) tartalma dióhéjban: nyomozás egy családi bűntény körül, mely­nek során terítékre kerül­nek a becsület, a ragaszko­dás, a szerelem és a szere­tet, a gyermekvállalás kér­dései. Megdöbbentő élményt nyújt An Ce-keng, az egye­temre került szegény (szö­vetkezeti) parasztifjú és más­tól megesett felesége, Hszi- mej sorstragédiásan fatális drámájának, valamint az ön­védelemből elkövetett, érzel­mileg és politikailag is mo­tivált gyilkosság feszült tör­ténetének végigkísérése. A térben tőlünk több ezer ki­lométer távolságban zajló, egzotikus színezetű cselek­mény — amely időben egy ezredvégi középkorban ját­szódik! — mintha a magyar- országi sárga vályogputrik lakóinak sorspéldáiból kere­kítene mai bűnügyi novellát. Ku Hua Hibiszkuszháza című regé­nye a közeljövőben lát nap­világot az Európa Kiadó gondozásában. Kínai mélta­tni szerint az első olyan mű az 1978—79-ben kezdődött újraéledés után, amely hite­lesen ábrázolja, hogy micso­da romlást okozott a falvak­ban a „kulturális forrada- lom"­A regény egy kicsi. pár száz lelket számláló dél- huani település néhány la­kójának sorsában a modern kínai történelem egyik leg­drámaibb, 1963'tól 1979-ig terjedő időszakát jeleníti meg. Hősnője Hu Ju-jin, a szép, a történet kezdetekor huszonöt éves szójasütemény- árus asszony, akibe a falu akkori vezetői — Ku Jan­sen. a gabonaraktár veze­tője és Li Man-keng párt- titkár — egyaránt szerelme­sek. Ám egyikük háborús sérülésből kifolyólag impo­tens, a másikuk pedig egye­nesen a párttagságát tenné kockára, ha elvenné az osz- tályidegen kocsmárosivadék, időközben persze férjhez ment Hut. Standját azon­ban mindkét hajdani udvar­lója most is „védelmezi”. Szépsége, üzleti és női sike­rei, gondtalan házasélete mi­att Hu Ju-jint persze irigy­kedve gyűlöli a vendéglő harminckét éves. pártában maradt igazgatónője, Li Kuo- hsziang. Amikor 1964-ben győz a „kulturális forradalom”, a ré­gi vezetők megbuknak. az újak pedig az árva szegény- parasztból hedonista és vé­resszájú aktivistává lett Vang Csiu-sét nevezik ki párttit­kárnak. A vendéglő igazga­tónője is előbbre jut — Vang szeretőjeként —, a kommu­na elnöke lesz, s éreztetve hatalmát nemcsak kuláküs- tára teszi Hu Ju-jint, aki­nek a férje közben öngyil­kosságot követ el, de még azt is elrendeli, hogy az öz­vegy a jobboldali elhajlás miatt 1957-ben a faluba száműzött Csin Su-tien ze­neszerzővel együtt naphosz- szat a főutcát söpörje. Az már csak ráadás, hogy a falugyűléseken mindkettő­jüket nyilvánosan megaláz­zák. A két páriasorban ten­gődő ember egymásba sze­ret, gyermekük is születik, ám Csínt közben tízévi kényszermunkára ítélik. A büntetés hátterében az áll, hogy a zeneszerző rájött Li és Vang titkos viszonyára. A falu két „forradalmár” ha­talmassága még a „négyek bandájának” a bukása után is évekig halogatja Csin Su- tien rehabilitálását. Vangot végül leváltják. Az elcsapott párttitkár beleőrül a bukás­ba: ócska ruhájára csillogó Mao-jelvényt tűzve rohan- gászik a főutcán, s az 1962- es Mao-jelszót kiáltozza naphosszat: „Sohase feled­kezzünk meg az osztályharc­ról!” Mindaddig, amíg az új titkárrá kinevezett veterán Ku Jan-sen a bolondokházá­ba nem küldi . . . Ku Hua munkája tartalmi­leleplező ereje mellett formai kvalitásaival is figyelmet ér­demel. Az író könnyedén mozgatja hőseit, szinte „po­litikai lélekrajzokat" nyújt róluk, ért az idősíkok keve­réséhez. drámai, humoros és érzelmes epizódokat képes egybeszerkeszteni, és didak­tikus kommentárok nélkül ad képet a zárt történet tük­rében az egész „kultúrforra- dalmi” időszakról. Zahemszky László Sárkány (fekete-vörös kerámia; közötti Harcoló Birodalmi LI FA-MO Virágos ág Halkan, suttogva beszélget egymással a madár és a virágos ág Bizalmasan Az ág kicsit előrebiccenti a fejét A madár megértön röpköd körötte Ám egyszercsak ott sürgölődik már a széf Meglesné titkukat Az ág megrázza a fejét S a szél csalódottan elszáll (Acsay Judit fordítása) A nő tizenhét centiméterrel volt magasabb a férjé, nél. A férfi fejebúbja egy vonalba esett a nő fül­bevalójával, ezért úgy látszott, mintha két fejje! lett volna alacsonyabb. A nő sovány volt, lapos, a bőre rücskös. Melléi nem lehetett észrevenni a ruhája alatt; háta hosz- szu, egyenes, csípője keskeny. A férje épp az ellenkezője volt: pöttöm, kövér, olyan, akár a gumilabda — kerek erős, fényes, feszes bőrű. A szeme két izzó villanykörte Az asszony fénytelen szemei mintha matt üveggömbök lettek volna. Mondhatom, szép kis harmónia! Egyébkénl mindig egyíütt látták őket; elválaszthatatlanok voltak mint a test és az árnyéka. Amikor esett, mindig az asszony tartotta az ernyőt — neki így volt kényelmesebb; ha valamelyikük leejtett va­lamit, mindig a férfi hajolt le érte — neki meg az volt a kényelmesebb. Hogyan találhattak egymásra? — ez a kérdés már rég­óta izgatta azokat a családokat, akik az Egység nevezetű több emeletes házban laktak. Az épület régebben kollégium volt, nagy szobákkal, délre néző ablakokkal, széles, sötét folyosókkal. Előtte tágas udvar, vele szemben pedig egy kis házikó tapadt a kapuhoz. Egy szabó lakott ott a családjával. Csöndes, emberkerülő férfi, a felesége azonban örökké a szomszé­dokhoz járkált pletykálni. Szeretett kibeszélni másokat, és különösen az idegen titkok utáni szaglászásban lelte kedvét. Hogyan élnek az asszonyok az urukkal, miért szidják a menyüket, ki mennyit keres — mindezt töviről hegyire tudta mindenkiről. Nem tudni, mi az oka, de tény, hogy a hatvanas évek­től kezdve az ilyen típusú emberek „utcafelelősök’’ lettek, és törvényesítették, sőt, minden lehető módon megjutal­mazták azt a törekvésüket, hogy beleavatkozzanak má­sok életébe. Igaz lehet, hogy a Teremtő egyetlen tehetsé­get sem hagy elkallódni. De bármennyire is törte magát a szabó felesége, még­sem sikerült megtudnia, hogyan is került össze ez a fur­csa pár. Ez annyira bosszantotta, és olyan nyugtalanságot váltott ki belőle, mintha kétségbe vonták volna a tehetsé­gét. Végül a tulajdon tapasztalatai alapján és hosszas töprengés után, oda lyukadt ki, hogy egyiküknek valami rejtett fogyatékossága van. Hogyan is lehetne másképp? Ugyan ki választana párjául egy nálánál fejjel alacso­nyabb férfit? És nyomós bizonyítékot is talált: már há­rom éve házasok, mégsincs gyerekük! S a nagy ház vala­* A kínai írók új nemzedékének tipikus képviselője. .1942- ben született. Irodalmi tevékenységét iá „kulturális tor- radalom” időszakában kezdte. Elbeszélései cselekményét ismeretlen országokba helyezte, hőseinek idegen neveket adott. Akkoriban csak így tudott megmenekülni a ke­gyetlen megtorlásoktól. Elbeszélései .kezdetben a szó szo­ros értelmében véve elbeszélések voltak: az 'általa fogal­mazott történeteket közeli barátainak ímesélte el. Később lejegyezte löket, s az ősszegőngyölt papírlapokat jterékpár- ja vázába rejtette. (Erről rszól A magyar (kerékpár című elbeszélése.) Műveiben elsősorban a tragikus évtized ese­ményeivel foglalkozik. mennyi lakója hitt a szabó feleségének, az asszony bölcs ítéletének. A magas nő azonban egyszercsak teherbe esett. Aztán pedig minden kétkedés ellenére a gyerek hangos sírás­sal adta tudtul világra jöttét. Most, amikor sétálni in­dultak. az asszony erősen magához szorította a gyerekét, az ernyő meg a töpörtyű férfi kezébe került. Szaporán szedte rövid kövér lábát, miközben magasra tartotta az esernyőt. Külleme eközben szerfölött komikus látványt nyújtott. Röviddel ezután a szabó felesége az utoábizottság tag­ja lett. És amikor segítenie kellett a rendőrségnek a la­kosság összeírásában, végre választ kapott azokra a kér­désekre, amelyek több éve gyötörték. Kiderült, hogy a magas nő és a férje egyazon kémiai tudományos kuta­tóintézetben dolgozik. A férfi főmérnök volt és több mint 180 jüant keresett, a feleség meg egyszerű laboránsként dolgozott és alig 60 jüant kapott. Ráadásul közönséges postáscsaládból származott! A szabóné számára most már világossá vált, miért ment a szomszédasszony egy nála egész fejjel alacsonyabb férfihoz! Hát persze, hogy a társadalmi helyzete, meg a pénze miatt! És ezeket az értékes információkat tüstént a tétlenségtől tespedő szom­szédasszonyok tudomására hozta. Egyszeriben minden megvilágosodott előttük. A töpör­tyű hallatlanul gazdag, a magas nő pedig engedett az anyagi javak csábításának. Azóta, ha erről a párról esett szó — és különösen az asszonyról, erről a szerencsés égi­meszelőről —, a lakók hangján ingerültség érződött. A beköszöntő ezerkilencszázhatvannyolc súlyos bajokat zúdított a magas nő férjére. Szobájában házkutatást tar­tottak, elvitték összes bútorát, őt magát megverték, és a tehénistállóba zárták. Mi több, az a hír kapott szárnyra, hogy esztendőkön keresztül esténként, hivatali anyagokat felhasználva, valami könyvet írt titokban, hogy aztán külföldre szökjön gazdag rokonaihoz, és ott államtitkokat bocsásson áruba. Ezt a hallatlan őrültséget sokan kész­pénznek vették. Akkoriban minden a feje tetejére állt, azt emberek elvesztették erriberformájukat. és mindenki azt hitte, hogy a legközelebbi szomszédjában legalábbis egy Hitlert leplez le. A mérnököt ijesztgették, újra meg újra megverték, a feleségétől pedig a kéziratot követelték, amit különben senki nem látott. De hiába volt minden. Akkor vala­kinek az jutott az eszébe, hogy az ellenség elleni harc­nak és a kritikának szentelt gyűlést tartsanak a nagy ház udvarán. Miután már mindent megpróbáltak, csak ez ma­radt hátra — meglehet, hogy hoz valami eredményt. A nagy házban még soha nem volt ekkora nyüzsgés. Délután emberek jöttek az intézetből, az udvaron két fa közé kenderkötelet feszítettek, és átkokat, fenyegetéseket, szitkokat tartalmazó papírlapokat aggattak rá. a ház fa­lára pedig tizennyolc lapot ragasztottak a töpörtyű mér­nök „bűneinek” felsorolásával. A gyűlést estére hirdették, ezért az intézetből küldtek egy szerelőt is, aki villany­drótokat akasztott föl az udvarban, és négy darab ötszáz gyertyafény erősségű, hatalmas lámpát szerelt fel. Abban FENG JI-CAJ* A magas nő és al az időben a szabóné már nem az utcabizottság tagja volt, hanem a rendfelügyelet főnöke, befolyásos személyiség lett belőle. Ezen a napon fontossága teljes tudatában sür- gött-forgott: mozgósította az asszonyokat, hogy az inté­zeti forradalmároknak teát főzzenek; a szerelő meg ép­pen az ő házikójából vezeti ki a drótot. Mintha csak la­kodalomra készülődnének! Vacsora után a szabó felesége összehívta a lakókat az udvaron. Felgyulladtak az erős lámpák. Az egybegyűltek óriási mozdulatlan, baljós árnyékokat vetettek a falakra. Még a gyerekek sem mertek zajongani. A szabóné né hány emberrel beállt a kapuba, hogy ne jöhessenek be idegenek. Karjukon karszalagot viseltek. Milyen rémísz- tőek voltak akkoriban azok a karszalagok! Kisvártatva az intézet munkatársainak egész tömege zú­dult az udvarba, szintén karszalagosan. Jelszavakat kia­bálva hozták a magas nőt és alacsony termetű férjét. A mellére táblát akasztottak. Egy emelvényre vezették őket. Oda álltak fel1 mindketten lehajtott fejjel. A szabó fele­sége tüstént odaugrott: — A forradalmi tömegek, akik hátul állnak, nem látják ezt a gazemibert. Kigondoltam valamit. Rögtön.. . És könyökével szaporán munkálkodva keresztülfurako- dott a tömegen. Egy perc múlva újra megjelent: kezében szappanosláda. Aljával fölfelé az emelvényre állította, és megparancsolta az apró embernek, hogy másszon fel rá. így azonos termetűnek látszott a feleségével. Ám, ebben a pillanatban senki sem törődött a termetükkel. A gyűlés a megszokott sablon szerint kezdődött. Jel­szavakat skandáltak, aztán előléptek a „hivatásos kriti­kusok”. heves, haragos beszédeket mondtak, majd újból jelszavakat kiáltoztak. Először a magas nőből akarták ki­csikarni a beismerő vallomást a kézirattal kapcsolatban. A nyelvek kopjái és dárdái fúródtak az asszonyba. Sipí­tó, rekedt, bőgő hangok dörögtek, szitkok zúdultak rá .. . A magas nő azonban tagadólag rázta a fejét, őszintén ta­gadta a „bűnét”, csakhogy az őszinteség akkoriban nem sokat ért. Dühtől hevült suhancok ugrottak az emelvényre, öklük­kel hadonászva fenyegették az asszonyt. Az ilyesmibe már beletanult emberek raffinált kérdéseket agyaltak ki, ra­vasz kelepcéket állítottak a számára, hogy összezavarják, ám a nő határozottan tagadott minden vádat. Látszott, hogy ha továbbra is így haladnak a dolgok, a kritika je­gyében összehívott gyűlés soha nem ér véget. A szabó félesége csak állt és hallgatott, és egyre job­ban unatkozott. írástudatlan lévén, még a tacepaókat se tudta elolvasni, így hát a „kézirat” egyáltalán nem ér-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom