Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-10 / 239. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1987. október 10., szombat Emlékpark a mohácsi síkon „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszönnek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője' Mohács!” — Az a hosszú lábú asz- szony vajon ki lehet? Úgy tartja a karját, mintha vinne valakit? Kilencéves kislány kérdezi ezt a közelemben, a Mohács és Sátorhely közötti Emlékhelyen. Szavai döbbentenek rá, mennyire hajlik a gyermek az abszt- trakcióra, milyen érthető is számára a modern szobor. Én bezzeg félórája keresem Kanizsai Dorottyát, és csak most ismerek rá, előttem áll, Babits Mihály sorait eszembe idézve: „Mint a sötét asszony a mohácsi téren .. Pedig csak a gyász sötétítette a nagyasszonyt, úgy másként nagyon is tündöklő alakja volt ő törtéi nelmünknek. Hogy az általa vállalt áldozat mekkora lehetett, arra itt döbbenünk rá, ebben a parkban, ahol öt tömegsírra leltek a régészek. Itt csak ötre, de ha mind a harmincezer (vagy még több, hiszen törökök is estek el) halott csontjait meg akarnák találni, akkor 25 négyzetkilométernyi területet kellene felásni. Iszonyú lehetett az a munka, amit Kanizsai Dorottya irányításával 400 jobbágya elvégzett, megakadályozva ez:- zel a halottak meggyalázá- sát, és óriási járvány pusztítását. A nagyasszony azoi- nosította is az általa ismert holtakat, és értesítette utóbb a családokat. Sokat ismert, két nádor özvegye volt, asz- szony létére is „országnagy’’ bölcsességét, erényességét azzal is elismerték, hogy egyetlen nőként helyet kapott az országgyűlésben. 400 évig nem is háborgatta Dorottya temetőjét senki. Csak a mi századunk elején kezdődtek ásatások, melyeket később dr. Papp László régész folytatott fáradhatatlanul, s eredményesen; az első két tömegsír 1960-ban napvilágra került, ezeket eleinte csak oszlopok és dróthuzalok védték a felszántástól. Dr. Papp László meghalt, a kutatás pedig — heves viták közepette — abbamaradt. Kérdéses volt ugyanis, hogy anyagiak hiányában mi a helyesebb: az ásatás folytatása vagy a meglévő leletek méltó megőrzése? Ez utóbbira végül is azért került sor, mert ehhez a helyi összefogás is elégnek bizonyult. utal a születő reformációra a halálon diadalmaskodó életet jelképező életfáival. Kiss Sándor az alföldi és az erdélyi temetők kopjafáinak világát hozta ide az Emlékparkba; Kanizsai Dorottyát Samu Géza álmodta fába. Az Emlékhely kapuja Pölöskei József alkotása (török templomot formázó ívét csontokra emlékeztető bronzidomok töltik ki). Ezen a kapun évente mintegy százezer hazai, illetve külföldi látogató halad át. Jártak itt törökök, és elrémültek az elődök kegyetlen tetteitől; jöttek belgák, hogy kegyelettel emlékezzenek Mária királynéra, akit özvegységében Belgiumba küldött kormányzónak császári bátyja, és aki e hivatalában népszerű lett; és tömegesen zarándokoltak ide a külföldről hazalátogató magyarok is. A hazaiakról nem is szólva: diákok, táborozó úttörők, a Duna mentében nyaraló családok, turisták jönnek', nézelődnek, gondolkoznak. Emlékeznek. Nemcsak a mohácsi vészre, hanem a 160 évvel későbbi, második mohácsi csatára is, amelyet a Budát már visszafoglalt, egyesült európai seregek diadalmasan vívták meg 1687- ben. szabaddá téve ezzel az utat dél felé, és kiűzve a törököt egészen a temesi bánságig. „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés” — József Attila feliratban idézett sora is a békét vési szívünkbe, hiszen ez az egész Emlékpark a „hószín szárnyú béke” heves vágyát sugározza. Mert nem csupán az a harc ijesztő, amit modem eszközökkel vívnák, hanem az is, amelyben karddal, dárdával, buzogánnyal közelről rontottak egymásra a harcosok, hiszen akkor látták a másik szemét. A tekintetét. A félelmét. A mohácsi ezrek álmát ringatja a messze nyúló síkság. A látogató emlékezetében pedig újra felrémlik Kisfaludy Károly rnár bevezetőben idézett, híres versének utolsó pár sora: „És te virulj gyásztér! a béke magasztos ölében. Nemzeti nagylétünk hajdani sírja, Mohács!” B. É. Baranya megye Tanácsa, Mohács város, az Országos Természetvédelmi Hivatal, a Bólyi Állami Gazdaság és még 54 intézmény, vállalat, azonkívül egyéni és csoportos társadalmi munkások mintegy 18 milliót érő felajánlásával 1975 késő őszén elkezdődött a földmunka, melynek során három újabb tömegsír került elő, feltárásukat, a pécsi Janus Pannonius Múzum régésze, Maráz Borbála vezette. 1976-ban a kutatás befejeződött, az Emlékpark elkészült. Ma virágok borítják a halottak dombjait, közöttük kopjafaerdő. Van amelyik élethű szobrot formáz (például a csaknem gyermek II. Lajos király, a szerzetes-fővezér Tömöri Pál jól felismerhető alakja); némelyik jelképes, de jellegzetes vonásokat hangsúlyozó (pl. Kanizsai Dorottya, Szu- limán szultán, Mária királyné jelzésszerű szobra, és a csatában elpusztult 15000 ló emliékjele). Sok a régi magyar kopjafa, a népművészet ihletét hordozó; ezek már Mohács következményeire utalnak, a felégett falvak lemészárolt lakoSr ságára, a rabszolga- vagy janicsársorsba hurcoltakra is emlékeztetnek. A köp jaj- fákat faragó művészek stílusa eltérő, de a közös kel- gyelet összehangolja alkotásaikat. Kő Pál dinamikus lendületű faszobrai valóságos cs.atatéri látomást tárnak elénk, és utalnak a küzdelem borzalmára, és következmények szörnyűségeire is (Például Szulejmán szultán figurájához levágott fejeket hordozó kötélkosár tartozik, jelzi, hogy a szultán a foglyok közül 1500-at nyomban lefejeztetett.) Király József festett sírjelei a magyar fejfák motívumait használják fel, miközben színeikkel is szólnak a halottakról (vörös és mélybarna a harcban elesetteké, kék a gyermekeké stb.). Ifj. Szabó István a népi fafaragás gazdag formanyelvén mondja el nemcsak a csata. hanem az azt követő másfél század panaszát is; és Az öntudatos ■ rr •• rw bunozo A néző — aki a legutóbbi Kék fényt látta, — okkal hökkent meg azon, hogy némely bűnözők milyen büszkék bűnöző-mesterségükre, milyen „öntudattal” hozzák a világ tudomására, hogy értik a „szakmájukat”. Sokan úgy vélhetnék, hogy újabban itt is a nagyobb hozzáértés, úgymond a szakmai ismeret kezd úrrá lenni. Való igaz, ebiben rejlik a nagy veszély. Am a valóság ennél bonyolultabb. Az iskolázatlanság, a mű- veletlenség ma is a bűnözés egyik forrása. Gondoljunk csak azokra, — szintén a legutóbbi Kék fény szereplői voltak —, akik temetőket fosztogattak, s egyebek között felforgatták a Battihyány-mauzóleumot, pótolhatatlan, történelmi ereklyének számító műkincseket loptak el. Fogalmuk sem volt arról, kik azok a történelmi személyiségek, akik a sírban nyugszanak. De ha csak ez lett volna legnagyobb műveltségi hiányosságuk . . . Megnéztem iskolai végzettségüket — egyik sem fejezte be a nyolc általánost, sőt, egy kivételével a négyet Jsem, pedig a nyolc osztály tudja az állampolgár számára átadni a legszükségesebb alap isme reteket. A börtönökben — az el- ítéltetés után — lehetőség van a továbbtanulásra, az általános iskola befejezésére. Kötelezik is erre azokat az elítélteket, akik tanulmányaikat túl korán abbahagyták. De valamennyien tudjuk, hogy az ilyen kötelezettség a börtön sajátos viszonyai közepette sokkal kisebb eredményt hoz — még akkor is, ha az itt dolgozó pedagógusok sok sikert könyvelhetnek el magúiknak —, mint a szabad életben. Az is hozzá tartozik a képhez, hogy az évi 70—80 ezer bűnelkövető — akiknek jelentős hányada enyhébb súlyú vétség tettese — korántsem nevezhető egytől egyig holmi primitív, a műveltség legelemibb ismereteit is nélkülöző tömegnek.' Nem csekély közöttük az úgynevezett intellektuális bűnelkövető, vagyis az a magasabb iskolai végzettségű, az átlagosnál nagyobb szakmai ismeretekkel rendelkező bűnöző, aki foglalkozásánál, társadalmi helyzeténél fogva tud bűncselekményt „magas színvonalon" elkövetni. Gondoljunk csak a milliókat sikkasztó könyvelőkre, pénzkezelőkre, az üzérkedésben oly jeles kereskedelmi hajlamokkal megáldott gazdasági emberekre, vagy mondjuk a csalókra, akiket a köznyelv szélhámosként tart számon. S itt álljunk is meg. A szélhámos akkor tud sikerrel embereket levenni a lábukról, vagyis tőlük ezt-azt kicsalni, ha a fellépése magabiztos, látóköre széles, ismeretei pedig olyanok, amelyek alapján a szemben álló fél elhiszi a nagy tudást. Újságírói pályámon sok szélhámossal találkoztam már, írtam róluk, vagy bemutattam őket a Kék fényben. A nagy sikerű szélhámosok — kétségkívül — büszkék voltak önmagukra, még akkor is, amikor már a rács mögé kerültek. A szélhámiát ugyanis indikálja valami belső önteltség. Soha nem felejtem el azt a szélhámost, — a büntetőjog nyelvén csalót —, aki ió két évtizeddel ezelőtt egy „futamban” 270 nőnek tett sikeres házassági ajánlatot, vagy úgy, mint hajóskapitány, vagy úgy, mint a Malév fedélzeti mérnöke. A rászedett nők túlnyomó többsége legalább érettségivel rendelkezett, de több tucat volt közöttük az egyetemet. főiskolát végzett. De említhetném azt a lakásszélhámost is — „Dr. Szélhámos” néven szerepelt a Kék fényben —, aki jogász-doktornak adta ki magát, és hatalmas öntudattal beszélt jogi ismereteiről, amelyeket a börtönben szerzett az évek során. Kétségkívül, minden alapja megvolt arra, hogy büszke legyen autodidakta módon megszerzett jo,gi tudására, amellyel rengeteg pénzt tudott összecsalni. Aztán ott az a bizonyos „brixo - los” bácsi, aki azzal alapozta meg hírnevét a szélhámosok világában, hogy vett két Brixolt — mellék- helyiségek légtisztítóját — darabonként tíz forintért, majd felkereste a különböző kisebb közületeket. hogy a köztisztasági vállalat küldte, kicserélni a mellékhelyiségekben a szagtalanítókat. Minden vállalat, szövetkezet örömmel fogadta, nem kellett megszervezni a dolgot, kéznél volt, és olcsó is volt. Mert a „brixolos bácsi” csak 50 fillér munkadíjat tett rá egy-egy Brixol árá. ra. Arról már hallgatott, hogy az első helyen elhelyezett két új Brixolt kellett mindössze megfizetnie, a használtakat levette, és a következő helyiségekben már azokat helyezte el Mindig használtat a használt helyére. Évekig csinálta — tízezreket szedett ösz- sze húszforintos befektetéssel. E történetek azt kívánták alátámasztani, hogy a bűnözők világában létező „öntudat” nem mai keletű [Említhetném a Bűnügyi Múzeum sok-sok tablójának főszereplőjét, a régi, híres mackósokat, a hírhedt zse- beseket, a nemzetközi hírű szélhámosokat, akikről azért tudott meg érdekes történeteket az utókor, mert mindegyikőjük amolyan „remekműnek” tekintette egy-egy bűncselekményét. Mindezt nem azért mondom, hogy a mai bűnözőkben felébresz- szem a hiúságot, azért sem. hogy az olvasóban valamilyen félelemteli tiszteletet keltsek a bőnözők iránt. Egyszerűen csak azt akartam érzékeltetni, hogy mindig voltak bűnözők, akik — különösen mások előtt, kisebb-nagyobb körben — holmi elismerést akartak kivívni tetteikért. Mert van bűnöző-hiúság is. Ami bizonyos veszedelmet is másában rejt, hiszen belső késztetés lehet úiabb és újabb „sikeres” bűncselekmények elkövetésére, olyanokra, amelyekről az emberek beszélnek. A Kék fény legutóbbi adásában látott, kissé öntelt betörőkre visszaemlékezve jutott mindez az eszembe. Játék a munkája Egri, Malom utcai házukon még a régi cégtábla — „Ostyasütő" —, ha nem járok az őszi Budapesti Nemzetközi Vásáron, aligha tudom meg Tamás Frigyesről, hogy személyében játékkészítő kisiparos is él, dolgozik Heves megye székhelyén, S amit csinál, nem is akármi! Pedig — mint találkozásunk alkalmával kiderült — már évek óta űzi foglalkozását. Jó ideje, hogy hátat fordított a Karcagról magával hozott „Kunsági sajtos ropogósnak", az udvar végében teljesen átrendezte a műhelyét. Esztendők fejtörését, munkáját bizonyítják újabb termékei is, s a további tervei sem látszanak éppen ellentmondani megváltozott törekvéseinek. i Játékai között a „mester” rég elfeledte eddigi próbálkozásait. Azt, hogy voltaképpen finommechanikai műszerészként kezdte a kenyérkeresetet, volt népművelő, kitanulta a földmérést is, tanácsi hivatal feladatain osztozott, s színjátszórendezői oklevelével műkedvelő csoportot vezetett. Mielőtt pedig a fővárosból ősei egykori lakóhelyére költözött a végleges letelepedés szándékával, Pápát is jó darabig az otthonának vallotta. — Hogyan történt a nagy váltás? — kérdem a nem mindennapi embert, akinek sajátos elképzelései alapján átalakított lakása sem ke- résbe érdekes. — Mindig is vonzottak a különféle játékok — mondja —, s különös módon máig megmaradtam a bűvkörükben. Felnőttfejjel is szívesen eljátszadoztam, eljátszadozom velük. S valahogy úgy alakult; a családom is eléggé kedvét leli bennük. Ám arra, hogy alkotni is lehetne ilyesféléket, szinte teljesen véletlenül, egy angol film nézése közben gondoltam. Tulajdonképpen ez a tv-krimi adta az alapötletet, amiről aztán idehaza többet is beszélgettünk. Ki-ki előadta a magáét, megvitattuk az elhangzotta- takat, s egyszer csak megszületett az első dobozos papírjáték: a dobókockás, figurákkal lépegető — lényegében egyszerű, de meglehetősen izgalmas szórakozást nyújtó — „Rókahajsza”. Utána meg a többi: a házépítős „Törpelak” az „Erőd”, a 7 tagúra elképzelt „Iránytű"-sorozat néhány darabja, a Magyarország, az Európa és az Ázsia. Nagy kedvvel vetettem bele magam a munkába, mert úgy éreztem: ezen a területen van mit keresnem. Amiket gyártok, különböző korosztályoknak szolgálnak: óvodásoktól az érettebbekig. Úgyszólván a legváltozatosabb érdeklődéshez iparkodom igazodni. Említett földrajzi sorozatom — amit egyébként az Országos Pedagógiai Intézet is pozitívan értékel — kicsinek, nagynak egyaránt remek, szórakoztató és hasznos időtöltést jelenthet. Tárgyi tartozékai a korábbiakhoz képest lényegesen bővültek — „tanári” kézikönyv, „osztály- napló”, „ellenőrző füzet”, egy csomó kérdés-kártya is van már a dobozban — s velük a játék ismeretbővítést, ismeretfelújítást jelenthet egyszerre. A kártyás-borítékos „Nyomoz a család” pedig a divatozó krimi élvezetéhez segít, Agatha Christie nyomdokain ... — Hány társasjátéka került már piacra? — Az említettek közül ötféle, s a földrajzi sorozat első darabjai, de próbálkoztam már egyebekkel is. Például a kartonból szétszedhető, majd összeállítható, a legkisebbeknek szánt játékkal, ami azonban — miért, miért nem? — valahogy nem váltotta be a hozzáfűzött reményt. Különben amivel foglalkozom, nem miiül kizárólag a sajátom. Vannak alkotótársaim is a vállalkozásban, s nemcsak az ötleten, hanem a megoldáson, a tényleges kivitelezésen is osztozunk. Közvetlen segítőim közül legjelentősebb a családom, a feleségem, a játékokat először kipróbáló és minősítő két nagyfiam, a kislányom, nem utolsósorban pedig fáradhatatlan anyósom, apósom. Legnagyobb megrendelőm a nagykanizsai áfész, de amit — nyomdák, fröccsöntők, grafikusok közreműködésével — gyártok, kapható néhány Heves megyei üzletben is. Nem sokban, mert meglepő módon idehaza kevésbé kapkodnak utánuk. Borsodban vagy történetesen a székesfehérvári Koronánál, a pesti Corvinban, Sugárban, a budai Flóriánban több fantáziát látnak bennük. Ami élteti bennem a tüzet az az, hogy a BNV-n a Skála Coop komolyabb érdeklődést mutatott, s a tőlem függetlenül kiállító kanizsai szövetkezet bemutatóját még számos újabb partner felkereste játékaink miatt. A Budapesti Nemzetközi Vásáron különben — ahol a KIOSZ megyei szervezete talán országosan is páratlan gondoskodással biztosította, hogy iparos társaimmal megjelenhettem a nagyközönség előtt — éppenséggel jómagam sem panaszkodhattam a látogatók hiányára. — Mi a legközelebbi terve? — Egyféle baleseti játék forog a fejemben, olyasvalami, amiből a bírósági idézés, tárgyalás sem hiányozna. Többet azonban nem szeretnék róla elárulni. Hadd legyen csak ez is meglepetés! Remélem, hogy sikerül, bár a munkában nekem is napi gondjaim vannak. Beszerzési néhézségek. árváltozások akadályozzák, hogy viszonylag olcsó játékainkkal jelentkezzem. Kicsi a műhely, s bizony sok energiámat felemészti az „alvállalkozókkal” való együttműködés, tárgyalás, no meg a leginkább csak reám maradó szállítás. Ám korántsem akarok panaszkodni. Annál inkább sem, mivel a gond terheltség, a siránkozás kevésbé illik ahhoz, aki játékok között tölti az életét... Nem igaz? Gyóni Gyula A díszkapu
