Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-10 / 239. szám

NÉPÚJSÁG, 1987. október 10., szombat

AHOL CSAK A VONAT ÁLL MEG

Gyetvai József: Az iskolásokat meg a nyugdíjasokat találják meg napközben

Tóth József: Huszonnégy vonat áll meg itt

Hogy miért van így, arra Nagyút történetéből kapunk magyarázatot. Aki a múltba „kalauzol” minket, Gyetvai József. Beljebb kerülünk az idős ember portáján, csendes házában jó szóval fogad. Tőle mindent megtudhatunk, a falu születésétől itt lakik, tizenöt éven át volt társadalmi tanácselnök.

— Kilencszáznegyvenötben jöttem erre a tájékra, ide nősültem. Eredeti foglalkozásom cipész, de földet is műveltem, állatokkal bíbelődtem. Akkor még százharminc ház állt Nagyúton, — meséli. — Tanya volt itt régebben, aztán 1940-ben az akkori Földhitel Intézet telepítette le a nagycsaládosokat, hogy földhöz jussanak. Ki mennyit tudott megfizetni, akkora területet vett. Jöttek aztán Feldebrö- ről uradalmi cselédek is, a felszabadulás után, földosztáskor. Az embereknek ugye szolgáltatást is kellett nyújtani, negyvenhatban már volt a falunak kerékgyártója, kovácsa, szabója, cipésze... Elébb csak egy kantin nyílt, aztán kértem iparengedélyt egy vegyeskereskedés megnyitásához. Só, kenyér, élesztő, cigaretta ... ami a napi szükséglethez kell, lassan minden került a kereskedésbe.

Elmondja, hogy már ekkor megalakították az újonnan földhöz jutottak szövetségét, később a földműves szövetkezetét. A tizenöt alapító tag között volt Gyetvai József is.

— Sörárpával, borsóval, vetőmag termesztésével foglalkoztunk. Közben mind népesebb lett a falu, Erzsébet térről, Nagytaróeáról települt le nyolcvan család. Negyvenhatban még az én házam volt az utolsó ebben az utcában, aztán egyre- másra épült a többi. Két kis tsz is alakult, a Petőfi meg a Kossuth, a hatvanas évek végén az előbbi beolvadt a Kossuth Termelőszövetkezetbe. 1975-ben aztán a detki tsz^szel fuzionált, titkos szavazással döntöttek így a tagok.

buszjárat nincs, de a vonatközlekedés jó...

S a mai helyzetkép? Most háromszázharminckét család lakik Nagyúton, többnyire a középkorúak, idősek. A fiatalok jobbára búcsút mondanak a falunak, ott raknak fészket, ahol munkalehetőséget találnak.

— Mert bizony innen el kell járni dolgozni, — mondja az idős ember, aki tíz évig párttitkár is volt a faluban. — Ki Pestre, ki a detki sörpalackozóba vagy a vasúthoz, a Gagarin Hőerőműbe, a Thorezba. Akiket ilyenkor megtalálni, az iskolások meg a nyugdíjasok. Évekkel ezelőtt az iskolakörzetesítést is elhatározták, de aztán mégiscsak megmaradt az alsó és felső tagozat. összevont osztályok vannak, ebben a tanévben már csak hetvenhat gyerek jár iskolába.

— Nagyútnak egyre kevesebb hát a lakosa?

— Igaz, sok fiatal elment, de az utóbbi időben többen is vettek itt házat a tanácson keresztül. Kilencvenezer forint kölcsönt kaptak az OTP-tőL Jöttek Gyöngyösről, Füzesabonyból, még Egerből is. Vannak, akik a városi élet helyett a nyugalmat keresik. Igaz,

— Mi a férjemmel szeretjük a csendet, a> nyugalmat, azért is építkeztünk

1983-ban ezen a helyen. Idevalósiak vagyunk, valahogy nem volt szívünk elmenni. Igaz, a párom Gyöngyösre jár dolgozni, az építőipari szövetkezetbe. De a telekhez olcsón hozzájutottunk. kétszintes, összkomfortos házat építettünk. A nagyobbik fiunk iskolás, s van ugyan napközi, de szívesebben eltölti az időt délután a nagymamánál. Ákos a kisebbik, óvodás, nagy könnyebbség, hogy ilyen lehetőség is van a faluban. Nincsenek sokan, tizennyolc gyerek jár az óvodába.

— Szórakozásra lehetőség .. ?

— Hát ebből a szempontból nem vagyunk elkényeztetve. A KISZ-eseknek van egy klubjuk, de abból már kinőttünk. Társaságunk se nagyon van1, azelőtt, amíg egy gyerekünk volt. gyakrabban beültünk a kocsiba. Igaz is, filmeket lehet nézni, a férjem a mozigépész. Nem is másod-, hanem harmadállásban. Hát ilyen a

Nagyút azon kevés települések közé tartozik hát, ahol csak a vonat áll meg. Régebben indítottak próbaként egy buszjáratot, de a kihasználatlanság miatt megszűnt. Az állomás az, amely bekapcsolja az ország „vérkeringésébe” ezt a kis falut.

Tóth József állomásfőnök:

— Kálban lakom, nemrég kerültem ide, csak felületesen ismerem Nagyút életét. Egy tanácsülésen vettem még csak részt. De az itteniek szerint is, a vonatközlekedés tökéletesen elég a község lakóinak. Az öregek mesélték, hogy régen napjában egyszer szánhattak fel a gőzösre, de hol vagyunk már attól! Ma a nap tizennyolc órájában huszonnégy személyvonat áll meg, az emberek így jutnak a .munkahelyükre. A hatvanas években épült állomás talán a „legnépesebb” Nagyúton. Forgalmi, kereskedelmi tanulóink is vannak.

Egyikük Czipó Lászióné, aki .nemrégiben jött ide dolgozni:

— Azelőtt Kálban voltam, a Ganz Kapcsolók és Készülékek Gyára ottani egységében. Aztán a létszám- csökkentés során megszüntették a szerződéses járatot 'is. Valamennyi nagy- útinak ajánlottak munkahelyet, én a vasutat választottam, így helyben vagyok. A keresetem is annyi, mint régen volt. Most járok szeméi ypénztáros- tanfolyamra.

— Milyen itt Nagyúton egy fiatalasszony élete?

A nagyúti állomáson

Molnár Sándorné: A kötögetés megnyugtat

(Fotó: Perl Márton)

mi nagy nyugalmunk falun, — teszi hozzá nevetve. — Itt is kell a pénz kenyérre.

Bebarangoljuk a falut, az egyiik ház kertjéből gyerekzsivajt hallunk: fiúk. lányok ügyködnék ásóval, gereb- lyével. Kiderül, a nyolcadikosoknak technikaórájuk van. az iskola gyakorlókertjében dolgoznak, Kőhegyi Béla igazgató vezetésével.

— Kukoricát termesztünk, a gyerekek ismerkednek a cukkinivel, a csillagtökkel, — világosít fel az igazgató. — Volt egy-két ágyás hagymánk is, „besegített” a napközi konyhájára.

Kapóra jön az alkalom, hogy beszélgessünk az iskola, a falu életéről.

— Általános művelődési központ alakult pár éve, hozzánk tartozik az óvoda, a művelődési ház is. Nekünk nem volt téli testnevelésre lehetőségünk, de így, megoldódott a gond. A tsz segítségével tornatermet alakítottunk ki a művelődési házban, sportszereket kaptunk. A könyvtárt pedig jól hasznosíthatjuk az irodalomórákon.

— Jelent-e valami hátrányt a gyerekeknek, hogy összevont osztályokban tanulnak?

— Nézze, elég, ha azt mondom: tavaly huszonegy tanulónk végzett, valamenynyi továbbtanult. Ez talán némiképp igazolja, hogy az oktatás színvonalával nincs baj. Ma már nem olyan népesek az osztályok, tíz-tizen- két gyerékkel foglalkozik a tanár. A szakképesítéssel is jól állunk, mindössze egy gyesen lévő nevelőt helyettesít képesítés nélküli tanerő.

— A művelődési házba felnőttek nem is járnak?

— Lassanként „háló” falu lesz ez, vagy háromszázan járnak el dolgozni. Este. ha hazajönnek az emberek, nekiállnak a portájukat rendbe rakni. Van, aki bemegy egy-két sörre a kocsmába. Télidőben szoktunk tartani egészségügyi, pedagógiai előadásokat, a TIT-tel

közösen. Ha meg egy színházi előadást vagy műsoros estet „lehoznánk”, hát eladhatnánk az egész falut, akkor sem tudnánk kifizetni. A múlt héten küldtek egy ajánlatot: ötven-, hatvanezer forint egy ilyen rendezvény. Ki venné meg százhúsz forintért a jegyet rá?

A ház előtti kispadon öreg néne kötöget, melegszik a gyenge napfényben.

— Mennék a lányomhoz Detkre, de előbb már megvárom a postást, — ejti az ölébe a kötést Molnár Sándorné. — Ludasig vonattal megyek, onnan meg lábbusz- szal. Valamikor, fiatalabb koromban megjártam még gyalog is azt az öt-hat kilométert. de hiába, már nem bírja az öreg csont. De csak nekem kell a gyerekekhez menni, ők be vannak fogva. A lányom a kertészetben dolgozik, a vöm meg kocsis a tsz-ben. Csak hét végén tudnak jönni, most is voltak az unokámék. A kert, a jószág ellátja a családot, felpakolok nekik, a városban. az emeleten nem terem meg semmi, nem igaz? Felpucoltam öt kakast, csomagoltam hetven jércetojást, hadd legyen nekik.

— Régóta tetszik itt lakni?

— Negyvenben kerültünk ide, mi is őslakosnak számítunk. Az uram Feldebrőn volt uradalmi cseléd, az édesapám meg hajdú. A férjem akkor vonult be katonának, egyedül költöztem a hét hónapos gyerekkel. Nehéz idők voltak ... Most meg már ötvenéves házasok leszünk, Erzsébet napkor üljük meg a lakodalmat.

Csend van. álmosító nyugalom. A korai ősz már nyomot hagyott a rózsaszirmokon, sápadt a bokrok zöldje. Visszafelé baktatunk a széles utcán. Néptelen a környék, olyan, mintha tizenegykor nemcsak a bolt zárt volna be. Mit tehetnénk: röpke számvetés után búcsúzunk. Viszlát, Nagyút!

Mikes Márta

Kőhegyi Béla 1950-től tanít a faluban

Czipó Lászlóné: — Valahogy nem volt szívünk elmenni...

Csend van, az álmosító nyugalomban csak a darazsak dongása hallik A kora őszi verőfény kicsalja a bogarakat, a házak előtti virágoskertekben már zsugorodnak a rózsaszirmok, sápad a bokrok zöldje. Baktatunk a széles utcán, néptelen a környék. Autó motorbúgása nem háborítja a falu csendességét, délelőtt tizenegykor a bolt is bezárt. Később, mikor emberekkel is találkozunk, megtudjuk: a nagyúti hétköznapokra ez jellemző. Egyikük úgy fogalmazza, amolyan „háló” falu a település. Reggeltől késő délutánig kihalt, jószerivel csak aludni járnak haza az emberek.