Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-30 / 256. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. október 30., péntek 3 A VILÁGEXPORT EGYNEGYEDE Tovább tart-e paprikánk karrierje? A három-négy évvel ezelőtt Szeged és Kalocsa környékén eluralkodó csípős-haragos hangulat gyorsan átterjedt az egész országra: a paprikahiány sok-sok embernek okozott bosszúságot. Sokan azóta sem értik, miképp, miért juthattunk odáig, hogy külföldről kelljen ezt a piros ételízesítőt megvásárolnunk. Mert bizony ezért a termékért kemény valutát kellett adnunk, ami ez idáig méghozzá csaknem száz év óta nem fordult elő; a paprika szinte megszakítás nélkül csak hozta az országnak a pénzt. A fűszerpaprika, ha nem is őshonos Magyarországon, az évszázadok alatt a világ szemében speciális magyar növénnyé vált. Nem véletlenül persze, a világhírnév a kiváló minőségnek köszönhető. Volt időszak a század elején, mikor a fűszerpaprikát fogyasztó negyven ország felében magyar őrleményt használtak. Kétségtelen, hogy a hazai fűszernövény rangját még ma is őrzi, bár a korábbi dicsőség kissé már vesztett a fényéből. Ám még így ,is tekintélyt parancsoló a mostanában évente exportra küldött nyolc-tíz ezer tonnányi mennyiség, ami körülbelül a világforgalomnak a 25—28 százaléka. Minden évbetn háború Persze, e tetszetős szám is viszonylagos. Mert bizony volt, amikor ennél többet adtunk el külföldön. De akadt idő, amikor kevesebbet; a néhány évvel ezelőtti háromtonnás export jelentette az ágazat mélypontját. Az akkori bajokon — a szakemberek véleménye szerint — már túl vagyunk. Csakhogy egy csatagyőzelem nem egyenlő a háború teljes megnyerésével — aminek kivívása ezen a mezőgazdasági területen igencsak időszerű lenne. Annak a hosszúra nyúlt háborúnak kellene már véget vetni, ami az agrár- termelés számos mezsgyéjén ismételten felborzolja a kedélyeket. ami egyszer túltermeléshez vezet, máskor jelentős hiányokat okoz. Nem is oly rég volt például burgonyaháború, az idén nyáron pedig a málnaütközet keltette a legnagyobb hullámokat a kistermelők körében. A termelők, kereskedők, feldolgozók között ismételten kialakuló viszályoknak vannak persze, sajátos jegyei, de ugyanígy vannak általános okai és tanulságai is. Ma már az is jól látszik, hogy a fűszerpaprikafronton olyan tényezők indították el a lavinát, amelyek más kistermelői területeken is megfigyelhetők. A nyolcvanas évek elején fűszerpaprikából az egyik esztendőben az értékesíthető mennyiségnél lényegesen több termett. A fölösleget — félig feldolgozott állapotban — raktárba tették. Csakhogy a pirospaprika nem bírja a hosszú tárolást, minőségromlás nélkül. Ezt a gyengébb állagú őrleményt a következő évben az új terméshez keverték, s így próbálták azzal együtt értékesíteni. Ám, a kevésbé jó minőségű áru már nem volt annyira kelendő, az ára is leesett. Közös kockázatvállalás Az üzemek így elestek a tervezett nyereségtől, s félvén, hogy a kedvezőtlen piaci helyzet nem változik, a megszokottnál sokkal kevesebb kistermelővel kötöttek termelési szerződést. Ezt látván. a háztáji gazdák aggódni kezdtek; bizonytalan is volt, hogy ki kap majd jogot az azelőtt jól jövedelmező termesztésre. Ezek a változások elegek voltak ahhoz, hogy a túltermelésből feszültséget hozó hiány váljék. Persze nem csak a háziasszonyoknak okozott ez gondot, a termelők és termeltetők között üzleti és baráti viszony is elmérgesedett. A bizalmatlanság pedig a kistermelés legfőbb ellensége. A kistermelőket ért bosz- szúságok legfőbb forrása általában a szervezetlenségre, a koordinálatlanságra vezethető vissza. Arra. hogy a legtöbb esetben egyáltalán nincs összehangolva a termelés az értékesítéssel, mindig csak utólag lehet regisztrálni, hogy az adott évben miiből mennyi termett. Le kell szögezni: egy pillanatig se higgye senki, hogy a tervutasításos rendszert kívánja bárki vissza, nem az kell, hogy fentről mondják meg. hogy ebben a községben ekkora földön ezt meg ezt kell elvetni. Ez az út már bebizonyította magáról járhatatlanságát. Az volna a kívánatos, ha a termelő maga dönthetné el, hogy mivel akar foglalkozni. Hogy ez már nálunk régóta így van! Kétségtelenül igaz. Csakhogy a mai rendszerben arra szinte semmi garancia nincs, hogy az egész évi munka megtérül. S elsősorban nem az időjárás kiszámíthatatlansága veszélyezteti az eredményt. A málna és a többiek Hiányzott a közös kockázatvállalás. A fejlett iparral és mezőgazdasággal rendelkező országokban a termelő minden esetben kap választ arra a kérdésére: az idén mit neveljek, hogy ne fizessek rá, sőt, hogy a tervezett nyereséget elérjem. A számítógéphálózat megmondja például, hogy körülbelül hány tonna paradicsomot igényel a kül- és a belpiac, meg azt. hogy a termelő érdeklődéséig mennyi áru előállítására vállalkoztak már imások. A piac szabályozásának ez persze csak az egyik eszköze. A másik igen fontos, a zöldség- és gyümölcstőzsde, ahol valódi értékének megfelelően cserél gazdát a portéka. Egyelőre Magyarországon az 'ilyenfajta szervezettség még utópia. Sajnos, Hathatós változást ígérő javaslatokból már bőven volt. de valójában a zöldség-gyümölcs termelésben és forgalmazásban alig változott valami. Főképpen a kertben hajladozók kiszolgáltatottsága nem csökkent, a bizonytalanság, a bizalmatlanság még mindig fal-felbukkan. A fűszerpaprikások gondjai a három évvel ezelőtt bevezetett magasabb árakkal mérséklődtek. Javult a kistermelők és az integráló nagyüzemek kapcsolata, a szerződésieket többnyire betartják. Azért csöndesedett el a harci zaj, mert egyik fél sem csalódik most már túlzottan a másikban, kialakult a megnyugtató összhang. De mi lesz az almásokkal, burgonyásokkal, málnásokkal? H. L. í. HA NINCS TANÁCS, HA NINCS ISKOLA ... Szervezésből — jeles Vannak fiatalok, akik folyton azon sopánkodnak, bosszankodnak, hogy nem tudnak mit kezdeni a szabadidejükkel. De vannak olyanok is, akikben ezek a gondolatok fel sem merülnek, hiszen mindennapjaikat értelmes — a kisebb és nagyobb közösség számára is hasznot hajtó — tevékenységgel töltik ki. Nos, ez utóbbiak közé tartozik Jurecska Ágnes is, a zaránki vegyesbolt tizenkilenc esztendős cladőnője, a helybeli lovasnapok szervezőinek lelke. (Fotó: Gál Gábor) — Arra kérem, néhány szóval mutassa be önmagát... — Tősgyökeres zaránki vagyok — mondja —, bár általános iskolába Tarnaör- sön jártam. Ennek elvégzése után a Gyöngyösi Kereskedelmi- és Vendéglátó- ipari Szakmunkásképző Intézetbe kerültem, s az élelmiszer eladó szakmát sajátítottam el. Hogy miért éppen erre a területre mentem? Az az igazság, hogy nálunk ez családi hagyomány, hiszen a nővérem is ott tanult, csak Ibelőle szakács lett. Tény persze, hogy eredetileg egészségügyi szakközépbe jelentkeztem, de a szemem miatt — szemüveget viselek — nem vettek fel. Azt hiszem, nem bántam meg, hogy így alakult a sorsom. Szeretem azt, amit csinálok, szívesen vagyok az emberek között, talán tudok is velük bánni. Egy fél évig Gyöngyösön dolgoztam, de a bejárás nehézségei miatt — no, meg azért, mert a szüleim már nyugdíjasok — hazajöttem. Jó itt, szinte az egész község ismer. — Milyen tervei vannak a közeli jövőre vonatkozóan? — Foglalkoztat a továbbtanulás gondolata, csakhogy ez most — a munkaidőm beosztása miatt — nem megoldható. Érettségizni mindenképpen akarok, hiszen ez szükséges ahhoz, hogy utóbb boltvezető, vagy ilyesféle lehessek. A falut nemigen hagyom el, sok dolog köt ide, többek között a KISZ is. öt éve vagyok KISZ-tag, s 1983-ban kerültem az itteni alapszervezetbe. Először szervezőtitkár lettem, később megválasztottak titkárnak. Emellett a Tarnamérai Lenin Termelőszövetkezet üzemi KISZ-bi- zottságának gazdasági vezetője vagyok. Talán azért bíztak meg ezzel, mert valamelyest összefügg a szakmámmal. — Ügy vélem, egy ilyen kis helységben nem lehet könnyű tartalmas KlSZ-éle- tet produkálni. .. — Alapszervezetünk huszonnégy tagot számlál, öten vagyunk a vezetőségben. Valóban elég nehéz a helyzetünk. de azért, kapunk segítséget innen is. onnan is. Programunk mindig akad . . . Hadd utaljak csak a szüreti felvonulásokra, a farsangi mulatságokra, vagy a különféle társadalmi munkákra. A tanács biztosít a számunkra egy klubot, többnyire ott tartózkodunk. Aztán — ha már nagyon unatkozunk — rendszerint kiöt- lünk valamit. Annyira kevés nálunk a szórakozási lehetőség, hogy muszáj ösz- szetartanunk. — Hogyan került sor a lovasnapok megrendezésére? — Három esztendővel ezelőtt „jött” az ötlet. Akkor még nem terveztünk semmi különöset, csak azt, hogy meghívjuk ide a környék azon lovasait, akik értenek az akadályugratáshoz. Közben egy tragikus esemény történt... — Az egyik fiú társunk — aki maga is hitt a lovasnapok „összehozásában” — meghalt. Ügy véltük, pusztán az ő emléke miatt sem szabad féladnunk a dolgot. Az járt az eszünkben, hogy ő is így cselekedett volna. Végül is minden sikerült. Volt díjugratás és fogathajtás. A tízezer forintos bevételt a klubunk lambériázására fordítottuk. — Ezzel hagyományt teremtettek, s tavaly már számos téren előbbre is léptek ... — Igen, Rengeteg nézője volt a bemutatóknak, s 52 ezer forint gyűlt össze. Ebből harmincezret a KISZ- bizottságnak adtunk, a többiből elutaztunk a Balatonra. Az idén volt díjugratás. fogathajtás és szimultánverseny is. A helybeliek mellett részt vettek a palotáshalmiak, a parádiak, a visznekiek, a qyöngyös- orosziak és a detkiek is. A szervezés színvonalasabb volt, mint azelőtt, hiszen arra is telt, hogy a vendégeket cigányzenés vacsorával várjuk. Sajnos, az időjárás nem volt kegyes hozzánk. egész nap esett az eső. így — bár bizonyosan volt több száz érdeklődő — csak 15 ezer forint „csörgött” a kasszánkban. — Lelkesedés ide, lelkesedés oda. azért segítők nélkül aligha lehetne ezt véghezvinni . .. — Valóban, össze kell szedni az embereket, el kell magyarázni nekik, hogy ezt már várja tőlünk a falu. Aki éppen nem tud támogatást adni, azt sem kell megbántani, hiszen legközelebb szükség lehet rá is. Iskolánk nincs, tanácsunk sincs... Legalább lovasnapunk legyen! — Lesz jövőre is? — Nagyon remélem, bár most kicsit csüggedt a társaság, mert a köszönő szavakon kívül nem adhattunk semmi mást a közreműködőknek. — Árulja el, miért csinálja? — Nézze, igaz, hogy iszonyú sok fáradsággal, idegeskedéssel jár. De megéri, mert a munka során legalább együtt vagyunk, ráadásul valami szép, maradandó élménnyel gazdagíthatjuk önmagunkat és a többieket... (sárhegyi) KÍVÜLRŐL SZENNYEZIK Kiskörei gondolatok Legutóbb, amikor „az ország legmélyebb pontján” Kiskörén jártam, önkéntelenül is Rakonczay Zoltánnak, az OKTH elnökhelyettesének a szavai jártak eszemben! Említette, hogy hazánk mesterségesen kiszárított ország lett, a paraszti haszonszemlélet árnya kísért ebben, hisz nem is olyan régen még az égboltot is bevetették volna takarmánnyal és búzával. Ehhez kellett a jó minőségű száraz talaj. Lecsapoltunk minden nedvességet, később eszméltünk csak fel, hogy veszélyes útra tévedtünk. Mintegy kárpótolandó korábbi tetteinket, beavatkoztunk a természet rendjébe és kialakítottuk a kiskörei duzzasztóművet. Hol heroikus, hol csetlő-bot- ló igyekezetünkről számolt be — nem véletlenül idéztem az első sorokban — Moldova György Riport az ország legmélyebb pontján című szociográfiájában. Az idősebb olvasók talán legyintenek, hiszen az akkori napisajtó tele volt az ott történtekkel, ám amiért a következő néhány gondolat megfogalmazódott bennem, azért a szárazabb valóságot is meg kell említeni. A kiskörei duzzasztómű építésével — mintegy 40 kilométer hosszúságban a Tisza főmedre és a Kis-Ti- sza közötti hullámtéren — létrejött az Alföld egyetlen nagy kiterjedésű vízfelülete. A tározó tér jelenleg közel 90 négyzetkilométeres vízivilágot kínál. Az összefüggő vízfelületek között szigetek tucatjai teszik a tájat változatosabbá, a rajtuk kialakult vegetációval, mely hínáros, nádas, zsom- békos vízszegélyekkel és füves, cserjés, ligeterdős kitüremkedésekkel az őstermészet képét mutatja. Ez a környezet és a jó vízminőség kitűnő élőhelyi feltételeket biztosít a „vízivilág lakói” számára. Nagy és változatos a halbőség, háborítatlanul költhetnek a nemes, ritka madarak is. Ez a változatosság visszaidézi a hajdani — 1800-as évek vízszabályozása előtti — Ti- szatáj hangulatát. A hosszú távú koncepcióban feltételezték, hogy szükség lesz a harmadik duz- zasztási ütemre is. Ám öntözési céllal vízkivétel-növekedés a hosszú táv végéig sem várható. Ezért is, no meg a vízminőség alakulása miatt is az üdülési célú értékesítés egyre jobban foglalkoztatja a környéken élőket és a szakembereket. Számos „nomád” vadkempingező már megszokott tanyát alakított ki a környéken. Az Aranyosi-kanyar, a tiszafüredi Holt-Tisza, a tiszanánai rét környéke régóta kedvelt fürdőhely is. Ahogy már lenni szokott, az említett falvak, no meg Abádszalók, Kisköre, Sarud és Poroszló vetélkedése megindult. Ez kicsit hasonlít a „két szomszédvár” békét- lenkedésére, mert ha már a szólásoknál tartunk, legtöbbször vajúdtak a hegyek és megszületett a nevetséges kisegér. Komoly fásítási program, közművesítés vár az előbb említett részekre, de a már meglévővel is igyekeznek vendégeket csalogatni feltételezve mindenkiről a legjobbakat, azt: hogy tudják, miként kell viselkedni és megbecsülni a tájat, és annak kincseit. Kellemetlen emlékkel zárult — annak idején lapunk is foglalkozott a témával — a Szaturnusz Idegenforgalmi Vállalat tündöklése és bukása Sarudon. Azóta változás történt a vezetésükben, de úgy gondolom, — véleményemmel nem vagyok egyedül —, hogy nem lehet Szentendréről tiszai idegenforgalmat csinálni! No, és persze jó magyar szokás szerint mindenhez még a mai szűkös időkben is hivatal kell: megalakult a négy megyében funkcionáló propagandabizottság, a Közép-Tisza Vidéki Intézőbizottság. Most már csak rajta, lehet sorjáztatni az okos ötleteket, kiemelt tekintettel azonban a táj- és környezetvédelemre. Ezért október 1-től külön üdülőkörzeti építész is alkalmazásra kerül a térségben. Ügy vélem, az eddig elmondottak lelkesítőek. Legyen víziparadicsom, „Kis Balaton” a kiskörei tározónál, de maradjon meg a víz egészségesnek, ne legyen iszaposodás, de bőven álljon rendelkezésre horgászásra alkalmas terület is, s lehetőleg mindez már tegnap kellett volna!? Erre mondták volna régen a vadvízvilág ismerői, a pákászok és rákászok, lassan a testtel, nyugtával dicsérd a napot. Mert amit nem csináltunk meg húsz év alatt, nem fogjuk tudni behozni szerény véleményem szerint az elkövetkezendő „hét szűk esztendőben”! No és vannak tisztázatlan kérdések is. Ez a duzzasztóműbe bejutó szennyezett vizek ügye. A Szamos, Bodrog külországból érkezve goromba szennyezőanyagokat hord magával. Nem győzik Kiskörén mindezt csökkenteni. A szűrőberendezések állandóan működnek, de az Eger-patak ammóniás mérgét már nem győzik semlegesíteni. A sorok írója nem is olyan régen írt erről, és felvetette cikkében: a városunk nevét viselő patakról vagy szennycsatornáról kell-e beszélni? Akkor a nyilatkozók kézzel-lábbal tiltakoztak az utóbbi jelző ellen. Mi nem kívánjuk visz- szalőni a labdát, csak any- nyit írunk, ha olyan komoly ellenőrzés folyna a patak víztisztaságának megóvása érdekében, mint ahogy akkor állították, visszatértek volna bele a halak. De ezek a buta vízi állatok még ma sem találhatók meg az Éger-patakban! És a kiskörei ' szakemberek is folyóvizünkre panaszkodnak a legjobban! Úgy vélem, mielőtt nagyszabású álmokba ringatnánk magunkat a Ti- sza-vidéki üdülőkörzetről, az ehhez szükséges „kislépése- ket kell megtenni”, mert nem tudom mivel magyaráznánk meg egy soproni honfitársamnak, vagy a bécsi Klein úrnak, hogy mitől kapott fertőzést a bőre, mikor mi mindent elkövetünk vizeink tisztasága érdekében! Soós Tamás
