Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-21 / 248. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. október 21., szerdo SZOVJETUNIÓ: A 70. ÉVFORDULÓ (X/3.) Forradalomban született kormány LÉTSZÁMCSÖKKENTÉS - NEHÉZSÉGEKKEL A rugalmasság próbája... Visszaszerezni a bizalmat Kaiban A szovjet kormányt a Munkás- és Katonaküldöttek II, Összoroszországi kongresszusán választották meg, amelyet 1917, október 25—27. (november 7—9.) között rendeztek Petrográdon. A kongresszus megnyitásának időpontjában nyilvántartásba vett 649 küldött közül 390 Lenin pártjának tagja volt. Nagyságát tekintve második a baloldali szociálforradalmároknak (eszerek. nek) — a parasztság legradikálisabb polgári demokratikus ideológusainak — a frakciója volt. Ennek a kispolgári csoportnak (1917 novemberben párt lett) mintegy 160 mandátuma volt. A győztes felkelésre támaszkodva, a kongresszus kihirdette a Szovjet Köztársaság megalakulását, s elfogadta a békéről és a földről szóló, történelmi jelentőségű dekrétumokat. Az új kormány megalakításának feladata állt a kongresszus figyelmének középpontjában. A bolsevik párt központi bizottságának ülésén. amelyet az október 24— 25-re virradó éjszakán, a fegyveres felkelés közben tartottak, gyakorlatilag először vizsgálták meg a szovjet kormány nevének és ösz- szetételének kérdését. Lenin azt javasolta, bogy az új hatósági szervet „munkásparaszt kormánynak” nevezzék el. Ugyanakkor határozták el azt, hogy a kormány tagjait népbiztosoknak fogják nevezni. Lenin néhány jelöltet javasolt a népbiztosok tisztségére, s ezeket a párt központi bizottsága jóvá is hagyta. A frakció október 26-i délelőtti ülésén tartott beszámolójában Lenin külön hangsúlyozta, hogy a bolsevikok hajlandók néhány tárcát adni a kormányban a baloldali eszereknek. Ugyanezen a napon néhány órával azelőtt, hogy az új kormány névjegyzékét jóváhagyásra a szovjetkongresszus elé terjesztették, a bolsevik párt központi bizottsága meghívta ülésére a baloldali-eszer frakció vezetőit, D. Kamko- vot, V. Karelint és V. Szpi- rót, és felajánlotta nekik, hogy vegyenek részt a kormányban. Lenin abból a feltevésből indult ki, hogy a munkás- osztály érdekei és a dolgozó és kizsákmányolt parasztság érdekei között nincs döntő különbség. A baloldali esze- rekben pedig olyan politikai irányzatot látott, amely mögött tömegek állnak, a parasztság egy része követi. A bolsevikok azonban csak bizonyos alapon tartották lehetségesnek a megegyezést. Lenin rámutatott: azzal a feltétellel vagyunk hajlandóak megosztani a hatalmat a szovjetek kisebbségével, ha ez a kisebbbség becsületesen kötelezi magát arra, hogy engedelmeskedik a többségnek, és olyan programot követ, amelyet az egész 11. összoroszországi szovjetkongresszus jóváhagyott, és amely a szocializmus felé vezető fokozatos, de határozott és következetes lépésekből áll. A baloldali eszerek vezetői nem voltak hajlandóak belépni a kormányba. Ügy vélték, „lehetetlen beleegyezni a proletárdiktatúrába”, ragaszkodtak ahhoz, hogy valamennyi pártból álló — azokból is, amelyek nem ismerték el a II. szovjetkongresszust — „egynemű forradalmi kormányt” kell alakítani. A bolsevik párt központi bizottsága kijelölte a kormány összetételét, jóváhagyta a kormány megalakítására vonatkozó határozat Lenin által irt tervezetét, és jóváhagyta a kormány nevét: Népbiztosok Tanácsa. A szovjetkongresszus második ülése előtt Lenin még egy kísérletet tett, hogy kieszközölje a baloldali eszerek részvételét a kormányban. Ez alkalommal Marija Szpiridonavávál — a baloldali-eszer mozgalom ideológusával, vezérével és leikével folytak tárgyalások, de nem sikerült megegyezniük. A szovjetkongresszus által jóváhagyott kormány tagjai lettek: a Népbiztosok Tanácsának elnöke — Vlagyimir Uljanov (Lenin); belügyi népbiztos — A. Rikov; földművelésügyi népbiztos — V. Miljutyin; munkaügyi népbiztos — A. Sljapnyikov; Ihadügy- és tengerészeti bizottság, amelynek tagjai — V. Ovszejenko (Antonov), N. Krilenko és P. Dibenko voltak; kereskedelem- és ipar- ügy — V. Nogin; közoktatásügy — A. Lunacsarszkij; pénzügy — 1. Szkvorcov (Sztyepanov); külügy — L. Bronstein (Trockij); igazságügy — G. Oprpokov (Lomov); élelmiszerügy — I. Tyeodorovics; posta- és távíróügy — N. Avilov (Gle- bov); nemzetiségügyi népbiztosság elnöke — J. Dzsu- gasvili (Sztálin). Természetesen a hatóságok száma nem lehetett változatlan, a Népbiztosok Tanácsának személyi összetétele még kevésbé. A forradalom harcolt, fejlődött, épített. A vezetők számára ez azzal a következménnyel járt, hogy egyeseket áthelyeztek, új intézményeket hoztak létre. A 14 népbiztos közül 1917—1922 folyamán csak ketten maradtak meg tisztségükben: Lunacsarszkij és Sztálin, és természetesen Lenin, a Népbiztosok Tanácsának elnöke. 1917 novembertől 1918 januárig a Népbiztosok Tanácsának tagja volt hét baloldali eszer is, aki kötelezettséget vállalt arra, hogy a Népbiztosok Tanácsának közös politikáját érvényesíti. Vasútügyi, állami gondozási, helyi önkormányzati, a köztársaság vagyonát kezelő, állami ellenőrzési népbiztosságot és több mást szerveztek. A Népbiztosok Tanácsa összetételének stabilizálódása 1918 márciusára lényegében befejeződött; ekkor költözött át a szovjet kormány Petrográdból Moszkvába. De bármilyen változások történtek is a kormány ösz- szetételében (1918 márciusában például a baloldali eszerek kiléptek belőle, miután, Lenin sürgetésére. Németországgal megkötötték a breszt —litovszki békét) — a kormány változatlanul hivatásos, meggyőződéses forradalmárokból, tehetséges és művelt emberekből állt. A Népbiztosok Tanácsa sokrétű tevékenységét Lenin közvetlen irányításával végezte. A Népbiztosok Tanácsának munkájában szabály volt a kollektív vezetés, a tömegkapcsolat, a széles körű nyilvánosság. Az igazgatás és a törvényhozás egybeolvasztásának bolsevik irányvonala teljes mértékben kifejeződött a Népbiztosok Tanácsának munkájában. Ennek az arányáról a következő számadatok tanúskodnak: 1917 végén és 1918-ban 474, a kormány által elfogadott törvényhozási okmány jelent meg a Rendeletek Tárában — amelyben a szovjethatalom rendeletéit és határozatait közölték. Ezekben a hónapokban Lenin 118 rendeletet és határozatot írt, 126- ot pedig lényegesen kiegészített, kijavított, megszerkesztett. Az első rendeletek még nagyszerű propaganda- okmányok is voltak, amelyek gyakorlati munkára szólították fel a tömegeket. Anatolij Razgon A meglévő üzemcsarnok mellé jövőre elkészül az új, hatszáx négyzetméteres In médiás rés: ez év augusztusának közepétől kevesebb ember dolgozik a Ganz Kapcsolók és Készülékek Gyára Káli Gyáregységében. A létszámcsökkentés természetesen nem szerzett kitörő örömet azoknak, akiknek meg kellett vál.~ niuk munkahelyüktől. A nagyúti szerződéses buszjáratot például megszüntették : vagyis valameny- nyi dolgozó, aki eddig onnan járt be, ma már másutt helyezkedett el. Száz dolgozó egy gyáregység életében nem kevés. Érthető hát, hogy bár maguk a vezetők is belátták e szükség- szerűséget, nekik is okozott nehézséget... A szigorú tény mögött azonban nyomós okok, ösz- szefüggések rejlenek, ftogy milyenek, ennek jártunk utána. Amikor Vértes Ákossal a gyáregység vezetőjével leültünk beszélgetni, óhatatlanul szóba került a múlt, az eddig megtett út, hisz maga az anyavállalat, amely már az 1800-as években megalapult, e században európai színvonalon állt. A felszabadulást követően is a magyar erősáramú ipar háttériparát jelentette. — A hetvenes évek gazdasági fellendülése széles távlatokat nyitott meg a Ganz előtt, — mondja Vértes Ákos. — A káli gyáregységet 1978-ban vásárolta meg a jogelődtől, bár már addig is végeztek kooperációs tevékenységet bedolgozói rendszerben. Az akkori helyzet kedvezett a gyáregység megalakításához: korlátozott volt a pesti munkaerő, érthető, hogy az ipart a meglevő munkaerő-kapacitáshoz „vitték”. A vállalat nem kevesebb, mint 100 millió forintot fordított a káli egységre, főként a a munkafeltételeket javító beruházásokra. A közepes korszerűségű technológia az itt gyártott, az idetelepített termékek előállításához megfelelő volt. Főként olajoskapcsolók, motorvédő kapcsolók készültek itt. S hogy mi történt azután? Nos, 1985 végén szinte robbanásszerűen csők' kent a vállalat által gyártott termékek iránt a külföldi kereslet. A lengyel export szinte teljes egészében megszűnt. Ezzel egy időben belföldön is egyfajta „túltelítettség” jelentkezett. — Mindez azt eredményezte, hogy 1986-ban a gyáregységben változtatni kellett a termékszerkezeten. Csökkentettük az olajoskapcsolók gyártását. s nagyobb részt vállaltunk a korszerűbb, mágneskapcso- lók és kézi működtetésű kapcsolócsalád előállításából —, magyarázza a gyár' egységvezető. — Ez azt jelenti, hogy a tavalyi év eredményes volt? — Elég. ha csak annyit mondok, hogy a 310 millió forintos termelési értékünk a vállalat termelésének több mint egyharmiadát képezte. Eljutottak termékeink Keletre, Nyugatra, javult a minőség, stabilizáltuk a létszámot, javult a munkafegyelem. Akkor mintegy háromszáz volt a létszám, s az egy főre jutó tenmelési érték elérte az egymillió forintot. — Akkor hát mi volt a baj? — Az idei vállalati tervezés idején az 1985 végén kezdődött piaci tendencia tovább folytatódott: így a Ganz kényszerült 150 millió forinttal csökkentett termelési tervet kialakítani. Vagyis 760 millió forintban határozta meg a termeVértes Ákos: Az önállóságot gyáregységi szinten is meg kell valósítani lési értéket. A Kál által kizárólagosan gyártott ola- joskapcsolók gyártása szinte elenyészőre csökkent. A gazdasági szabályozók —• egyetértésben a vállalati elhatározással — nem tették .lehetővé a további bérkiáramlást. — Pontosan a 150 millió forintos .visszaesés vonta maga után a létszámcsökkentési intézkedést? — Igen, s ezt két lépcsőben hajtottuk végre. Ez év első negyedében vállalati szinten ötven dolgozótól kellett megválni, ezen belül Kálban húsztól. Ekkor még •képesek voltunk a munka- fegyelem megjavítására, hiszen nem a jól teljesítő munkásoktól búcsúztunk. Még pozitív hatása is érződött: a teljesítmény értéke 108 százalékra emelkedett, s ez keresetnövekedést is eredményezett. Igen ám, csakhogy a második lépcsőben elhatározott nyolcvanszemélyes létszám- csökkentés már nehéz helyzetet teremtett. A káli gyáregységben ezt augusztus 15-ig kellett végrehajtani. — A dolgozókat jó előre tájékoztattuk, s nemcsak a három hónappal korábbi munkásgyűlésen. Mindenkivel egyénileg is elbeszélgettünk. Azonban e lépéssel indukáltunk egy olyan folyamatot, aminek következtében olyanűk is elmentek, akikre még számítottunk volna, hogy tovább dolgoznak az egységünkben. Ezzel a nyolcvanas leépítést negyvenhatra módosítottuk. Naponta figyeltük a létszám alakulását, alakítottunk az intézkedéseken. Ezt a második lépcsőt már nem lehetett úgy végrehajtani, hogy megszilárduljon a munkafegyelem. A költségeket csökkentendő megszüntettük a gyári buszjáratot: a nagyútiaknak nem biztosítottuk a bejárást. A kábákra, a kompoltiakra, a kápolnaiakra alapoztunk. — Mennyire tudták mindezt körültekintően véghez' vinni? — Ismétlem, nem volt olyan dolgozó, akivel ne beszélgettünk volna. A nyugdíj előtt állóknak meghosz- szabadítottuk a lemondási idejét, tekintettel voltunk a többgyermekesekre. S valamennyi volt dolgozónknak kerestünk állást! Negyven- hatuknak 200 munkahelyet kínáltunk. Figyelembe vettük a távolságot, s azt, hogy átlagbérük közel azonos szinten maradjon. Többnyire éltek a felkínált lehetőséggel, voltak. akik egyénileg helyezkedtek el. E kemény és szigorú intézkedést demokratikusan a dolgozók elé tártuk. A vállalati tanács, a szakszervezet nagy részt vállalt ebben. Aztán jött a fordulat. Bár a létszámcsökkentés Káli érintette, mégis piaclehetőség nyílt tőkés exportra. — így most tíz dolgozó felvételére készülünk. Bár a négyszázalékos bérfejlesztésen túl megnövekedett a keresetszint, mégis „megrázkódtatást” jelentett a gyáregységnek az elmúlt néhány hónap. Egyrészt emberek sorsáról kellett döntenünk, s biztosítani nekik a munkahelyet. Másrészt, most nekünk kell stabilizálni a gyáregységet. S bár mi őszinték voltunk, a közhangulatban a bizalmatlanság érződött. A legfőbb probléma hát, hogy olyanok is elmentek, akikre még számított volna a káli gyáregység. A bizonytalanság érzését az is fokozta, hogy a megyében még ilyen fokú létszámcsökkentés eddig .nem volt. Nem, azt senki sem várhatja el, hogy örüljenek az emberek. S a gyáregységve- zető szavaival élve, nem ez az egyetlen üdvözítő módszer ... S ami még elgondolkodtat: a vállalat a második ütemben a létszám- csökkentést teljes egészében a káli gyáregységben határozta el. Hol hát a kivezető út? Mindenképpen abban, hogy a gyár—gyáregység viszonyában nagyobb önállóságot kapjon aí* utóbbi. A rugalmasság' próbája is ez. Mai gazdasági helyzetünkben, az előttünk álló feladatok megvalósításában pedig ez elengedhetetlen. A káli gyáregység idei termelése, az eddigi eredmények alapján számítva mintegy 240 millió forint értékű lesz. Az átlaglétszám 220 körüli. Vértes Ákos szavai: — Javult a hatékonyság,, a dolgozók bére emelkedett. A fizikai dolgozóknál 6,25 százalékos bérfejlesztést valósítottunk meg. differenciáltan. Létrehoztuk a fél nyolcas kezdésű műszakot a kisgyerekeseknek, nagyabb figyelmet fordítunk a dolgozókra. Szeretnénk áttörni a falat, hogy megszűnjön a bizalmatlanság. A jövő évi tervet .260 millió forintban határoztuk meg, megkezdett beruházásaink jó része 1988-ban befejeződik. Célunk, hogy rugalmasan alkalmazkodjunk a piaci igényekhez. Keressük a léhetóségét, hogy 15—20 százalékban új termékeket gyártsunk. A „több lábon állást” akarjuk megvalósítani. Erre megvan a gépi kapacitásunk, s munkaerőben is fogadóképesek vagyunk: olyanokra számítunk, akik az új termékek gyártására vállal- kozóak, hozzáértőek. — Melyek ezek a tervek? — Olyan termékeket keresünk, amelyek illenek technológiánkba. és hosszabb távon alkalmazkodnak a piaci igényekhez. Jövőre komplex gyártás bevezetését tervezzük : arra törekszünk, hogy ne csak az alkatrészek, hanem teljes egészében itt készüljön egy-egy kapcsolócsalád. A .kézikapcsolók gyártásából egyre nagyobb részt vállalunk. Én bízom abban, hogy az idei év ösz- szes nehézsége ellenére, sikerül kialakítanunk gyáregységünknél is a fogadó- készséget arra. hogy a várható gazdasági változásokhoz igazodjunk. Mikes Márta Olyan lehetőségeket keresnek, amelyre adottak a technológiai feltételek (Fotó: Perl Márton)
