Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-21 / 248. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1987. október 21., szerdo AZ MMK ÉS A HEVESI SZEMLE MINISZÍNPADAN (Gál Gábor felvételei) A már hagyományossá vált rendezvénysorozat legutóbbi vendége október 15-én este Psota Irén, Kossuth-díjas, kiváló művész volt, aki Akarsz-e játszani? címmel adott műsort a Megyei Művelő­dési Központ dísztermében. A mások esetében sablo­nosnak, közhelyszerűnek tű­nő minősítőjelző nála valódi tartalommal telítődött. Ez a csodálatos asszony mindent tud a színház bű- völetes világáról, fegyver­tára úgyszólván kimeríthe­tetlen. íme a szó nemes ér­telmében vett rutin. Éppen elég a sikerhez; Nála azon­ban nem hiányzik a tündök­letes tehetség a csak az ő egyéniségére jellemző, mar­káns művészi karakter sem. Ez a magyarázata annak, hogy megbabonázta a telt­háznyi közönséget, hogy minden száma után kitört a fergeteges, a szűnni nem akaró vastaps. Valamiféle velejes erő su­gárzott belőle, társulva ki­ * * * robbanó temperamentumá­val, lebilincselő nyíltságával, szívünkbe lopódzó őszintesé­gével. Ennyi erény birtoká­ban természetesnek tűnt vak­merősége, az. hogy Koszto­lányi Dezső, Juhász Gyula megzenésített verseinek tol­mácsolása után a humor mosolyt fakasztó húrjait hangolta, hogy vakmerőén bizonyította: nincsenek mű­faji rangkülünbségek. csu­pán jó és rossz mű, illetve szerény képességű vagy zse­niális színész létezik csak. Meghökkentő váltásait ke­vés kollégája vállalná. Ért­hető. hiszen a legtöbben ku­darcot vallanának, s lepisz- szegnék őket, dermesztő kö­zöny fogadná eleve remény­telennek tetsző próbálkozá­sukat. Neki nem kellett tartania ettől. Énekelt, játszott, ko- médiázott. busongott, neve­tett, s mi médiumaivá vál­tunk. Eltűnt a háttér, a szín­pad megannyi kelléke, nem volt már csak ő, aki affé­le mágusként szuggerált bennünket. Ilyenek lehettek a hajdani elődök, akik ec­hos szekéren járták a kultú­rára, a magyar szóra, a színvonalas .fellépésekre szomjúhozó magyar hont, akik ütött-kopott termékben, vendégfogadókban közvetí­tették Thália mindenkori üzenetét. Igen, effélék le­hettek a ritka kincset hor­dók, a kivételesek, akik megtanították szépapáinkat a jobbá nevelő produkciók tiszteletére, megbecsülésére. A műsor véget ért. ki­aludtak a fények, de az a becses ajándék bennünk vi- lágol. viliódzik, mint a ha­misítatlan brilliánsok. Méghozzá csorbítatlan tűz­zel, ki nem apadó sugárzás­sal... Pécsi István II/l. „Nézze, én úgy beperelem 1 magát, hogy a szeme is szik­ii rázni fog. S ha most azt § kérdezi, hogyan kezdődhet 1 így egy levél, rámutatnék, I hogy nem kívánom sem ked­ves, sem tisztelt, sem más megszólítással illetni. attól pedig visszatart a jóízlésem, | hogy per T. forduljak ma- í gához. Nem tisztelem, nem kedvelem, azt pedig végte­* lenül helytelennek gondo­lom, hogy könnyedén átlép- “ jek, mintegy túltegyem ma­gam mindjárt a megszólítá- I son, ugyanis a formáknak, | tudja nem-tiszteit és nem- . uram, funkciójuk van. Mi­ként a hiányuknak is.” Bóta István tanár úr egy pillanatra elgondolkodott. Azon tűnődött, hogy elő- 1 szőr az átsiklani szót akar­ta használni az átlépjek he­lyett, sőt a mintegy helyett is természetesebb módon írta volna azt, hogy „quasi”, mégcsak nem is kvázi, ami annyit tesz, hogy „mintegy”, ámde — ha érti is Szabó — igazán felesleges dolog ide­gen szóval figyelmeztetni rá. hogy ő, mármint Bóta István a latin nyelv tanára. Igaz, most már nyugdíjas, de ak­kor is. Nyugalmazott kö­zépiskolai nyelvtanár, aho­gyan a névtáblán is olvas­ható. No és ez az átsiklani szó is. Úgy vagyunk, kérem, bizonyos igékkel. ho£y felet­tébb körülményes felszólító módot képezni belőlük. Azt, hogy „könnyedén átsikol- jak”, bizonyos hagzásbeli ok folytán nem helyes monda­ni, illetve írni. Nos, ilyen­kor megtehetjük, hogy ro­konhangzású szóval helyet­tesítjük, azaz rokonértelmű szóval, mert ugye a rokon- hangzású és a rokonértel­mű ... máris úgy érezte ma­gát. mintha még most is a padok közt járkálva magya­rázna. Újra átolvasta, amit leírt, s rájött, hogy ha azt írja: „helytelennek gondo­lom, hogy ... átlépjek ... a megszólításon”, tulajdon­képpen fogalmazási hibát követett el. Azt akarta írni, hogy éppen valamelyik meg­szokott megszólítási forma alkalmazásával tenné túl magát a problémán — mond­ván. hogy valamilyen mó­don csak kell szólítani a le­vél címzettjét — de nem akar ráhagyatkozni a szo­kásra. Ha „kedves”, akkor valóban. Márpedig a szere­lő nem kedves Bóta tanár úr számára. Vannak ilyen kifejezések ... ugye? Hasz­náljuk őket, és nem is gon­dolunk a jelentésükre. Az angolok is. Azt mondja az angol: How do you du? Ez szó szerint, kérem azt jelen­ti: hogy vagy? Még ponto­sabban: hogyan teszed ma­gad? S valójában? No?Bar- tos már biztosan jelentkez­ne, amikor ez így hangzik el az osztályban. Hát persze, Bartos fiam. Azt jelenti, hogy az angol, kérem szé­pen, üdvözölte a másik an­golt. Ugye. Mondjuk, „szia”, ahogy maguk, ugye, szok­ták ... Szinte a háta mö­gött felhangzó kuncogást is hallani vélte Bóta tanár úr. Először kijavította a monda­tot. Szépen ívelt betoldójel közé fogta az újonnan be­írt szavakat, majd új lapot vett, és elölről leírta az egé­szet. Amikor belefogott volna, hogy lendületesen folytas­sa. meglepődött. Elpárolgott a haragja. Felállt. Beszórt egy csipetnyi magot a ka­nárinak. Az ablakhoz ment. Aztán belekortyolt a teába, már több mint egy hete kénytelen a villanyrezsón főz­ni a gáz helyett, mert ez a Szabó. . . hát erről van szó. Visszaült az ászaihoz. (Folytatjuk) L. ■EHBMBHÜ BOZSÓ JANOS ÉS B. MIKLI FERENC TÁRLATA A HATVANI GALÉRIÁBAN Vallomások az Alföldről Bozsó János: Délután Egy elmúló paraszti világ értékeit markolja meg. rög­zíti olajvásznain Bozsó Já­nos. Kicsi, kuporgó paraszt­házakat fest, melyek békés menedékként szunnyadnak az alkonyi nap fényében, sudár tanyasi akácokat, je­genyéket, düledező léckerí­téseket. Szemlélete még­sem pusztulásra ítéli ezeket az épületeket, sokkal inkább megőrzi, átmenekíti az utó­kornak azt a ibékességet, azokat az idegekben to­vábbélő hangulatot, amit csak ott. a tanyaudvar vé~ gében ülve érezhet a szem­lélődő. Ritkán ábrázol eze­ken a képein embereket, élőlényeket. Az általa fes­tett házak mégsem elhagyot­tak. Menedékek. (VihaT után, Alkonyat.) Festészete emlékekből, megélt, látott 'valóságból táplálkozik. A művész Kecs­keméten él, közelről ismeri a pusztát, a régi és új vilá­got. Gyerekkorának, baran­golásának színtereit rögzíti. Nosztalgia lenne csupán mindez? Bozsó János szem­benéz a realitásokkal, né­hány képén ott van a visz- szahozhatatlan elmúlás. a magány (öreg tanya a part- oldalban), és ott van a je­len, amely pusztulásra ítéli ezt a bomló világot (Ökécs- kei öreg ház). Emiatt nem érez, nem éreztet szomorú­ságot. csupán megőrizni akar valamit a múlt gazdagságá­ból. Akkor is, amikor szo- babelsőket fest. Megható, de nem érzelgős realizmus­sal ábrázolja az egyszerűsé­gében, lecsupaszítottságá- ban nemes formákat (Pa­rasztbarokk), a régi konyha ökonomikus célszerűségét. (Konyharészlet) Remekül komponál. Mély tónusú tár­gyai, épületei köré, valósá­gos, Alföldön létező fénye­ket fest. Pontosan így, ilyen élességgel, szelíd de~ rűvel világítja be kicsiny ablakszemen beszüremlő napfény az apró parasztszo­bát. (Détután.) Hogy mitől ez a varázs­lat? A művek élményi hite­le szembesít bennünket sa­ját benyomásainkkal. Tech­nikai virtuozitása, szemlé­letbeli humánuma teszi mé­lyen átélhetővé a Munká- csy-díjas alkotó remekeit. Most bemutatott anyaga egységes — főként a nyolc­vanas évek termése — lát­szik rajta a tudatos váloga­tás, s értékeit emeli a kiál­lításrendezői átgondoltság. ★ B. Mikii Ferenc nem tar­tozik a fiatal alkotók közé. 1921-ben született Baján, s a képzőművészeti főiskolán Rudnay Gyula tanítványa­ként, majd tanársegédje­ként került a pályára. Bemutatkozása a Hatvani Galériában sokszínű. Élet­művének több szakaszából hozott képeket. Míg Bozsó János művészetének ihlető ereje elsősorban a megta­pasztalt, átélt világ, addig B. Mikii Ferencnél legalább ugyanilyen arányban érvé­nyesülnek a másodlagos él­mények: kulturális hatások, találkozások, utazások, ide­gen tájak varázsa. Üzenetei talán épp ezért többrétegűek. Egy táj vagy tárgy nála emberi hangula­tok hordozója. Kompozíciói átgondoltak, nagyon gyakran kontraszthatásra épülnek. (Tél, Madárijesztő). Ember­alakjai erősen stilizáltak, (Beszélgetők, Siratok) érzel­mek, fájdalmak megtestesí­tői. Nem ritka a téma rusz­tikus, meseszerű megköze­lítése sem (Rózsaszínű, To­kaj), amikor az ábrázolt va­lóságon át a művész a táj­hoz fűződő érzelmeit közli. Hajlik a melankóliára, a lé­lek mélységeit kutatja. (Te­metőben, Kertben, Magány). Elgondolkodik és elgon­dolkodtat. Csendéleteiben az élet apró mozzanataira, rezdüléseire irányítja a figyelmünket. Egyik legfi- gyelemre méltóbb alkotása a Tél. Az ablakon túli néma fehérséget, mintegy ellen­pontozza a kalitkában fe­szítő papagáj harsánysága. Bámulatos, milyen kevés eszköz elég, hogy egy-egy évszakot, emberi érzelmet, benyomást megjelenítsen. A vázában hervadó virá­gok az Ősz, a dolgok elmú­lásának szimbólumai, a Madárijesztő keserű-gro­teszk magárahagyottsá­ga. emberi tragédiát hordoz. Az ebben tükröződő ironi­kus-fájdalmas szemlélet hatja át Fekete önarcképét is. vagy az Örkény István emlékére készült művét. Bár több alkotása üzen az alföldi tájról, B. Mikii Fe­renc festészete mégis egye­temesebb régiókba tör. Néhány művészi vallomá­sa láttán ennek jogosságát el is hisszük neki. Jámbor Ildikó B, Mikii Ferenc: Tél (Fotó: Szántó György) Az ezerarcú Psota

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom