Népújság, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-15 / 192. szám
I gazán szép ez az őszi reggel. A párán át szétszóródik a napfény, alápereg, megfényesíti a park sokszínű fáit, bokrait, de még a szürke betonsétánynak is jut belőle, és megvidámodnak a padok. Az avar sem zörög most úgy, a harmattól puhán tapadnak össze a falevelek, alázattal kunkorodnak a cipőtalp alá. Molnár Ede megáll a park közepén. Naponta itt visz el az útja a munkahelyére, de még sohasem állt meg és nézett körül. Pedig az október már hetek óta csendes, szűrt fényű, színes, és ez a park ilyen volt tegnap és azelőtt is. Nem vette észre? Hogy lehet ez? Molnár eltűnődik ezen, míg tekintete beleakad egy mézbarna bokorba, mely előtt egy pad húzódik meg avarral félig leterí tve. Molnár kis töprengés után a pádhoz megy és leül. Fekete diplomatatáskáját maga mellé állítja. „Még van időm — gondolja —, néhány percig elüldögélek itt”. Szürke átmeneti kabátját kigombolja, fejét kicsit hátrabillentve behunyja a szemét. Amikor ismét kinyitja, észreveszi Péterit, az egyik munkatársát, ahogy nagy, megnyújtott léptekkel siet át a parkon. „Hogy lohol — nézi Molnár —, pedig még van idő." Péteri szórakozottan arra pillant, majd megtorpan néhány lépés után, mint akinek most jutott el a tudatáig a látvány. A pad, rajta a békésen üldögélő Molnárral. — Hát te... — fordul vissza —, mit csinálsz itt... ? — Ülök... — mondja Molnár. — Rosszul vagy? — Nem, dehogy... Miért lennék rosszul? — Hát... hogy itt ülsz ..‘. — Szerinted csak akkor ül az ember, ha rosszul van? — Na nem... csak tudod... — Péteriből apró kis nevetés nyikkan, mint egy szünetjel a megrekedt társalgásban. Menne is már, de ez így túlságosan félszegnek tűnne, ezért hát újra kérdez: — Akkor miért ülsz itt? — Ngzd... — mondja Molnár vidáman felpörgetve a szót —, olyan szép ez a reggel. gondoltam, leülök kicsit erre a padra. Csak úgy, ahogy ezt mondani szokás. Nézelődni eltűnődni... — Nem akarsz jönni dolgozni? — Miért ne mennék? — Molnár az órájá. ra pillant. — Van még idő... — Te tudod... — mondja Péteri, majd int, és tovább siet. Néhány hármas ugrásra emlékeztető lépés után visszanéz. Ott ül még Molnár? Egyáltalán ott ült? Molnár ott ül, és jól érzi magát. Péteri hogy ezt a picinyke levelet szétcsipegesse. Van ennél fontosabb most? Nincs. És közben zuhog rá a mustillatú ősz, megrészegítve kicsit a lelkét. fOjabb ismerősök jönnek, vállalatiak, de a házukból is egy asszony. Megnézik a pádon pihenő Molnárt, köszöntik. Molnár kedélyesen visszainteget, aztán ő is elindul, kalapját a kezében lóbálva sétál be a munkahelyére. A portásfülke ablaka megkoccan, Molnár megáll, arra néz. Icuka. a telt idomú portásnő mosolyog ki rá, és gyorsan kinyitja az ablakot. — Milyen az idő Molnár elvtárs? — Remek... — Hallom, hogy ott tetszett ülni a parkban ... — Na és... ? Nem szabad talán? — Jaj. hát már hogyne lenne szabad... — nevet Icuka —, ne tessék már ezért megsértődni... Molnár nem felel, fölmegy a lépcsőn a munkaügyi osztályra, ahol dolgozik. Keré- nyiné kávéfőzés közben vidáman odaszól. — Hozott nekünk leveleket, Ede? — Milyen leveleket? — Szép, színes faleveleket. Vagy nem azt szedett a parkban? — Nem azt. — mondja Molnár. — De igaza van, szedhettem volna faleveleket is. Rozsdabarnát, bordót, lilát, méregzöldet... — Na látja, maga kis lusta. Akkor mit csinált ott? — Csak ültem. Tudja, Klárika — vált át gúnyosba Molnár —, ma reggeltől másodállásban parkőr vagyok ... Így már érthető? — Na jó, nem kell azért mindjárt go- rombáskodni. Kerényiné sértetten elfordul. Micsoda alak ez a Molnár, már kérdezni sem lehet tőle semmit! Délfelé az igazgató hivatja Molnárt. Le— Frissnek? Ez érdekes. Ne értsen félre, tulajdonképpen semmi közöm hozzá, végül is nem munkaidőben történt. De mint magánembert érdekelne... Mi indokolta akkor, hogy munkába jövet leüljön arra a padra? — Nem is tudom. Talán az idő, igazgató elvtárs. Mintha a leveleiket vedlő fák tereltek volna oda. — A fák? Azok terelték oda? — Jelképesen, persze. Valójában úgy éreztem, hogy le kell egy kicsit ülnöm. Nézelődni, eltűnődni... Emlékszem, még egy vers is motozott az agyamban Berzsenyitől: „Hervad már ligetünk s díszei hullanak. Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.” — Sárga levél zörög — ismétli meg az igazgató és bólint. — Értem, Molnár kartárs, értem... — Az íróasztalhoz megy. matat a papírok között, de félszemmel a beosztottat figyeli. — Mondja, kartársam, nem dolgozott maga túl sokat az elmúlt időszakban? — Nem, igazgató' kartárs — mondja Molnár. — Nana, nekem nem szükséges mellébeszélnie. Ha akar. igazán elmehet egy hét szabadságra. Esetleg két hétre is. — Köszönöm, igazgató kartárs, de nem érzem magam kimerültnek. Inkább nagyon is tettre késznek. Az igazgató meggyürköli az arcát a bal kezével, és közben nyújtottan ezt mondja: iihttm... Molnár ölébe ejtett kézzel ül, fegyelmezetten összezárt szája mögött mosolyok fickándoznak, de vigyáz arra, hogy egyik se merészkedjen elő. — Na. jól van — mondja az igazgató —, maga tudja. Csak hát engem is meg kell értenie... Az emberek figyelik egymást, kartársam. Valaki leül a padra munkába jövet, csak úgy ... Ez még önmagában nézve lehet egyedi eset is. De holnap esetleg már ketten ülnek le. Holnapután már négyen, azután tizennégyen. Előbb csak tíz percre. Aztán fél órára. Végül már fél napra. Csak ülnek, csak ülnek... Mert az idő szép, élni jó. De mi lesz akkor a vállalattal? írjuk ki, hogy sziesztázunk? Mindent a maga idejében. Molnár kartárs. Ott a szabad szombat meg a vasárnap, amikor egész nap ülhet a pádon. De hétköznap? Csak úgy... ? Miféle impresszionista elgondolás ez, Molnár kartárs? .Jío, csak azért... Egyébként nincs semmi baj, de máskor jobban ítélje meg a cselekedeteit. Elvégre nem vagyunk már álmélkodásra hajlamos gyerekek. ősz meg mi fene. Nem igaz? Aznap már nem történt semmi, leszámítva, hogy a kollégák gyanúsan méregetik Molnárt, és összesutyorognak a háta mögött. De ez őt különösebben nem zavarja, sőt néha még halkan fütyörészik is. Es a tollát pörgeti az ujjai között, mint diákkorában. Otthon azonban újabb meglepetés várja. A felesége kisírt szemmel fogadja, és nem válaszol a köszönésére. — Veled meg mi van? Az asszony elfordítja a fejét, hallgat. Molnár értetlenül nézi, majd vállat von, a hűtőszekrényhez megy. kivesz egy - üveg sört, felbontja. Tölt a pohárba, iszik. i— Kivel ültél reggel a parkban?! — Az asszony hangja remeg az indulattól. — Micsoda ... ? — Ne add az ártatlant! Hallottam, hogy egy nővel. Egy kontyos szőkével. Molnár nevetni kezd. A pohárból a sör a nadrágjára löttyen. — Ott ültem, igen — mondja —, de nem egy kontyos szőkével, hanem egy barnával. Veled. Mert te. is ott voltál velem, gondolatban ... Odamegy az asszonyhoz, átöleli. — Ne hízelegj — tolja el magától a felesége —. úgysem tudsz levenni a lábamról. Ki volt az a kontyos szőke? — Az ősz... — mondja Molnár és elko- morodik. Mint akit hirtelen hideg szél térít józanságra. M ásnap reggel ismét a parkon megy keresztül. Az idő á tegnapival rokon, de már nem hívja a pad. Az avar megrezzen a lába alatt, ahogy leszegett fejjel siet a munkahelyére. Ügy, mint azelőtt. Mint évek óta mindig. Mint évszázadok óta. Tóth-Máté -Miklós Brazília (Székely Tamás felvételei) Életkép, paddal megjelenése óta talán még inkább. Hiszen kedvébe csipetnyi kajánságot is vegyíthetett a kolléga értetlensége láttán. Még hogy miért ül itt? Jellemző ez a kérdés Péterire. Es úgy tette fel, mintha legalábbis a fején egyensúlyozna a pádon, és közben szájharmonikázna. Molnár nevet képtelen ötletén, hátranyúl. letép egy levelet a bokorról, tépkedni kezdi. Még hogy miért ül itt? Ezért, ülteti a bőrfotelbe, hosszan nézi, mielőtt megszólal. — Na. mi is volt ott a parkban, Molnár elvtárs? — Nem értem, igazgató elvtárs. Mi lett volna? Ültem ott egy kicsit... — Ült. Na jó. Elfáradt? — Nem fáradtam el. Sőt határozottan frissnek éreztem magam.
