Népújság, 1987. július (38. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-25 / 174. szám
Eger: vár, városkép (Perl Márton képriportja) F élénk, szürke kis veréb Flézer Aladár. Olyan, aki legszívesebben bocsánatot kérne a világtól, hogy él, nem teszi, nehogy észrevegyék. Sildes micisapkája lötyög a fején, pepita zakóját húsz éve ismerem, félretaposott, csámpás cúgas cipője is inkább múzeumi tárgy, mint lábbeli. — Megkaptam az üzerietét. Mélyen az arcában ülő egérkeszemé- ben furcsa láng lobban, régi szokása szerint pislog, mintha sóba mártanák, de ez a pislogás lassan udvarias mosolyba simul, amitől olyanná válik az egész ember, mint a tejbe aprított kenyér. A harmadik, belső szobába vezet, ahonnan dohos penészszag árad, a szekrényekből pedig erős dohányillat. — Dohányzik Flérez úr? — Csupán a molyok ellen harcolok! Amióta Emma és Mara húgomék meghaltak. úgy élek ebben a nagy házban, mint az ujjam. — Miért nem kéri meg a szomszédflsz- szonyát, hogy nagy ritkán rendezzen egy alapos takarítást? Flézer megigazítja a szolgálatos sapkáját és mint csiga a szarvát, úgy húzza visz- sza válla közé kopasz kis fejét. — Én szívességből még tüzet sem kérek. — Akkor fizesse meg! összeszorítja fogait és mintha a hideg rázná, nemet int. Emlékszem, még élt az apja, amikor — lehet húsz éve — utoljára itt jártam ebben a szobában, megismerem a nagy, kék rózsákat a falon, a százéves faliórát, a zöld szalont és a tizennyolcadik századbeli műemlék cserépkályhát, amely együtt járt a garnitúrával. — Ma ez egy vagyont ér! — mutatok szét á tekintetemmel, mire Flézer rekedten nevet. — Vagyon! Hol él ön édes úr? A pénz inflálódik, a fotelek plüss huzatát megrágják a molyok, a drága képeimet etében a dohos odúban megeszi a penész. — Dollár vagy márka! A pénznek nincs szaga! — ugratom a vén Harpagont, aki most úgy ül itt előttem, soványan, mint egy megidézett szellem. — Arany! — kacsintok és adom alá a lovat, de ezúttal a paripa nem a régi. — A szagtalan pénz csak mese, a valuta meg szinte bűzlik. Ül magába roskadva, borostás, farizeus ábrázattal. elnémított emlékei között, ame lyek bizonyára, mint a bolhák ugrálnak a fejében, de most — talán először életében — mégsem az üzlet az első. Homloka ráncba szalad, arcán a barázdák bemélyülnek, virgácsszerű szempillája fekete tónusba öltözteti a tekintetét. — Beszélnem kell önnel. Nyakig süppedek a poros bársonyba és ujjaimmal végigsimogatom a fotel karfájának faragott oroszlánfejét. — Hallgatóim, Flézer úr! A vörösen kitüremlett szemhéjai keretében a szivárványhártya körül villogni kezd a szeme fehérje, szája hangtalanul néhányszor kinyílik, fojtott köhögésén érzem, hogy szárad a torka. Beteg vagyok! Maga az egyetlen, akivel a számomra oly szomorú hírt elsőként közlöm és elvárom, hogy ezt és a dolgaimat, amelyeket majd föltárok, titokként kezelje. Mindezeken felül a diszkréciója mellett a segítségére is számítok. Említettem, hogy nem szívességet kérek. Honorálni óhajtom minden lépését, elvégre ön nekem nem rokonom, nem barátom, még csak nem is különösen jó ismerősöm. Egyszerűen megbízom önben. Mint a megduzzadt patak sietve, szinte fuldokolva sodorja e"lém mondandóját, a dohos, nyirokszag összevegyül a dohányiL lattal, amitől magam is köhögni kezdek. — Miért bennem bízik? Van talán valahol mégis (távoli rokon, netán. egy hálás, jó ember, ha nem is barát, akit inkább bizalmába fogadhatna. — Hangsúlyozom, hogy megfontolt üzleti ajánlatot teszek önnek, így a feltételeket is én diktálom. Vonszolom gondolataimat és elsősor-ban a naftalinillatú vénemberre bízom a beszédet, mondjon amit akar, hátha könnyít a lelkén. Apja, nagyapja ószeres volt. bár a mesterségük inkább csak címer volt. mint kereseti forrás. — Nekem, túrám a kinnlévőségem ebben a pillanaiban meghaladja az ötmilliót. Ezúttal mellékelem önnek adósaim névjegyzékét. Lejárniuk rövid, egyik sem hosszabb egy esztendőnél, (de az Iaz egy év megfordítja az én életemet is. Most már megkönnyebbülten, puhán és lágyan ejti a szavakat, mint ahogyan a hópelyhek hullanak, bár tudom, hogy az ő lelki nyugalma olyan, mint a láncra kötött kutya ötméteres szabadsága. A háztól a tyúkokig ér, aztán ne tovább. A pénz rabsága is egy téphetetlen lánc, amely a hatalmába kerített embert száz körömmel fogva tartja. Nagyobb rabság ez, mint a kábítószer vagy alkohol. — \Nekem prosztatarákom van! Külföldön megvan a kórház, az orvos, aki műtőre fektet. IHa meghalok, ön kap egy táviratot és íazt teszi, ami la megnevezetjí ügyvédnél letétbe helyezett borítékban foglaltatik. Ha életben maradok, nincs tennivalója, felejtse el az egészet. Hallgatva a beszédét, arra gondolok, hogy az idő koptató hengerdéje alaposan eldeformálja az idegrendszert is. Különösen, ha annyi fortélyt és ravaszságot kell megőrölnie, mint Flézer malmában. Hallgatásomat felfüggesztve, meggondolom magam és hurkot rakok ki, elvégre, ha nyúl, hadd ugorjon ki a bokorból és ne járassa velem senki a bolondját. — Egy feltételem van. — Feltétel? — Kettőn Iáll a [vásár, Flézer úr! Ha nem teljesíti, itthagyom Isten hírével. Lehet, hogy túl biztosra megy az öreg és álmos órájában sem gondolja, hogy tulajdonképpen egy szívességért beígért ho_ noráriumot is vissza lehet utasítani. Szeme kerekre tágul és mint egy erkölcsi hajótörött tárja szét a karját. — A kórház és az orvos címét kérem! Ezúttal rajta a hallgatás sora és miközben múlik a megdöbbenése, letesz az asztalra egy címeres névjegyet, mellé helyezi az adósok névjegyzékét, amin átfut a tekintetem, de vissza is tolom az ujjai közé. Erre nincs szükségem! Nem vagyok rájuk kíváncsi, szerencsémre jómagam sohasem kértem öntől egyetlen krajcárt sem. Az ügyvédnél — baj esetén —, ha jól értem, minden okmány megtalálható, hiszen ön előre intézkedett... A nehéz brokát függönyök homályt tartanak a szobában, Flézer, mint akinek mázsás kő szakad le a szívéről, fellélegzik. — Nem inna egy kis hideget? — Nem kérek semmit. Flézer szótlanul a kapuig kísér, köszönése a fél utcának, és nekem szól: — Máskor is legyen szerencsém, uram! Amikor kinn vagyok a friss levegőn, végre kifújom magamból a bolondozás mozdonygőzeit, a nappal is spalettára zárt ablakok által lefolytott szoba áporodott. dohányporos, naftalinos levegőjét, és igyekszem elfelejteni az egész ügyet. Azon tűnődöm, hogy lám, a dúsgazdag uzsorásnak egész életében még egy őszinte barátra sem futotta, és arra sem jött rá spekuláns létére, hogy az igazán nagy, és drága dolgokat nem pénzért adják. Egy hete aztán a kezembe akadt a névjegy és nyomban fel is hívtam a klinikát. — Flézer úr iránt érdeklődöm Magyar- országról. Egy perc és itt a válasz: — Herr Flézer sikeres |műtét jután egy hónapja gyógyultan távozott a szanatóriumból. M egállapodásunk szerint nekem tehát semmi dolgom tovább Flézerrel, legfeljebb annyi, hogy kifizessem a százötvenhat forintot, amelyet a posta számolt fel a külföldi telefonhívásért... Szalay István A pénz szaga
