Népújság, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-30 / 126. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. május 30., szombat ■ 5. « GYÖNGYOSHALÁSZ Az eltűnt puszta ai ii| ii * 1) „örökösei Sok esztendeje jártam utoljára vonaton Gyöngyös és Vámosgyörk között. Régen volt gyermekkorom emlékeit keresem, hogy újra errefelé, s megint a síneken visz az utam. A gőzös vontatta kis vicinálison egykor elég hosszúnak tűnt kirándulások, mintha meg sem történtek volna. Alig jut néhány perc a hajdani élmények élesztgetésére, oly gyorsan átszeli a villany- motoros szerelvény a távolságot. Különösebb látnivaló sincs az ablakból. Ha csak az nem, hogy a terjeszkedő város és a nyújtózkodó falu. Gyöngyös és Gyöngyöshalász már-már összeér, nyoma sincs annak a kedves megállóhelynek, amit úgy hívtak valaha. Aranyos S amiből soha nem sikerült többet megismernem, mint az apró állomásépületet, a parányi bakterházat. A térképről is letörölt Halászaranyos — utóbb az országúton csal vissza az anyaközségbe. Vajon, ki tudna róla többet is mondani, van-e még, aki az ottaniak közül él? — kérdezgetem a halászi főutcán. Nem jön könnyen a válasz, összedugják páran a fejüket, hogy kitaláljanak valakit a pusztaiakból. Mert — mondják — valójában puszta volt a hely, ami évtizedek múltán, miéit, miért nem, így kíváncsivá tett. Az urasági majort jó néhányan lakták. Ahogy gondolkodnak a falubeliek, a Tiszai, a Hadi, meg a Czupon családok neve; kerülnek elő. Az egyikük gyorsan hozzá is teszi: — Talán Czupon József az, aki a legkönyebben elérhető. A kastélynál dolgozik, a tsz-központban. A „kastély”, a Hanisz- kúria hamar megtalálható. A templomon kívül alighaT nem az egyetlen olyan épület, amely igazán a régmúlt időket idézi. S annyi év után is olyan, mint új korában. Ugyanis — mint a helyreállításon még mindig dolgozó termelőszövetkezeti brigád vezetője, Bakos Vince beszéli — éppen mostanában tették rendbe. Kívül- belül kicsinosítva szolgálja már a mát, s bizonyosan: a jövőt is. Inkább csak néhány kisebb külső munka van hátra a teljes befejezéshez, a tereprendezést kell még elvégezni. A brigadéros — érthetően — büszke arra, amit csinálnak, s ami már a hátuk mögött van. Hiszen valójában csaknem valamennyi tsz-létesítmény a kezüket dicséri. S ha ezeket összeírnák, hosszú lenne a lista... Czupon József — aki, mielőtt végleg visszatért Halászra sors vezette „csavargásaiból”: építette Budapestet, dolgozott a gyöngyösi téglagyárban, aztán a szállítóknál, háztól házig is fuvarozván a különféle árut — egyik segítője most a kőművescsapatnak. — Halászaranyosról 1951- ben költöztünk be a faluba — magyarázza az érdeklődésre —, amikor negyedikes voltam. Addig kinn laktunk, onnan jártam az iskolába. A régibe, persze, amit már csa.k a tornaórákon használnak a mostani diákok ,.. Ha nem hibázok: talán 40—50 család élhetett odakinn, többnyire a cselédházakban, ahol mi is helyet kaptunk. Hosszú, földszintes barakkféléknek mondanám ma ezeket az épületeket, ahol általában két-két lakásnak volt egy-egy ajtaja, s közösen használták a konyhákat. Csak a legszerencsésebb házaspárok lehettek a gyerekeikkel függetlenebb körülmények között. A felnőttek a tulajdonost, a bérlőt szolgálták — mindenfélét termeltek, az istállókban, ólakban tehenet, sertést, birkát neveltek, s akadt néhány ló is mindig a parádés fogatokhoz — meg csekély földjeiken gazdálkodtak, néhány saját állatot is tartva. Jó időben csak úgy. A kibővített, emeletes iskola a község büszkesége y~S5jgg' Régi fényében a műemlék kúria Utcakép gyalog vágtunk neki az iskolának, legfeljebb a cuda- rabb téli napokon kapaszkodhattunk fel a nagy szánkóra. S arr.ikor jobban ment a sorunk, akkor mentünk haza vonattal... Sürgős feladata köti a dolgához, nem vállalkozhat a kalauzolásra. Jobb híján a készséges Hajnal Lászlóval vesszük /nyakunkba a ha- táit. Azzal az esztergályosból lett kertésszel, aki sráckorában mindössze elkíváncsiskodott a pusztára. — Nos, tényleg, szinte semmi sem maradt belőle. Ha csak nem ez az öreg betonvályú — mutatja — amiből egykoron a csorda a vizet itta ... Visszafelé magáról beszél egy keveset. Elmondja, hogy az önállóság utáni vágya vitte a fólia alá, szegfűi közé. S jól megvan belőle, ha a viszonteladók olykor meg-megpróbálják is rászedni . . . Különben nem ö az egyetlen, aki Gyöngyös- haiiászon ma a virágból, a melegházból él. A faluban megerősíti szavait a Gyöngyszöv Áfész helyi felvásárlója, Bernáth Jánosné is: — A tápeladás mellett veszem át a terményt, amiből évről évre van jócskán. Csupán a primőr fejes salátából több, mint ötezret hoztak május derekáig, maholnap pedig jön a szabadföldi is. S a fóliás 1000— 1500 darab paprika sem kevés, pedig csa'k egyetlen termelő foglalkozik vele ... Tavaly — igaz, a legerősebb évem volt — csupán uborkából négy vagonnal vettem át, egy sereg más mellett. Mert a zöldségféléken kívül gyümölcs is érik: meggy, ribiszke, sárgabarack ... Mások az állattal próbálkoznak. Legalább 10 olyan gazdáról tudok, akinek 50—100 sertése is van, nyúlból havonta nyolcvanat-százat ad át egy-egy jobb tenyésztő. S akad, aki éppenséggel a csirkében találta meg a számítását ... Egyszóval: nem csak az én érdemem, hogy kétszeresen kitüntetett a reám bízott telep, s jómagam is kiváló dolgozó lettem. Jóllehet, 1267-től, mióta terra Halaz névalakban az első oklevél említi Gyöngyöshalászt, s a nagy hatalmú Csobánkák megvetették lábukat e földdarabon, az emberi kéz teremtette itt a megélhetést, valójában napjainkban köszöntött a jómód az itteni népre. A ház körüli tevés- vevés, s elsősorban a környéken, főleg az iparban végzett munka, vagy mindkettő a haladás forrása. A Hazafelé az iskolából kézzelfogható gyarapodásé, amit a túlnyomóan kicserélődött, korszerűsített, s teljesen új, szép — sok esetben emeletes — családi házak, s már három és fél száz darab felé közelítő személygépkocsi, meg a takarékszövetkezetben őrzött, 20 millió forintosnál nagyobb betétállomány bizonyít talán a legékesebben, i Nyoma sincs már a falun az idén éppen 300 éve történt teljes elpusztulásnak, a takaros helységet ma birtokló kilencszázharmincöt család egyedül az elbeszélésekből emlékszik a pusztai szolgasorsra, meg a beljebb is szorongató, sanyarú világra. Boldog „örökösök” ... Nem csak a fiatal tanácselnök, Gubancsik László sorolja elégedetten, hogy nincs különösebb baj az alapellátással. Két ABC-árudáju'k, nemrég bővített kétszintes általános iskolájuk, saját körzeti orvosuk, védőnőjük, vezetékes ivóvizük, egy csomó jó útjuk van. Minden apróságot felvesznek a kellemes óvodájukba, a kultúrházban elég gyakoriak a szórakoztató rendezvények, a könyvtárban csaknem öt és fél ezer kötetből válogathatnak az olvasni vágyók. Füves sportpályájukat, az ÁISH támogatásával mostanában születő játszóterüket a városiak is megirigyelhetnék. így vélekednek mások is. Ha az élelmiszerboltokban nincs is még minden rendben, például a hentesáru-választék körül, vagy éppenséggel a legnagyobb helyi „üzem”, a tsz sem tudja dolgozóinak Atkárnál közelebbről előteremteni a déli meleg ételt — a falu közepén olyan remek sport- ajándék-írószer-játékbutikot találhat a vásárló, amit sok hasonló községben hiába keresne. Nem hiányzik az utcai, távhívásos nyilvános telefon, kielégítő a közlekedés, s — bár a vidéken egyetlen tábla sem jelzi —, van, persze, hogy van Áfor- kútjuk is. Méghozzá olyan, amelyik — mint a kezelője, Bardóczi Józsefné újságolja — rövidesen talán 92-es üzemanyagot is ad a jelenlegi 86-oson, s a tüzelőolajon kívül. Ügy vallják, hogy különösen az utóbbi időkben érezhető a fejlődés. Ám, amit elértek, még mindig nem elég mindenkinek. Mert tény, hogy sokat tettek a jobb utakért, de még az igazán központban lévő Árpád utca ís tengelytörő. Aztán, hogy másra ne utaljunk, régóta kellenének már azok a vízelvezetők is, amelyeknek mindössze az előkészítésükhöz fogtak. Több más mellett jó lenne, ha ebben a tervidőszakban nem pusztán elkezdődne, hanem meg is valósulna az öregek napközije. És sürgető az iskolafejlesztés második ütemére tervezett napközi otthoni melegítő- helyiség, étkezde kialakítása is. Meg a hosszú ideje sóvárgott rendes tornaterem, mert a jelenlegi, az intézet korábbi épületében bizony meglehetősen életveszélyes. Mindezek ellenére, mégis inkább jönnek ide, mintFontos megbeszélés sem elköltöznének. Gárdonyi Géza utca 1. alatti portájára, csinos kis házára özv. Soltész Józsefné is csak azért tette ki nemrég az „eladó" táblát, mert, hogy az idén már a 70. évét tapossa, s egyre nehezebben boldogul egyedül. Lánya és fia is a fővárosban él, mindkettő csalogatja már régen, nem lenne hát értelme visszautasítani a kétségkívül könnyebb, derűsebb életet. Akkor sem, ha itt lakik menyecske kora óta, s gyermekei legbájosabb időszakára is emlékezteti körös-körül minden. Hiába a sínek, meg az országút melletti elegáns lakónegyed, s bentebb is az sok tetszetős ház, az egész megváltozott Halász, ha fájós lába mind kevésbé engedi már a sétákra, alig van módja élt vezni a jelen örömeit. Csöndesen panaszkodik a néni. Maradna is, meg nem is. Mert az az igazság — fejtegeti a búcsúzásnál —, hogy jól-jólesik neki az a pár hét, hónap, amit az utóbbi teleken a fővárosban tölt, de az sem rossz, amivel a szomszédok, ismerősök újra meg újra fogadják hazatértekor. Jó emberek laknak erre, néznek és vigyáznak is rá, mintha családtagjuk lenne. Ügy köszön mosolyogva, hogy: viszontlátásra. S a szeméből mintha azt olvasnám: nem olyan sietős az a házeladás ... Gyóni Gyula Özv. Soltész Józsefné: „Ez a ház eladó" (Fotó: Tóth Gizella) Hajnal László: „Ez maradt Aranyosból...” Gyarapszik a sportpálya is
